A fejét követelték, de Simone Inzaghi levezetni érkező játékosokkal jutott BL-döntőbe

José Mourinho modern catenacciójára még a korszak sztárcsapatának, a Barcelonának sem volt válasza (pedig Sergio Busquets az ujjai közül kipislogva kereste), az Inter a mezőnyben ösvényt vágva menetelt végig a sorozaton, és bombafavoritként érkezett meg a fináléba, amit aztán meg is nyert a Bayern München ellen. Simone Inzaghi más erőforrásokból, más készlettel dolgozik, és szemben a 2010-es Interrel, ezzel a csapattal kifejezett bravúr, hogy odaért a döntőre.

Sokan a szerencsét emlegetik az Inter BL-döntőbe jutása kapcsán, és van is némi igazuk, hiszen az egyenes kieséses szakaszban a milánóiak az összes esélyest elkerülték. A Bayern, a Real, a PSG és a City mind a másik ágon szerepelt, és nehéz vitatkozni azzal az állítással, hogy az alsó ág egy klasszissal gyengébb a felsőnél. Ugyanakkor az Inter-szurkolók erre teljes joggal válaszolhatják azt, hogy egyrészt azt kell megverniük, aki szembe jön, másrészt a nehézségekből azért kijutott így is a csapatuknak, hiszen a halálcsoportból – a Barcát kiejtve – jutottak a legjobb tizenhat közé.

Azt pedig már csak mi tesszük hozzá, hogy az Intert nem a szél segítette a döntőbe, hanem saját ága vitán felül legjobb csapataként jutott el Isztambulba.

A szerencse kérdése egyébként is dágványos dolog. Arra például vélhetően már kevesen emlékeznek, hogy a 2010-es, saját játékát tekintve valóban a világ legjobb csapatának mondható Internek is bőven szüksége volt a szerencse segítségére. A Barca elleni elődöntőben (3-1) a milánóiak lesgólja maradt a partjelző radarja alatt, a visszavágón pedig hiába fújt pofátlanul a bíró a katalánok javára, a lefújás előtt egy vélhetően szabályos – és továbbjutást érő – góltól fosztotta meg a hazaiakat. Sőt a döntő sem volt éppen sétagalopp, a Cristian Chivut folytatólagosan porba alázó Arjen Robben simán megnyerhette volna a finálét a Bayernnek, végül mégis az Interé lett a trófea.

Ha már a szerencse-pech együttható szóba kerül, Simone Inzaghi csapata másként élvezte a sors támogatását: a Murphy-törvény a bajnokságban abszolúte érvényesült, hiszen ami elromolhatott, az el is romlott, ellenben a kupasorozatokban egészen más arcát mutatta a csapat.

Mentális Sacchismo a házban!

Ha kimondom Arrigo Sacchi nevét, a Milan-szurkolók térdre hullva áldják a kopasz mester emlékét, aki négy éven át trófeák egész kis halmát pakolta be Silvio Berlusconi vitrinjébe. Igen ám, csakhogy a Sacchival megnyert nyolc trófea között csak egyetlen scudettót találunk, a többit kupasorozatokban szerezte, és bár ennek meglehetősen prózai oka volt, az arányok így is döbbenetesek.

Sacchi azért tudott sokkal eredményesebb lenni a hazai és nemzetközi kupasorozatokban, mert az általa megkövetelt rendkívül magas intenzitású játékot könnyebb volt a nemzetközi meccsnapokra időzíteni, mint hétről hétre előhúzni a bajnokságban. Simone Inzaghi esetében azonban kicsit más tényezők alakították úgy a szezont, hogy a bajnokságban már tizenegy vereséget (!) számláló Inter az Olasz Kupában és a Bajnokok Ligájában is bejutott a döntőbe.

A bajnokságban elszenvedett rengeteg peches vereség közepette sokan talán már nem is hittek az Interben rejlő potenciálban. Hát mit akar a BL-ben az a csapat, amely tavasszal kikap a Monzától, a Speziától, az Empolitól, a Bolognától, és csak hosszabbításban, vért izzadva ejti ki a kupából a másodosztályú Parmát? Ezeken a meccseken általában megvoltak az Inter lehetőségei, de besültek a csatárok, és ahogyan az ilyenkor lenni szokott, egy kóbor kontrából az ellenfél szinte minden meccsen betalált. Hogy ez a koncentráció hiánya miatt volt, esetleg az Inter keretében fellelhető problémák manifesztálódtak csúnya pofonokban, az most mindegy. A lényeg, hogy közben a kupasorozatokban egészen máshogy alakultak a dolgok.

Az Inter rommá verte a Milant az Olasz Szuperkupáért (3-0), a Coppa Italiából pedig az Atalantát, majd a Juventust is kiejtette, méghozzá elsősorban azzal a tulajdonságával, hogy koncentrált volt, kompakt és szervezett, és valahogy a kupasorozatokban mindig akadt legalább egy klasszisteljesítmény a csapatban.

Így volt ez a Bajnokok Ligájában is.

35 éves cserehátvéd a BL-döntőben

A Porto elleni nyolcaddöntőben Calhanoglu (a töröktől ez azért kevésbé meglepő, mert egész évben kiemelkedően jól teljesít) és Bastoni játszott elképesztően nagy meccset, a visszavágón pedig csatlakozott hozzájuk Mhitarjan és Acerbi. Utóbbinál álljunk is meg egy pillanatra!

Acerbi, aki után szinte még köptek is egyet a Lazio szurkolói a nyáron, egyértelműen kiegészítő embernek, vagyis inkább Stefan De Vrij cseréjének érkezett, de mire kettőt pislogtunk, a holland a kispadon találta magát, mert Acerbi úgy kapkodta le a pályáról az ellenfelek centereit, mintha világ életében ezt tette volna. A 35 éves középhátvédnek kulcsszerepe volt az összes nagy tavaszi győzelemben, hiszen olyan figurákat tett zsebre, mint Osimhen, Vlahovic, Giroud vagy a BL-ben Taremi (Porto) és Ramos (Benfica).

A Porto kiejtése egyébként elsősorban azért volt komoly fegyvertény, mert a nyolcaddöntők környékén az Inter a bajnokságban kikapott a Speziától, majd egymás után kente el Inzaghiék száját a Juve és a Fiorentina – ráadásul mindkettő Milánóban. De a kieséses sorozatokban minden ment a maga útján: az Olasz Kupa elődöntőjében a csapat elhozott egy döntetlent Torinóból, és máris jöhetett a Benfica elleni BL-negyeddöntő.

A Benficával szemben még a Porto elleni teljesítményére is rá tudott tenni az Inter, a negyeddöntőben egymás sarkára taposva jelentkeztek be a játékosai a meccs embere címre. A káprázatos gólt szerző Barella, a szintén óriásit játszó Bastoni és Onana mellett a kényszerből belső védőt játszó Darmian is sokat tett hozzá a már Lisszabonban eldöntött párharchoz. És hogyan ünnepelte meg a továbbjutást az Inter? Úgy, hogy a bajnokságban otthon kapott ki a Monzától.

Jókor jött a csúcsforma

A Milan elleni elődöntőnek nemcsak azért futott neki bombafavoritként az Inter, mert tavasszal kétszer is legyőzte városi riválisát, amelynek egyébként is igen súlyos szerkezeti gondjai voltak. Hanem azért is, mert – szemben a bajnoki vetélytársakkal – a hajrára újra erőre kapott, és ezúttal nemcsak a kupasorozatokban, hanem a bajnokságban is összeálltak a dolgok.

Mintha csak egy minden hájjal megkent, dörzsölt veterán irányítaná a csapatot: az Inter a legjobbkor lendült csúcsformába. A két római együttes, valamint a Milan és a Juve már a térdén jár, amikor Inzaghi újra formába hozta Lukakut, ismét hasznos tagja a csapatnak Brozovic, és az Inter már az edző cseréi után sem hozza a frászt a szurkolóira.

De a legjobbat még nem is mondtam. A 35 éves Acerbiről már szóba került, hogy kiegészítő embernek jött, mégis nemhogy alapember, de kulcsfigura lett belőle. Hasonló a helyzet Edin Dzekóval, akit az idén már Lukaku cseréjének szántak, mégis állandó kezdő, és kottára ugyanez történik Henrih Mhitarjannal, aki Calhanoglu cseréjének érkezett a nyáron, de szinte minden meccsen pályára lép.

Vicces elképzelni, hogy ezek a játékosok BL-döntőben fognak játszani, pedig mindannyian szinte levezetni érkeztek az Interbe.

Az meg még viccesebb, hogy Inzaghinak sokan a fejét követelték a csapat bajnoki bénázását látva, erre most minden esély ellenére nemcsak két trófeától van egyetlen lépésre a csapat, hanem már a bajnokságban is biztosan a legjobb négy között végez.