Franciaország ötödik legnagyobb városa Nizza, ami a maga 343 ezres lakosságszámával nagyjából akkora, mintha kétszer összeadnánk Győrt. Amikor idén januárban a Francia Kupában kikaptak a „helyi Fóttól” (Le Puy, lélekszám: 19 ezer), tudni lehetett, hogy a Cote d’Azurön vannak bajok.
A vezetőedző, Lucien Favre évekkel ezelőtt már sikerrel zárt egy ciklust, a második eljövetele viszont túlságosan elhúzódott. Minden, ami jellemző volt Favre-ra, mintha megkopott volna. A Nice nem játszott se szépen, se jól, a fiatalok nem vették át a stafétabotot, és a régiek sem érezték, hogy közösséget kellene vállalniuk. A Nizza az amatőr csapat elleni kiesés mellett veszélyesen közel került a kiesőzónához (Franciaország jövőre 20-ról 18 csapatra vált, emiatt az idén négyen esnek ki), ezért a vezetőség megköszönte Favre munkáját.
A francia klubtulajok ilyenkor nem szoktak kockázatot vállalni. Aki év közben edzőt vált, az nem projektet akar építeni, hanem kárt menteni, ezért sokan ilyenkor a már ismert, címet utoljára 10+ éve nyerő, már-már csak a nevükből élő tűzoltókat hívják a lángokhoz: ami Angliában Sam Allardyce, Guus Hiddink és Steve Bruce, Spanyolországban José Luis Mendilibar, az Franciaországban Michel Der Zakarian, Eric Roy vagy Antoine Kombouaré.
Viszont mintha mostanában ez is változna. A Troyes – a City Group részeként – inkább a saját hálózatából hozta el az eddig csak a Melbourne-ben dolgozó Patrick Kisnorbót, de a Strasbourg és a Lorient is házon belülről léptette elő a jelenlegi edzőjét. A Reims ősszel szintén nem egy öreg házmesterre bízta a házat, hanem a 30 éves segédet léptette elő.
A Nizza is ezt az utat választotta. Favre után nem egy „márkanévre” hajtott, hanem kiemelte a stábjából azt a 36 éves Didier Digard-t, aki játékosként is több évig játszott a klubnál.
Digard mindenki fejében úgy élt, mint egy középszerű, ám összeszedett és brusztolós középpályás, aki nem a fociján, hanem a személyiségén keresztül tesz rendet a pályán. Megfordult korábban a PSG-nél és Spanyolországban is, ám egy térdsérülés miatt hamar abbahagyta a játékot, igaz, szinte azonnal edzőnek állt. Most úgy lett vezetőedző, hogy csapatkapitánya, a 39 éves Dante idősebb nála.
Digard szinte tokostul rontott be. Első meccsén cipóra verték a Montpellier-t, és a rákövetkező 12 meccséből 8-at megnyert. Jelenleg épp egy kisebb turbulencián mennek át, ám a fordulatért önmagában megérdemli a dicséretet. Amikor a játékosait a gyors sikerekről kérdezték, szinte mindenki egy irányba mutatott.
Egyértelműen az edző érdeme
– mondta Jordan Lotomba. „A stábjával jól dolgoznak, önbizalmat adnak. Digard játékos volt, ismeri az elvárásokat. Minden edzésen arra ösztönöz minket, hogy adjunk ki magunkból mindent.”
Digard-nak meglehetősen egyedi megjelenése van. A meccseken kapucnis pulcsiban áll a pálya szélén, ápolt szakállát hosszúra növesztette, és pontosan olyan ütemben beszél, mint Olivier Giroud: az átlagos beszédsebességnél nagyjából 20 százalékkal lassabban. Minden korábbi edzője az érettségét szokta kiemelni, amihez hozzájárult, hogy már 16 évesen gyermeke született (jelenleg öt gyereke van).
„Didier egy őrült” – mondta róla volt csapattársa, az évekkel korábban súlyos autóbalesetet szenvedett Kevin Anin.
Nem olyan volt, mint mi. Kamaszként már gyereket nevelt, emiatt sokkal érettebb volt. Rengeteget segített, mindig ott volt nekem.
Szakmai nézeteiből a nyitottságot szokták kiemelni. Digard egyik elhíresült mondása, hogy „én döntöm el, hogy az ellenfél hogyan hozhat engem nehéz helyzetbe”. A szólás korábbi edzőjétől, Quiqué Setiéntől ered, akivel a Real Betisben dolgozott együtt, és aki saját bevallása szerint a legnagyobb hatással volt edzői gondolkodására. „Készen állt meghalni az elveiért, sosem vonta kétségbe a filozófiáját az eredmény miatt. Én ugyan nem szándékozom meghalni, de ha már meg kell, akkor azt inkább a saját elveimmel teszem” – mondta Digard Setiénről.
Taktikailag nézve Digard nem csavart túl nagyot a csapaton. A Favre idején elnyúló edzések időtartamán úgy rövidített, hogy közben növelte az intenzitásukat. A csapat agresszívebben lép fel, jellemzően 4-3-3-as alakzatban, magas letámadással – labdával pedig direktebben, célratörőbben játszik. Januárban egy térdsérülés miatt elvesztették a kölcsönben játszó Nicolas Pépét, Youcef Atalt vagy a Nantes-hoz igazolt Andy Delort-t, Digard-nak emiatt olyan akadémistákat kellett felhoznia, mint Antoine Mendy, Badredine Bouanani és Billal Brahimi, akik hellyel-közzel kezdik megtalálni a helyüket egy olyan klubnál, amely sosem a játékosnevelésről volt híres.
A Nizza vezetői a bátorságon túl a pénztárcát is megvillantották. A tulajdonos Jim Ratcliffe-ről mostanában a Manchester United felvásárlása kapcsán lehetett olvasni, és a francia sajtóban
Olyan neveket sikerült igazolniuk, mint a védelemben azóta egy csapásra beépülő Youssouf Ndayishimiye-t, vagy a Premier League klubok által is figyelt Terem Moffit, aki azóta két kézzel szórja a gólokat. A Nizza most a mozgás és a fizikalitás egyedi keverékét testesíti meg Franciaországban.
Mint kiderült, az ápolt szakállnak külön története van. Digard ugyan sosem beszélt erről nyíltan, de évekkel ezelőtt átkonvertált a muzulmán vallásra, ami azért pikáns részlet, mert a Nice-t tavaly edző, a jelenleg Párizsban dolgozó Christophe Galtier-t azzal vádolta meg a Nizza korábbi sportigazgatója, hogy a keret összeállításakor azt hangoztatta: túl sok a mohamedán játékos, ami nem felel meg az ő ízlésének. Az ügy még csak pár napja robbant ki, és a pereskedésen kívül még nem derült fény minden részletre, Digard viszont sejtelmesen csak annyit mondott:
Hamarosan mindenki meg fogja tudni a teljes igazságot. De ma még nem.
Digard érdeme, hogy a Nizza várhatóan a középmezőnyben fogja zárni az idényt, és talán a Konferencia Liga-elődöntőbe is el fognak jutni. Ha azon túl vezet az útjuk, akkor, ki tudja, talán más igazságokat is meg fogunk tudni Didier Digard-ról.