Ha valahol él egy labdarúgó, aki ügyes, versenyképes, és még mindemellett kettős állampolgár is, akkor miért ne kopogtathatna nála az az ország, amelynek zászlaja ott van a másik útlevelén is?
Az utóbbi időben több szövetségnél is elkezdtek így gondolkodni. Raphael Guerreiro és Anthony Lopes például mindketten portugál szülők sarjai, akik Franciaországban születtek és kezdték el karrierjüket, ám egy ponton a portugál labdarúgó-szövetség megkeresésére úgy döntöttek, hogy Portugáliát választják Franciaország helyett. Németh Antal, a magyar utánpótlás-képzés vezetője nemrég azt nyilatkozta:
Az a célunk, hogy felkutassuk a külföldön játszó, magyar felmenőkkel rendelkező tehetségeket és itthon szeretnénk kialakítani egy scout-hálózatot, hogy rendszeresen figyelni tudjuk a játékosokat.
A ma világbajnoki elődöntőt játszó Marokkó esetében az az érdekes, hogy már 2014 óta van ilyen hálózatuk. A korábban Caenban szakmai vezetőként, vagy a marseille-i ifjúsági akadémia vezetőjeként megfordult Nasszer Larguet ekkor került a marokkói szövetség élére. A célja egyértelmű volt: összerakni egy olyan scout-csapatot, amely a marokkói diaszpóra legnagyobb európai csomópontjaiban, Hollandiában, Belgiumban és Franciaországban feltérképezi és becserkészi azokat a kettős állampolgár labdarúgókat, akik játszhatnának Marokkó színeiben. A megfigyelői hálózatba olyan szakemberek kerültek be, mint Ahmed Chouari (korábban a Toulouse játékosmegfigyelője volt) és Noureddine Moukrim (az Anderlecht korábbi alkalmazottja) is.
Az ötlet persze működőképes is, hiszen az adott ország „csak” egyetlen vetélytárssal versenyez: az adott nevelőország válogatottjával. Az udvarló viszont sokszor csak akkor jár sikerrel, amikor a játékos eléri az üvegplafont és rájön, hogy a nagy versenyben nem lesz esélye bekerülni adott ország válogatottjába. (Így járt annak idején Aymeric Laporte, aki a bődületes francia merítés miatt többszöri visszapattanás után inkább 26 évesen Spanyolországot választotta.) Ennek az ára, hogy a játékos már csak felnőtt korára kezd el gondolkodni a második esély lehetőségén.
Marokkó ebben másképp járt el. Larguet azt vallotta, hogy a játékosokat minél hamarabb kell elérni, nem szabad túl sokat várni – sőt, mennyiség helyett minőségi alapon kezdtek el megfigyelni.
Azt akartam, hogy igazán korán kezdjük, már a 14-15 éveseknél, ezért létrehoztam egy U15-ös kategóriát
– mondta Larguet. „18-20 évesen már késő, főleg, amikor a legjobbjaidat akarod elhozni a válogatottakhoz. A tervünk az volt, hogy csak a legjobbakra menjünk rá, akik hozzáadott értéket képviselnek. Amikor fiatalon elhozod, azzal hűségesebbé teszed a kettős nemzetiségűt és egy hosszú távú folyamatba csöppented bele.”
Ebben a kérdésben egyébként sok afrikai, de európai ország is másképp jár el. Legtöbbjük olyan játékosokat keres, akik lepattantak az adott ország utánpótlás-rendszeréről, ám mire kiveti őket a rendszer, túl sokba kerül őket meggyőzni. Larguet már klubszinten is utálta a „meg nem keresési” megállpodásokat (contrat de non-sollicitation – olyan egyezség, hogy egy játékost bizonyos korig nem keresik fel és nem bombázzák ajánlattal) és szerinte válogatott premizálások is félrevezetnek. „A vaskos csekk elveszi az értelmét annak, hogy miért csináljuk. Azzal magunkat áltatjuk.” – mondta Larguet.
A scout-hálózat aztán munkába állt. Kezdetben Younes Belhandát, Abdelhamid El-Kaoutarit, Karim Ait-Fanát is sikerült becserkészni, sőt, azt a nemrég Portugália ellen beugróként pályára lépő Romain Saiss-t, akiről kezdetben azt sem tudták, hogy a világon van.
Amikor rátaláltam 2011-ben, azt sem tudtam, hogy marokkói gyökerekkel rendelkezik
– mondta Saissról Chouari, az egyik játékosmegfigyelő. „Még a Clermont-nál játszott, a francia másodosztályban. Elmagyaráztam, milyen feltételeknek kell megfelelni, hogy megkapja az állampolgárságot. A szövetségnél senki nem hitt benne. Egyedül Walid Regragui, aki akkor a szövetségi kapitány másodedzője volt.”
Persze akadtak kudarcok is. Egy ponton Aimen Moueffek (Franciaország), Kays Ruiz (Franciaország) és Ismael Bennacer (Algéria) is választhatták volna a marokkói válogatottat, de végül másképp döntöttek. Ugyanakkor minden ilyen esetre jutott egy Nusszair Mazraui, vagy egy Amine Harit. A 16 évesen megkörnyékezett Harit korábban a francia korosztályos válogatottakban játszott, amikor Chouari megkereste. Harit a francia képzési rendszer és a helyi edzők szerint is túl kicsinek számított, emiatt a profilja sosem került igazán számításba. 2017-ben aztán Marokkót választotta.
A marokkói stratégia nem állt meg az udvarlásnál. A játékosokat az elejétől fogva összecsődítették és együtt nevelték. Minden korosztályra összetartásokat szerveztek Európában, és évek óta szerveznek tornákat közösen Tunéziával, Algériával, Egyiptommal és Líbiával. Létrehoztak egy Angliához (St. George’s Park), Franciaországhoz (Clairefontaine) vagy Magyarországhoz (Telki) hasonló edzőközpontot Saléban, ahol az edzéseket egymás mellett tartják a felnőttekével, hogy a korosztályok lássák és motiválják egymást. A kettős nemzetiségű játékosokat a szállásokon a hazaiakkal vegyítik.
A szobákban aztán kultúrák és nyelvek keverednek, közösség épül
– mondta Larguet.
A legnagyobb sikersztori természetesen Achraf Hakimi becserkészése. Hakimi marokkói szülők gyermeke, aki már Madridban született, első (futball)lépéseit pedig az egyik getafei külvárosi klubban tette meg, onnan került a Real Madrid akadémiájára. Hakimit úgy találták meg, hogy egy Spanyolországban élő marokkói származású blogger, Rabie Takassa listát vezetett az országban játszó marokkói játékosokról, a szövetség pedig felfigyelt rá és kapcsolatba léptek. Takassa így emlékezett vissza a megkeresésre. „Amikor rátaláltam, 11 éves volt. A családját szegről-végről ismertem. Amikor a marokkói szövetség felvette velem a kapcsolatot 2014 tavaszán, akkor minden könnyen ment. Achrafot beválogatták Marokkóban, de nem tudott menni, az iskolában év végi vizsgákat kellett tennie. De alig várta, hogy csatlakozzon. Aztán behívta a Spanyol U18 és kételyei támadtak. Nasszer (Larguet) azt mondta, hogy menjen, és lásson világot. Elment velük egy összetartásra és azt mondta, hogy inkább Marokkót választja, mert ott otthonosabban érzi magát.”
Hakimi ezután elment az első korosztályos válogatott edzőtáborba, ahol 38 marokkói fiatal közül 24-en Franciaországban, 14-en pedig Európa más szegletéből származtak. Hakimi ekkor 16 éves volt.