Legyen tánc! – nem tiszteletlenség, életérzés a brazilok gólöröme

Egy tánc koreográfiája még csak-csak leírható, ritmusa szavakkal érzékeltethető, de a teljes „produkció” így is csak az író személyiségének erős filterén keresztül jut el az olvasóhoz, így messze nem ad objektív képet. Ezért nem is vállalkoznék a brazil válogatott gólok után bemutatott táncainak szakszerű kritikájára,

inkább motivációjára és hátterére világítanék rá, ha már akadnak olyanok, akik szerint „tiszteletlen” az ellenféllel szemben.

A brazil futball lényege a zene. A dzsinga, az életérzés, amely a brazil futballstílus alapjául szolgál, az eleve félig tánc capoeirából, a tábortüzek körülötti zenéből és táncból, és a szambából ered, éppen ezért maga a játék csupa lazaság, improvizáció, kreativitás, több benne a ritmus, mint a sport. Ha a brazil futball jó, akkor valahol a szórakozás, művészet, sport hármas határpontjának elmosódott foltján határozható meg a helye a fogalmak világatlaszán.

Miután a brazil futballisták jelentős része munkahelyén már évtizedek óta európai átnevelésben részesül, a brazil focit a többitől megkülönböztető vidám játékosság gyakran hiányzik a válogatott teljesítményéből. A futballisták, hogy visszarázódjanak, meg mert nekik így komfortos, az együtt töltött időben a nagy események alatt sok zenét hallgatnak, sokszor dobolva-énekelve érkeznek a meccsekre, az öltözőből gyakran posztolnak is olyan videókat, amelyeken egy aktuális brazíliai sláger háttér- vagy szólótáncosainak mozdulatait gyakorolják edzések után. Ez így megy. Most is legalább tízféle gólöröm koreográfiájával készültek, amelyek közül néhányat már volt is alkalmuk bemutatni. A koreaiak ellen elért első gól után Paqueta, Neymar, Vinícius és Raphinha a Pagodao do Birimbola című szám mozdulatait mutatta be, mert egyiküknek ez jutott akkor eszébe.

A brazil labdarúgók átformálása permanensen zajlik a szemünk előtt.

Paqueta nyilvános csörtét vívott Piolival az AC Milannál, amikor az edző egy meccs után túl brazilosnak nevezte a játékát, Richarlisonra most ősszel egy bajnoki találkozón bemutatott dekázása szabadított hosszan hullámzó konfliktust, Neymar pedig már sárga lapot is kapott szivárványcsel miatt. Ezek a történések a dzsingával szocializálódott játékosoknál a brazil foci filozófiáját, vagy inkább érzelmi alapjait ingatják meg. A legutóbbi súlyosabb esetnél pedig ennél is több történt: az Atlético-Real spanyol bajnoki derbi előtt Pedro Bravo, a Spanyol Ügynökök Szövetségének elnöke azt mondta Vinícius táncos gólörömeivel kapcsolatban, hogy azokkal hagyjon fel, menjen szambaházba Brazíliában, és hagyja abba a majomkodást. A „macaca”, majom kifejezés az egyik legerősebb rasszista szónak számít Brazíliában, így a futballszerető brazilok többsége úgy érezte, hogy általános támadás érte fekete gyökerekkel is rendelkező kultúrájukat, a válogatott játékosai pedig sorra álltak ki Vinícius mellett, visszautasítva a kirekesztő, korlátozó megjegyzést, és többen rövid videókban táncolva. Az esetet követő válogatott barátságos meccsek gólörömei tüntetésként is felfoghatók voltak, és valamennyire biztosan a mostaniak is. Aki pedig, mint Roy Keane, tiszteletlennek tarja a brazilok szambázó örömét, tudta nélkül még a szokásosnál is erősebben ront neki a brazil önérzetnek.

De a tánc azért most is elsősorban öröm. Igazi, felszabadult. Egy afrikai ember Durbanben azt mondta nekem a 2010-es világbajnokság egyik meccse után egy az Apartheid alatt a feketéket kitiltó kocsma pultjánál, hogy szerinte a feketék és a fehérek között a legfőbb különbség, hogy a feketék nem csak a zuhany alatt énekelnek. A brazilok pedig nem csak a szambaházban táncolnak.

Hogy Tite kapitány a teljes csapat nyitotta kör közepén miért táncolt és mit a negyedik gól után? Ez a Galambtánc, amiről Richarlison a mára Brazíliában általánosan ismertté vált Galamb becenevet kapta. Tite megígérte a csapat 9-esének, hogy a következő góljánál ő is utánozza.

Ez pedig már csapatépítés, mint a harmadik számú kapus becserélése 10 perccel a Korea elleni meccs vége előtt.