Az argentinok a világ legjobbjainak hitték magukat, majd a hatalmas zakó után menekülniük kellett a feldühödött szurkolók elől

„El desastre de Suecia”, azaz a svédországi katasztrófa: így vonult be az argentin labdarúgás történetébe az 1958-as világbajnokság. Mindenekelőtt azért, mert a csoportmérkőzések harmadik fordulójában a dél-amerikai csapat megsemmisítő, 6-1-es vereséget szenvedett a csehszlovákoktól.

Hasonlóan súlyos kudarc csak háromszor érte Argentínát, és egy sem a világbajnokságon.

Az 1994-es vb selejtezőn – Buenos Airesben! – Kolumbia 5-0-ra győzött, majd a Messi-korszakban következett két újabb 6-1: 2009-ben La Pazban a Bolívia elleni vb-selejtezőn, aztán 2018-ban Madridban a spanyolokkal vívott barátságos találkozón, amelyen Lionel Messi nem játszott.

Eufória kolumbiai módra, az 1993-as gázolás góljai:

Az ötvennyolcas kudarc azért is volt nyomasztó, mert Argentína az aranyérem elhódítására készült. A csapat huszonnégy év elteltével vett részt újra vb-n, és állítólag annak is tulajdonítható a hosszú kihagyás, hogy az 1950-es és az 1954-es torna előtt a labdarúgó-szövetség vezetői nem garantálták Juan Domingo Peronnak: Argentína lesz a világbajnok. Aztán 1955-ben Peron kormányát katonai puccsal megdöntötték, az elnököt száműzték, és utódja, Pedro Aramburu nem kért biztosítékot a Mundial előtt. (Jellemző Argentínára: mire a vb megkezdődött, már az 1958. május elsején hivatalba lépő Arturo Frondizi volt az elnök.)

A végtelen argentin önbizalom abból fakadt, hogy az 1957-es Copa Americát nagy fölénnyel nyerte a válogatott. Kolumbia csapatát 8-2-re, Chiléét 6-2-re, Uruguayét 4-0-ra, Ecuadorét és Brazíliáét egyaránt 3-0-ra győzte le az argentin együttes, amely a záró fordulóban 2-1-re kikapott a rendező Peru válogatottjától, de akkorra már behozhatatlanul vezetett a körmérkőzéses sorozaton.

A siker annyira megszédítette az argentin labdarúgás vezetőit, hogy a belső hármas mindhárom tagját elengedték Olaszországba, majd azt mondták: nem is kell visszahívni őket a vb-re, oly nagy a játékosbőség. A Copán az argentin csapat 25 gólt ért el, ebből 17-et a társgólkirály Humberto Maschio (9) és a mesterlövészek listájának harmadik helyezettje, Antonio Angelillo (8) szerzett. Előbbi elment Bolognába, utóbbi Milánóba az Interhez, míg a trió harmadik muzsikusa, Omar Sivori Torinóba, a Juventushoz szegődött.

Legyintettek rájuk. De nem az olaszok.

A honosított Maschio és Sivori ugyanis az 1962-es világbajnokságon már az itáliai válogatottban szerepelt a brazil José Altafinivel és Angelo Sormanival együtt.

Az argentinokat 1958-ban Guillermo Stabile dirigálta szövetségi kapitányként. Immár 19 éve vezényelt, mivel 1939-ben vette át a válogatott irányítását. Játékosként mindössze négyszeres válogatott volt úgy, hogy kizárólag az 1930-as világbajnokságon szerepelt a nemzeti együttesben. Nem aprózta el: nyolc góljával a torna gólkirálya lett, és döntőt vívott, ezüstérmet nyert.

Majd sorsszerűen Olaszországba költözött: 1931-től a Genoában játszott. Olaszország honosítani akarta az 1934-es vb-re, de 1933-ban, a Fiorentina elleni mérkőzésen másodszor is eltört a lába (először 1931-ben, a Bolognával vívott találkozóról vitték kórházba, hogy begipszeljék).

Az argentin csapat élén parádés mérleget produkált: hatszor vezette Copa-győzelemre a válogatottat, és 123 meccsen 83 győzelmet számlált játékosaival.

A szövetség korifeusaival együtt annyira bízott keretének gazdagságában, hogy nemcsak a belső hármasról mondott le könnyedén, hanem a Real Madridban futballozó Rogelio Dominguezről és Alfredo di Stefanóról, a Milan kötelékébe tartozó Ernesto Grillóról, valamint a Fiorentinát erősítő Miguel Montuoriról is.

Együttesét a River Plate-re építette, hét labdarúgót hívott be a belgranói klubból. A Rivert képviselte Amadeo Carrizo, Nestor Rossi, Federico Vairo, Norberto Menendez, Eliseo Prado, Alfredo Perez, valamint az az Angel Labruna, akit a szintén riveres Roberto Zarate lábtörése után invitált a keretbe Stabile. Ám a pótcsatár már 39 éves volt, és hét kilóval haladta meg ideális versenysúlyát.

Mielőtt napra pontosan hatvanöt éve, 1958. június 15-én a csehszlovákokkal találkozott a csapat, a vb-n kikapott a nyugatnémetektől (1-3), majd „egyenlített” az északírekkel szemben (3-1). Harmadik ellenfelüktől egyáltalán nem tartottak Argentínában, mert a csehszlovák válogatott 1956-ban Dél-Amerikában túrázott és kanosszát járt: a brazilok 1-0-s legyőzése után sorra vesztett: a Brazília elleni második meccsen (1-4), majd Uruguayjal (1-2), Argentínával (0-1), Chilével szemben (0-3).

Ehhez képest a Dolejsi – Mraz, Popluhar, Novak – Dvorak, Masopust – Hovorka, Borovicka, Molnár, Feureisl, Zikan összetételű európai együttes már a szünetben 3-0-ra vezetett, s bár Omar Corbatta, az analfabéta jobbszélső – aki csak a képeket nézte az újságokban, majd karrierje befejezése után nyomorba süllyedt, viszont pályafutása 68 tizenegyeséből 64-et belőtt – büntetőből szépített, a csehszlovákok újabb három gólt rámoltak be az argentinoknak. Két szélsőjük négyet szerzett – testvéries elosztásban –, a Clarin című argentin napilap pedig azt jelentette Helsingborgból:

Totális kudarc.

Az El Grafico felemlítette, hogy a csaknem negyedszázados vb-távollét során az argentin válogatott mindössze tízszer találkozott európai vetélytárssal. Hozzátette: „Mivel az eredmények a dél-amerikai környezetben jól alakultak, és a külföldi csapatokban játszó argentin játékosok növelték a presztízsünket, sokan elfogadták, hogy mi vagyunk a világ legjobbjai a nélkül, hogy ezt valaha is igazoltuk volna.”

A labdarúgók közül Vairo bevallotta: „Úgy mentünk Svédországba, hogy nem volt taktikai fegyelem a játékban, és nem volt fegyelem a pályán kívül. A következmények nem késtek.” Carrizo pedig azt mondta:

Az 1-6 után bezárkóztunk a szállodába, nem akartunk kimenni az utcára. Ha a tévében felvételeket vetítettek a mérkőzésről, kikapcsoltuk a készüléket.

(A Carizzók amúgy vonzzák a nagy vereségeket. Helsingborgban Amadeo Carrizo, 2009-ben La Pazban Juan Pablo Carrizo állt az argentin kapuban, és kapott hat gólt.)

A hazatérő argentinokat több mint tízezren várták dühödten a repülőtéren, ahol már négy órával az érkezés előtt összegyűlt a tömeg. A szurkolók kövekkel, záptojásokkal, romlott gyümölcsökkel szerelték fel magukat, s bár a rendőrök tűzoltófecskendőből lövellt vízzel, valamint könnygázzal igyekeztek megfékezni a sokaságot, a labdarúgók nem kerülhették el a részben kellemetlen, részben nagyon is veszélyes attakot. S amikor az addigi muníció elfogyott, aprópénzözön zúdult a játékosokra, akiket még akkor is kórusban szidalmaztak, amikor Buenos Aires központjában leszálltak a csapatbuszról.

Labruna úgy fogalmazott: „Háborús bűnösökként fogadtak bennünket.”

Pedig csak két meccset veszítettek el, igaz, az egyiket nagyon.