A Konferencia Liga-döntő is megmutatta: ha ötlettelen egy csapat, akkor semmit nem ér, ha nála a labda

Két különböző felfogású együttes csapott össze a harmadik számú európai kupasorozat, az Európa Konferencia Liga 2023-as döntőjében. A pályaválasztó Fiorentina az idei EKL-mérkőzésein összesen 36 gólt szerzett, ami a második legmagasabb szám a nemzetközi klubfutballban a Manchester City mögött, így sikerült kiütni a sorozatból a Bragát, a Sivassport, a Lech Poznant és a Baselt is.  A West Ham United pedig az egész szezonban egyetlenegy nemzetközi kupameccsen sem talált legyőzőre, az egyenes kieséses szakaszban, sorrendben a Larnaca, a Gent és az AZ Alkmaar csapatait is két vállra fektetve.

A Fiorentinát 2021 óta Vincenzo Italiano irányítja, akinek edzőként ez az első élvonalbeli csapata. Bár az olasz bajnokságban csak a középmezőnyt jelentő nyolcadik helyen sikerült végezniük, a Konferencia Liga-döntő mellett az Olasz Kupában is a fináléig jutottak, ahol az Inter végül útjukat állta. Úgy tűnik tehát, beérett Italiano munkája, aki leginkább domináns, labdabirtoklásra épülő játékot próbál megvalósítani Firenzében. A West Ham United az előző évek felülteljesítése után ezúttal a Premier League 14. helyén végzett. A régi motoros David Moyes, ahogy azt tőle megszokhattuk, egy reaktív, direktebb játékot játszat a londoniakkal, amely zárójelbe teszi a labdával való dominanciát, és ha kell, az ellenfélhez is szívesen alkalmazkodik.

Egyik kezdőcsapatban sem volt komolyabb meglepetés, a hazaiak ezúttal is megszokott 4-2-3-1-es felállásukban kezdtek. Terracciano kapus előtt Dodo, Milenkovic, Luca Ranieri és Biraghi alkotta a négyfős védelmet, előttük Szofjan Amrabat és Rolando Mandragora őrjáratozott, Giacomo Bonaventura pedig irányítóként játszott Christian Kouamé, Nico González és az ex-realos Luka Jovic mögött.

A West Ham ezúttal szintén négy védővel kezdett, noha a szezonban néhányszor már háromvédős rendszerben is láthattuk őket. Areola kapus előtt Coufal, Kurt Zouma, Aguerd és Emerson alkotta a hátsó sort, előttük Declan Rice és Tomás Soucek szűrt, elöl pedig Bowen, Paqueta és Benrahma támogatta az erőcsatár Luis Antonio játékát.

A mérkőzés forgatókönyve az elejétől a végéig hasonló volt:

a Fiorentina a labdát, a West Ham a területeket akarta kontrollálni.

Ezt jól jellemzi, hogy a mérkőzés során 68 százalékában volt az olaszoknál a labda. Moyes csapata leggyakrabban a saját térfelére visszahúzódva, leggyakrabban 4-4-2-es középső blokkban védekezett, ám alkalmanként – különösen a meccs elején – magasan is letámadták ellenfelüket, ami bőven elég volt ahhoz, hogy a Fiorentina már a meccs kezdetén kizökkenjen a ritmusból. Ekkor leginkább a szélek felé próbálták szorítani a labdakihozatalokat, ami Ranieriéket többször is ívelésre kényszerítette.

Letámad a West Ham: Luis Antonio oldalra szorítja Ranierit, aki ívelésre kényszerül. Az ellenfél térfelén a védekező formáció 4-2-3-1, itt Soucek is fellép a középpályáról embert fogni.

Az első tizenöt-húsz perc elteltével az angolok egyre több területet adtak át a Fiorentinának, ám az olaszok ezt helyzetekre nem, csak steril labdabirtoklásra tudták felhasználni. Amrabat sokszor visszalépett a két belső védő közé passzopciót nyújtani, ám a hátsó sor kiszélesítésével csak azt sikerült elérni, hogy Luca Ranierit az angolok még többször szorítsák az oldalvonal felé – a védő hiába próbált többször is labdavezetéssel belépni a játékba, nem igazán járt sikerrel. Bár a Fiorentina sokszor próbálta legalább négy játékossal túltölteni a pálya centrumát, a sűrű londoni blokkban nemigen lehetett középső területeket kreálni. A jobb oldalon szintén hiába volt a sok érintéssel dolgozó, időnként befelé is mozgó jobbhátvéd Dodo, valamint az argentin Nico González párosa, a labdát többnyire így is csak lábról lábra sikerült passzolgatni, veszélyes betörés nélkül.

Vincenzo Italiano csapata így legtöbbször csak kiszámítható beívelésből tudott veszélyeztetni, a West Ham labda nélkül is dominálta ellenfelét.

A Fiorentina labdabirtoklása felállt fal ellen. Az olaszok túltöltik játékosokkal a pálya közepét, ám a távolságok nem megfelelőek, Bonaventura csak visszafelé mozogva tud labdát kapni. Csak egyéni játékkal tudja tisztára játszani magát, majd a felfutó balhátvéd Biraghi kapja a labdát. Minden támadó a tizenhatoson belül, a védők nyakán helyezkedik, kiszámítható beadás lesz a támadás vége.

A kevés angol labdakihozatal jellegzetes képet öltött: David Moyes csapata minden kockázatot elkerülve, a lehető legrövidebb úton próbálta előre jutni. Ha az elülső négyes megtámadta Zoumáékat, akkor a két középhátvéd gyakran szinte azonnal előre ívelte a labdát. Ritkán előfordult, hogy Soucek és Rice elkérték azt, de ilyenkor is leginkább a szélekre való keresztlabda lehetőségét keresték. A kihozatalok végső célpontja leginkább Luis Antonio volt, akinek az irányába felívelt labdákat kellett megtartania, a lecsorgót pedig a négy elülső ember szedhette össze, illetve alkalmanként az akciókhoz a labda oldali szélső védő is csatlakozhatott.

West Ham labdakihozatal, Fiorentina letámadás. Kouamé kívülről támadja meg Zoumát. Rice itt el tudja kérni a labdát és Coufalhoz passzol, akit Mandragora támad meg. Coufal ezért inkább előre íveli a labdát, Luis Antonio feje az elsődleges célpont.

A második félidőben a Fiorentina egyre több beíveléssel próbálkozott. Bár a vezetést, egy kezezés utáni VAR-ítélet nyomán büntetőből a West Ham szerezte meg, Bonaventura egy visszafejelt labdából hamar egyenlített.

Amrabat (a kép jobb szélén) íveli át a labdát, miután Antonio megtámadja. González fejeli vissza a labdát, a második vonalban érkező Bonaventura pedig a hálóba lő.

A slusszpoén pedig közvetlenül a lefújás előtt, teljesen váratlanul jött: egy felívelés utáni fejpárbajból Soucek megszerezte a labdát, Paqueta indított, Jarrod Bowen pedig megdicsőült. Nem is lehetett volna jellegzetesebb a jelenetsor: egyszerű, egyenes vonalú labda, a lehető legközvetlenebb megoldással.

David Moyes csapatait már csak ilyennek szoktuk meg.

Egy olasz felívelés után a West Ham szedi össze a labdát. Soucek passzából Paqueta indítja Bowent, aki lefutja a magasra tolt védelmet, majd megszerzi a győztes gólt. 

Bár a mérkőzésen a West Ham dolgozott ki egy hajszállal magasabb xG-mutatót, az ő értékükbe egy büntető is beleszámít. Így a felépített támadásokból és a rögzített szituációkból is az olaszok dolgoztak ki valamivel több helyzetet.

Ennek ellenére nem mondhatjuk, hogy ténylegesen Vincenzo Italiano csapata kontrollálta volna a mérkőzést: az ellenfél a meccs nagy részében átengedte nekik a labdát, amivel ők nem igazán tudtak mit kezdeni. Az Európa Liga után tehát a harmadik számú kupasorozatot is egy reaktív csapat nyerte meg. Kérdés, ez jövőre mire lehet elég egy polccal följebb.