Nem érdekelte az osztrák szurkolókat 1973-ban, hogy a második világháború befejezése óta eltelt huszonnyolc évben a magyar válogatott 88,2 százalékos mérleget produkált, tizenhét mérkőzés közül tizennégyet megnyert és csak egyet veszített el a szomszédok legjobbjaival szemben.
A hetvenhármas vb-selejtezőre 30 ezer jegyigénylés futott be Bécsben, az Arbeiter Zeitung szerint az osztrák fővárosban hússzoros árat fizettek a belépőkért. Csak az IBUSZ-on keresztül több mint hétezer Schlachtenbummler érkezett Magyarországra, minek következtében a százéves jubileumát ünneplő Budapest 150 kilométeres körzetében valamennyi szállóra ki lehetett tenni a „megtelt” táblát.
A sógorok jó része a Balatonnál lakott, de voltak osztrák csoportok, amelyeket a salgótarjáni Karancs Szállóban vagy a szekszárdi Hotel Gemencben helyeztek el (szobánként 150 forintért). Az Osztrák Labdarúgó Szövetség archívuma szerint „a határon tapasztalható nyomorúságosan hosszú várakozási idő ellenére több mint 25 ezer osztrák zarándokolt el a telt házas Népstadionba”.
A Képes Sport pedig megemlítette:
Az 50 ezres magyar közönségnek korántsem volt akkora hangja, mint a 30 ezer osztráknak.
Ausztriában azt hitték – vagy akarták hinni –, hogy újabb Wundermannschaft alakult ki a Pozsony melletti Nádasfőn született Leopold Stastny szövetségi kapitány irányításával. A mester – aki az után került a szakvezetői posztra, hogy 1967 őszén az először kapitány Illovszky Rudolfot itthon „megfúrták” – 1968-tól állt a válogatott élén. (S hét éven át hivatalában maradt.) Mennyivel jobban járt volna a magyar futball, ha Illovszkyt nem marják el, és nem kell ráparancsolni 1971-ben, hogy – érvényes zaragozai szerződése ellenére – vegye át újra a címeres mezes együttes dirigálását!
A Wundermannschafton meg azért is el kellett gondolkodni, mert Illovszkyval a magyar válogatott az Európa-bajnokság négyes döntőjébe jutott 1972-ben, míg az osztrák csapat Stastnyval még az Eb-selejtezőket sem vészelte át.
A hetvenhármas kvalifikációs mérkőzésre hivatalosan 72 068 belépőt adtak el, és a hazai nézők elcsodálkoztak, hogy a Fáy utcai stadion későbbi névadója egyetlen angyalföldi labdarúgót sem állított a kezdő tizenegybe, jóllehet huszonhárom forduló után így festett az NB I élmezőnye: 1. Újpest 36 pont, 2. Vasas 33, 3. FTC 31, 4. Honvéd 27.
Hasonlóan nagy meglepetést keltett, hogy a szakvezető Páncsics Miklóst játszatta a védelem jobb oldalán, mert helyet akart szorítani a kivételes technikájú fehérvári Kovács Józsefnek, aki a két vidéki jelölt egyike volt a Pécsről delegált tartalék kapus, Rapp Imre mellett. Az összes többi labdarúgó – Juhász Péter, Tóth András, Zámbó, Fazekas, Bene, Dunai II (mind Újpest), Géczi, Páncsics, Bálint (mind FTC), Kocsis Lajos, Szűcs, Kozma (mind Honvéd), Fábián, Várady (mindkettő Vasas) – a fővárosból került ki.
Az osztrákok három „német” – Johann Schmidradner, Josef Hickersberger, Thomas Parits – és két „holland” légióssal – Franz Hasil, Willy Kreuz – érkeztek, és Illovszky éppen a Feyenoordban futballozó Hasil őrzésére vezényelte a középpályára Bálint Lászlót. A védő aztán nemhogy megfékezte a rotterdami dirigenst, hanem játszani is tudott róla, kapufát és bomba gólt is lőtt.
De nem volt minden fenékig tejfel. Kurt Jara sokszor megkeverte a jobb-bekk posztján idegenül mozgó Páncsicsot, sőt Zámbó Sándor vezető gólja és a Linzer ASK-ban az Angyalföldről dobbantó Liebhaber-Lázár Barnával együtt játszó August Starek egyenlítése után előnyhöz juttatta a vendégeket (1-2).
Illovszky a szünetben lehívta Páncsicsot, és beküldte Fábián Tibort, az első félidő vége felé megsérült Zámbó helyett pedig Várady Bélát tette a balszélre. A Népsport nem kényeztette az újpesti gólszerzőt: „A gólján kívül nagyon keveset csinált – írta. – Alig vállalkozott valamire, s ami súlyos hibájaként róható fel, nem zavarta meg előretöréseiben Robert Sarát.”
Utóbb Illovszkytól megkérdezték: miért hagyták szabadon az osztrák jobbhátvédet? „Nem keltett zavart” – válaszolta. Zámbónak mondtam, húzódjon beljebb, Sara hadd jöjjön a tizenhatosunkig, de ott aztán Juhász Peti ütközzön vele.” – És? „Nincs és… Szerintem Sara játéka nem volt döntő az eredmény alakulásában.”
A kapitány tehát felmentette Zámbót, ám a sportnapilapban további bírálatok is záporoztak:
- „Géczi az első gólnál a vonalon ragadt”;
- „Páncsics nem találta a helyét”;
- „Kovács többször megingott”;
- „Juhász Péter csalódást okozott”;
- „Kocsis szokott játékát nyújtotta, szép indítások után hosszú percekre eltűnt a mezőnyben”;
- „Bene nem bírt Eigenstillerrel”;
- „Dunai II nem mozgott annyit, amennyit kellett volna”.
Dicséretet csak 3+2 játékos kapott: Bálint, Szűcs Lajos, Fazekas László és a két csere. „Szűcs volt a magyar csapat legjobb embere”; „Bálint volt a magyar csapat másik kiemelkedő játékosa”; „Fazekas kellemes meglepetést keltett”; „Fábián hamar játékba lendült, jól játszott, neki már sikerült semlegesítenie Jarát”; „Várady kevés labdát kapott, de lendületesen mozgott, játéka hasznosabb volt, mint Zámbóé”.
A sajtó azután mutatkozott ennyire szigorúnak, hogy Bálinton kívül Fazekas és Bene is a kapufát találta el. Dr. Terpitkó András MLSZ-elnök szintén nem cukrozta a mézet, nem is akartak emlékművet állítani neki a Nemzeti Múzeumban: „Az osztrákok valamennyi megingásunkat kihasználták – mondta. – Ezért vezettünk mindössze száztíz másodpercig, ezért kaptuk a második gólt, s majdnem egy harmadikat is, annak ellenére, hogy legalább hetven percen át mi irányítottuk a játékot.”
Feleki László viszont nem csekély iróniával elevenítette fel a Képes Sportban: „Gyönyörű magyar győzelemnek lehettek tanúi a Népstadionban azok, akik egy kicsit korábban mentek ki a pályára. Az ifik 3-0-ra verték meg az osztrák fiatalokat, s nem vitás, hogy a délután legszebb gólja Nyilasié volt a mérkőzés utolsó másodperceiben.”
Azt a bólintó Tibi fejelte, a másodikat meg lőtte. Szöglet után. A sarokrúgást bizonyos Törőcsik András emelte középre.