Olyan káosz volt a Wembley stadion első kupadöntőjén, hogy a Bolton–West Ham meccset alig lehetett lejátszani. A korabeli Bolton Evening News azt írta a száz éve, 1923. április 28-án megrendezett mérkőzésről: „Vagy 250 ezer ember indult az impozáns létesítmény felé. A szurkolók átrohantak a salakpályán, és hihetetlenül rövid idő alatt a gyönyörű zöld gyepszőnyeget ellenőrizhetetlen tömeg foglalta el.”
A Nemzeti Újság ezt jelentette Londonból: „Amikor a nézőtér már zsúfolásig megtelt, még mintegy 100 000 ember szorongott a bejáratok előtt. A rendőrség megtiltotta a további jegyek kiadását, mire az izgatott tömeg megrohanta a kerítéseket, annak egy részét ledöntötte, és mintegy 80 000 főnyi tömeg betódult a nézőtérre. Életveszélyes tolongás támadt, amelynek során több ezer néző megsérült, majd sok helyen dulakodás keletkezett, amelynek következtében 80 embert kórházba kellett szállítani.”
Az óriási tumultusban a Bolton csapatbusza a stadiontól másfél kilométernyire elakadt, a játékosok gyalog mentek az arénába. Az együttes kapusa, a devonshire-i halászként emlegetett Dick Pym így emlékezett:
Amikor kifutottunk a pályára, a tömegtől csak a keresztlécek tetejét láttuk.
Hivatalosan 126 407 néző tolongott az akkor átadott arénában, amelyet csillagászati összegért, 750 ezer fontért építettek meglepő gyorsasággal, 300 munkanap alatt.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="2180" width="2800" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
A mérkőzés délután háromkor kezdődött volna, de a nyitány 43 percet csúszott. A kapukat 11.30-kor tárták ki, majd 13.45-kor bezárták azokat. Negyedórával ezután londoni rendőrőrsök sokaságát mozgósították, de mire a karhatalmi erősítés a stadionhoz ért, már nem tudott mit tenni a zűrzavarban.
Olyannyira nem, hogy a szurkolók a pázsitot is ellepték. Jimmy Ruffel, a West Ham balszélsője azt mondta: „Órákig üldögéltünk az öltözőben, majd a díszpáholyban jelenlévő V. György király azt üzente, fussunk ki a pályára, így a tömeg talán hajlandó lesz elhagyni a gyepet. Már a folyosón megtorpantunk, mert a mentők ott ápolták a kint rekedt drukkerek áttörési kísérletének sebesültjeit. Nem túlzás azt mondani, hogy csapatunk könnyebben jutott a döntőbe, mint a Wembley-ben a küzdőtérre.”
Abban, hogy a mérkőzést egyáltalán el lehetett kezdeni, főszerepet játszott George Scorey rendőr, akiről másnap a legtöbb fotót közölték az újságok világszerte. Billie nevű fehér lován a fűre hajtott, és kollégái közreműködésével kiterelte a sokaságot a pályáról.
A bonyodalmak aznap korántsem értek véget. Ruffel felidézte: „Már az első tíz percben jó néhányszor felbuktam a közelben ülő nézők lábaiban, és futás helyett inkább csak botladoztam a gidres-gödrös talajon.”
Syd King, a West Ham edzője is panaszkodott: „A fehér ló össze-vissza taposta a pályát. Labdarúgóink nem tudták a megszokott játékukat játszani a sok hepehupa miatt.”
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="2717" width="3665" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
A West Ham United finalista szereplése önmagában szenzációt keltett, hiszen az együttes a másodosztályban szerepelt. (Utóbb ezüstérmet nyert, és – történetében először – feljutott az élvonalba.) A sorsolással szerencséje volt, mert egyetlen első ligás csapattal sem került szembe. A negyeddöntőben három felvonást játszott a Southamptonnal (1-1, 1-1, 1-0), majd az elődöntőben 5-2-re verte a Derby Countyt.
A Daily Mail így áradozott az ötösre futballozókról: „A West Ham még soha nem produkált szebb futballt. Intelligens volt, ügyes és lendületes. Játékosai gyorsan gondolkoztak, passzoltak és futottak, úgy tűnt, mindig mindenki a helyén van. A gépezet és annak valamennyi alkatrésze hibátlanul működött.”
Ennek nyomán két héttel a kupadöntő előtt két West Ham-labdarúgó, Vic Watson és Jack Tresadern is játszott a Skócia–Anglia mérkőzésen (2-2) a glasgow-i Hampden Parkban, noha teljességgel szokatlan volt, hogy másodosztályú játékosokat a válogatottba hívjanak. Ráadásul Watson fejelte a második angol gólt, ezzel a vendégek már 2-0-ra vezettek, és biztos győzteseknek látszottak, de nem nyertek.
A Wembley-ben egyáltalán nem ment a szekér. A West Ham erőssége a szélsőjáték volt, de erről a tömeg közelsége miatt le kellett mondani, Dick Richards és Ruffel gyakorta középre húzódott. A Stratford Express szerint: „A Bolton jobban megközelítette megszokott formáját, és kevésbé volt felzaklatva a szokatlan eseményektől.”
Ebben nyilván szerepet játszott, hogy David Jack, aki öt évvel később 10 647 fontért és 10 shillingért igazolt a Boltontól az Arsenalhoz, és a két csapat színeiben összesen 257 gólt ért el a bajnokságban, már a második percben megszerezte a vezetést. Ez azért is meghatározó momentum volt, mert a Bolton mindössze két gólt kapott a döntőig (Norwich City 2-0, Leeds United 3-1, Huddersfield Town 1-1, 1-0, Charlton 1-0, Sheffield United 1-0).
A szünetben a futballisták kinn maradtak a pályán, majd az elsőt öt perccel követő második félidő elején a Bolton eldöntötte a meccset. A második gól azonban több sebből vérzett. Először is: a labda kiment az oldalvonalon, de egy nézőről visszapattant Ted Vizard elé. David Asson játékvezető továbbot intett. A boltoni balszélső megjátszotta Jack Smith-t, akinek a lövése…
Asson mindenesetre gólt ítélt, ez aztán hagyomány maradt a Wembley-ben, gondoljunk csak az 1966-os világbajnokság Anglia–NSZK döntőjére és Geoff Hurst góljára (?) 2-2-nél.
A Bolton Evening News lelkesedését nem befolyásolták a körülmények: „Nem lehet az egyik játékost kiemelni, a másikat meg nem – írta az újság. – Abból a csapatból, amelynek minden ilyen jól sikerült, nem volna helyes külön megdicsérni bárkit is.”
A Bolton vezetése sem tett különbséget a diadalt aratók között, minden játékosnak aranyórát adományozott.
A győztesek nem törődtek azzal sem, hogy az FA Kupa-bizottság elnöksége rögtön a meccs után ülésre gyűlt össze megvitatni, vajon a külső, zavaró momentumok miatt nem kell-e megsemmisíteni az eredményt. A tárgyalás rövid volt, a grémium a mérkőzést szabályos lefolyásúnak nyilvánította.
Csak semmi rumlit, kérem, angolok vagyunk.