Kezdjük rögtön azzal, hogy minden összehasonlítás hülyeség.
Ha akarom, egy véletlenszerűen kiválasztott ember és a római pápa között is lehet találni párhuzamot, és jó hideg olvasás-technikával el lehet adni az egészet úgy, mint az asztrológiát vagy a tenyérjóslást. Magyari Péter is „csak” a szatíra műfaján keresztül tudott hosszú bekezdéseken keresztül párhuzamot vonni közte és Gyurta Dani között.
Olivier Giroud és Szalai Ádám pályafutásai – néhány klub- és válogatott meccsen kívül – olyanok mint két párhuzamos egyenes a síkban, sosem fonódtak egybe, sosem találkoztak egymással huzamosabb ideig és teljesen más körökben tanulták a futballt. Van viszont köztük több hasonlóság, ami miatt rokonlelkeknek számítanak. Az adottságaik hasonlóan formálták a személyiségüket, a történeteik pedig visszatükrözik azt, hogy hogyan viszonyulunk napjaink labdarúgásához.
Sokáig sem Olivier Giroud-t, sem Szalai Ádámot nem szerette a nagyközönség. Giroud-t egy évtizeden keresztül csatár társához, Karim Benzemához hasonlították, ami céltalan méricskélésekhez és parttalan vitákhoz vezetett. Benzema az volt, ami Olivier Giroud nem: egy mozgékony csatár, egy labdaművész, aki lélekben irányítónak érezte magát, és aki az évek alatt még egy Aranylabda-díjig is felküzdötte magát. „A franciák nem szeretik a magas, nagy darab csatárokat, ezeket nem szoktuk kedvelni” – mondta Raymond Domenech, akinek a szemében Giroud nem volt több egy újjászületett nyugatnémet csatárnál a ’80-as évekből. Amikor pár éve legnagyobb francia napilap dokumentumfilmet készített Giroud-ról, a filmnek „Le mal-aimé” (A megvetett) címet adta. Szalai Ádám esetében elég csak visszapörgetni a Trollfoci archívumát és megvan a teljes kortünet.
Tény, Giroud és Szalai is 193 centiméter magasak, szemmel láthatóan „magas, nagy darab csatárok”, akiknek a könnyebb kiszúrni a hibáit, mint az erényeit. Nem passzoltak soha úgy, mint Dennis Bergkamp, nem bicikliztek úgy, mint a brazil Ronaldo és nem töltöttek annyi időt a leshatáron, mint Pippo Inzaghi. Giroud ennek ellenére „régi vágású csatárként” jellemezte magát, amihez hozzátette:
Kevésbé esnek tőlem ámulatba, mint Kylian Mbappétól: nem fogok megindulni a labdával, mint ahogy azt tette Argentína ellen a 2018-as vb-n. A testalkatommal nem tudom azt csinálni, amit Neymar; nem vagyok egy gép, mint Ronaldo. Nem csinálom a show-t. Én Giroud-t csinálom.
Giroud és Szalai esetében az az elismerésre méltó, hogy mindketten felismerték, nem kell másnak lenniük, mint akik valójában. Megtanultak együtt élni a korlátaikkal és ott tették magukat hasznossá, ahol jobban kijöttek erényeik. Ha a csapat nem tudott kijönni a labdával, ők a kapunak háttal való játékukkal tudtak kitűnni. Amikor „verekedni” kellett a védőkkel (Dárdai Pál szóhasználata), akkor felvették a kesztyűt. Ha pedig kellett egy kis légi tüzérség, akkor mindkettejük fejjátékára lehetett építeni a pontrúgásoknál.
Az igazán érdekes viszont nem az, hogy milyen korlátokkal rendelkeztek, hanem hogy a korlátaik miatt hogyan voltak kénytelenek csiszolni a játékukon. Szalai és Giroud kapcsán is él egy tévképzet, miszerint a lomhaságuk miatt nem elég jók az összjátékban. Ha jobban megfigyeljük őket, épp az ellenkezője igaz. A félreértés valószínűleg pont a külső jegyeikből adódik:
Amikor megkapnak egy mélységből feljátszott labdát, pontosan tudják, hogy nem fognak cselekbe bonyolódni, helyette inkább megpróbálják előre kitalálni hogyan fogják visszatenni a labdát a szabadon elmozgó Antoine Griezmann-nak…vagy Kleinheisler Lászlónak. Szalai és Giroud is lelassult a labdával a lábán, viszont emiatt arra voltak késztetve, hogy egy lépéssel előbb gondolkodjanak, mint a védőik. Gondoljunk csak bele: hogyan lehetne rossz az összjátékban az a Giroud, aki az Arsenal egyik legszebb kollektív flipper-góljában két jó ütemű egyérintős passzal járult hozzá a támadás szövéséhez?
A rögtönzési képességük pedig a kapu előtt is kijött. Giroud korábbi edzője, René Girard így vélekedett játékosáról: „A mozgékonyság nem az erőssége. De van egy nehezen beárazható képessége: ha a tizenhatoson belül van, akkor ott belövi. És a testfelépítéshez képest nagyon kifinomult technikája van.” Érdemes ehhez megnézni a 2017-es Puskás-díjas gólt, amit ki más, mint Olivier Giroud rúgott még akkor, amikor az Arsenalban játszott. Az akció szinte kicsiben adja vissza az ember minden erényét és hibáját:
- ott a mezőnymunka (sarkazva átpasszol egy feljátszott labdát),
- utána a nem túl esztétikus futás (megszakadva próbál nem lemaradni a kontráról),
- majd a végén a gyors döntéshozatal és a technika: a háta mögé érkező labdába csak egy skorpiórúgással tud belekapni.
Kitől is láttunk hasonló, az idő tört része alatt kitalált és kivitelezett gólokat? Igen, Szalai Ádámtól, Németország ellen, meg Baselben.
Valahol nem meglepő, hogy a kollektív emlékezetünkben még az Andrij Sevcsenkók és Gabriel Batistuták élnek. Ők voltak a gólvágók, a lesipuskások, a védőket reggelire megevő nagybetűs Csatárok, akiknek a találatai egybefonódtak a gólörömükkel. Ez az eszménykép él bennünk, és Giroud és Szalai is ez ellen a kép ellen küzdöttek hosszú évekig. A küzdelemben pedig mentálisan is pallérozódtak.
A kritikák ellen a maguk eszközeivel vették fel a harcot. Szalai Ádám már a stuttgarti idejéről is úgy beszél, mint ahol „elsajátított valamit a német mentalitásból” és sosem volt rest kiállni az igazáért, ha épp a magyar edzők hiányosságairól volt szó, vagy az öltözőben kellett átvennie a szót. A csatáit megválogatta és nem fordult a világ ellen, amiért igazságtalanul nem született Zsengellér Gyulának. Olivier Giroud egy csendesebb, nyugodtabb természet: tetovált szépfiú hírében áll, miközben mélyen hithű vallásos, mégsem dogmatikus. Keresztény értékeket képvisel, amelyek mégsem akadályozták meg abban, hogy egyszer egy meleg közösség magazinjának (Tétu) címlapján vállaljon szerepet.
Giroud-nál kevesen élik meg intenzívebben a „fordítsd oda a másik orcádat is” elvét. Amikor Karim Benzema még a válogatottól való száműzetése idején magát egy Forma-1-es autóhoz, Giroud-t pedig egy gokarthoz hasonlította, Giroud-nak minden oka meglett volna arra, hogy visszadobjon egy követ, ehelyett mégis inkább a kenyeret választotta. „Nagyot nevettem. Egy ilyen beszélgetésben, amikor megkérdezik tőled, hogy ki a jobb, és a kérdező egy rajongód, nyilván valami ilyesmit kell mondanod. Szerintem vicces volt. Az emberek utána képeket küldöztek nekem Forma-1-es autókról meg gokartról, hogy itt valami irigység volt a háttérben. Én semmi ilyet nem mondtam. Csak egy jót mosolyogtam rajta.” Amikor Benzema több éves kihagyás után visszatért a francia válogatottba, Giroud azt az eset után mondta,
majd elmegyünk együtt ketten egy gokartra, aztán lövünk egy jó kis közös képet.
Szalai Ádám néhány hónapja hatalmas összeborulások közepette, a Trollfoci kocsmájában sört csapolva búcsúzott el a magyar válogatottól, Olivier Giroud pedig egy Lengyelország elleni vb-nyolcaddöntőn lett a francia válogatott örökös gólkirálya. A két játékos legnagyobb vívmánya, hogy mindketten kiállták az idők próbáját. 25 éves korukban még ostorozták őket, 35 évesen viszont mintha egyre többen értették volna meg a jelentőségüket. Addig is, tették a dolgukat.
Mostanában imádják
– mondta Giroud-ról Didier Deschamps a lengyelek elleni meccs után. Csak rá értette, de nemcsak rá igaz.