Van Gaal gyengességé formálta az Egyesült Államok erősségeit
Az nem állítható, hogy a holland válogatott túlzottan magabiztos teljesítménnyel jutott volna be a világbajnokság legjobb tizenhat csapata közé. Ugyan azon kevés együttesek közé tartoztak, amelyek végül veretlenek tudtak maradni, de a játékuk egyáltalán nem volt meggyőző, ráadásul negatív xG-különbséggel zárták a csoportot.
Ezzel szemben az Egyesült Államok bár csak az utolsó fordulóban Irán legyőzésével biztosította be a továbbjutást, de azon a meccsen, illetve Wales ellen leginkább klubcsapatokra jellemző strukturált pozíciós játékot és agresszív letámadást, az angolok ellen pedig nagyon szervezett védekezést mutatott be Gregg Berhalter együttese legalább egy félidőn keresztül.
A két csapat egymás elleni nyolcaddöntőjén viszont pontosan kapóra jött Louis van Gaalnak az amerikaiak törekvése a labdabirtoklása és az agresszív letámadásra, és a hollandok pontosan ezt fordították a saját javukra, amikor a mérkőzés első góljánál hátsó labdajáratással magukra húzták a letámadó ellenfelüket, majd egy összesen 20 átadásból álló akció végén megszerezték a vezetést.
A klasszikus holland iskolával ellentétben Van Gaal csapata – az eddigi mérkőzéseikhez hasonlóan – nem törekedett feltétlenül a labdabirtoklásra, hanem az ellenfél kicsalogatásával próbált területet nyitni a pálya magasabb régióiban. Tette ezt az első gólhoz hasonlóan hátsó labdajáratással, vagy éppen a labdaszerzés utáni gyors megindulásokkal. Az USA letámadása több alkalommal is labdaszerzéshez vezetett az ellenfél térfelén, de azzal már nehezebben tudtak megbirkózni, amikor nekik kellett volna feltörniük a holland védelmet.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="576" width="1024" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
A fenti képen kirajzolódik a hollandok labda nélküli 3-4-1-2-es strukturája az amerikai 4-3-3-al szemben. Fontos, hogy az Oranje nem próbált már túl korán nyomást gyakorolni az amerikaiak védőire. A két csatár, Memphis Depay és Cody Gakpo leginkább arra ügyelt, hogy Zimmerman és Ream ne tudják megjátszani a szélsőhátvédeket, és a pálya “sűrűn lakott” részeire terelték a játékot, ahol viszont a hollandok emberfogást alkalmaztak az amerikaiak három középpályásával szemben.
Amennyiben az amerikaiak mégis ki tudták játszani a szélre a labdát, abban az esetben a szárnyvédők feladata volt azonnal nyomást helyezni a szélsővédőkre. Ebben a szituációban Dumfries lépett ki magasan Robinsonra, mögötte pedig az átmenetileg négy védősre alakulú holland hátvédsorból Timber lépett ki Pulisicre, aki így csak kapunak háttal, nyomás alatt tudta megkapni a labdát.
A fenti szituációban pedig tökéletesen kirajzolódik, mi volt a hollandok terve a labda nélküli játék során: Depay és Gakpo a szélekre vezető passzsávot lezárva engedték Tim Reamet, a bal oldali középhátvédet hosszan vezetni a labdát, de a középső emberfogás miatt ő csak kockázatos passzopciók közül tudott választani. Így végül Daley Blind le is lopta a labdát Weston McKennie lábáról, a két magasan helyezkedő csatár pedig máris lendületből támadhatta az Egyesült Államok védelmét, miközben óriási szabad terület állt rendelkezésükre.
Az USA természetesen megpróbálta kijátszani a hollandok centrális emberfogását. A középpályásaik rendszeresen igyekeztek helyet cserélni, hogy összezavarják az őket követő ellenfeleket, vagy éppen mélyen visszaléptek a labdáért, hogy területet nyissanak a védelmi vonalak között. Az egyik ilyen megoldás volt még a két szélsőhátvéd, Sergino Dest és Antonee Robinson befelé mozgása is. Mivel a két csatár a szélre vezető passzsávokat blokkolta, ésszerű volt, hogy a két szélső védő befelé mozogva próbál ebből kibújni. Ezekben az esetekben viszont a holland szárnyvédők bátran beléptek velük a középső zónákban is. A fenti képen például az látható, ahogy Denzel Dumfries jobb oldali szárnyvédőként helyez nyomást a védekező középpályás helyén feltűnő balhátvédre.
A hollandok terve pedig végül bevált, még úgy is, hogy ehhez olykor szükség volt az ellenfél szélsőhátvédeinek figyelmetlenségeire is, amikor Daley Blind vagy éppen Denzel Dumfries a szélről érkező teljesen szabadon kaphattak labdát a tizenhatoson belül. A kérdés az, hogy mennyire lesz működőképes Van Gaal terve a következő körben Argentína ellen? Scaloni változtatása meghozta a gyümölcsét Ausztrália ellen.
Az Ausztrál válogatott a második két, egyaránt kapott gól nélkül és 1-esnél alacsonyabb engedett xG-mutatóval záruló csoportmeccséhez hasonlóan egy nagyon szervezett 4-4-2-es védekező alakzatban lépett pályára, amelyből esetenként még magasan is képesek voltak letámadni, megzavarva ezzel az egyébként sem túl magabiztos argentin labdakihozatalokat.
Di Maria kiesése persze nem jött jól Scaloninak, ugyanis rajta és Messin kívül nem nagyon akad olyan játékos a keretben, aki kreativitásban és egy az egy elleni játékban egyszerre tudna kiemelkedőt nyújtani. Épp ezért hiába alakult ki a gyakran Enzo Fernandez védővonalba való visszalépéseivel egy 3-1-6-os alakzat is az argentinok támadásépítésekor, a játékosok között óriási volt a távolság, ami miatt nem alakult ki folyamatos passzjáték, és Messinek is túlságosan messze kellett felvennie a labdát az ellenfél kapujától.
Ez pedig még nem minden: amikor védekezésre került a sor, akkor az argentinok 4-5-1-es alakzatban rendkívül passzívan léptek fel. Előfordult, hogy az Ausztrálok az első félidőben hosszú percekig is képesek voltak megtartani a labdát. Épp ezért Lionel Scaloni a második félidő elején változtatásra szánta el magát: a Di Mariát nem túl eredményesen helyettesítő Papu Gomez helyére a Manchester United középső védője, Lisandro Martinez állt be, és átváltottak egy 3-5-2-es formációra, ami minden téren jelentős javulást hozott.
Ennél a jelenetnél máris tetten érhető, mennyire strukturáltabb lett Argentína játéka a cserét és a formációváltást követően: a két szélen a szérnyvédők, Acuna és Molina folyamatos szélességet biztosítottak, megnehezítve az addig kompakt alakzatban rendeződő Ausztrál hátsó sor dolgát. Ebben a szituációban miután a labda Acunához került az oldalvonal mellé, a jobbhátvéd Degeneknek kellett rá kilépnie, ami viszont területet nyitott Alexis Mac Allisternek a beinduláshoz, ahol kapta is a labdát a csapattársától.
A váltással ráadásul az argentin válogatott sokkal agresszívabb tudott lenni a labdanélküli játék során is. Az Ausztrálok támadásépítésekor Julian Alvarez középcsatárként próbálta a szélre terelni a játékot, miközben a középpályán Messi visszalépésének köszönhetően nem maradt megjátszható ember. Amint pedig a szélre került a labda, az 5-3-2-es szerkezetből a jobb oldali középpályás posztjáról Rodrigo De Paul azonnal kirontott az ellenfél szélsőhátvédjére, hogy hibára kényszerítse.
A fenti képen szinte az előzővel teljesen hasonló szituáció látható: Alvarez (a képről lemaradva) magasan próbált zavart kelteni, Messi Mooyra, míg Mac Allister Baccusra figyelt, így De Paul a szélre kitett labda esetén azonnal megindulhatott, hogy nyomás alá helyezze Behich-et…
akinek így nem maradt választása mint hátratenni a labdát a középső védőnek. De Paul viszont nem állt le, és folytatta a letámadást. Agresszív megindulásával, és a fedezőárnyékának okos használatával lezárta a teljes ausztrál bal oldalt, majd végül hibára kényszerítette a kapuban Ryant, hogy végül Julian Alvarez szerezhessen gólt.
Scaloni cseréje a második félidő elején remekül sült el, de a következő körben Argentínának minimum a második félidőben látott szervezettséggel és csapategyensúllyal kell kifutnia a pályára, ha nem akar az Egyesült Államokhoz hasonlóan Hollandia kezére játszani.
Hogyan hozd ki a legtöbbet a sztárjátékosodból?
Nem kell a statisztikákra hagyatkoznunk, ha meg akarjuk állapítani, hogy Kylian Mbappé kiemelkedően futballozott a lengyel válogatott 3-1-es legyőzése során. Azonban mégis álljon itt néhány bizonyíték: a Paris Saint-Germain támadójának a nevéhez fűződik a legtöbb sikeres csel (5), a legtöbb progresszív passz (5), a legtöbb lövés és kaput eltaláló lövés (5, illetve 3), valamint őt találták meg a társak a legtöbb progresszív átadással (8). Azt pedig már említeni sem kell, hogy a fiatal támadó két szenzációs gólt szerzett, és még egy gólpasszt is kiosztott.
Ráadásul ez nem egy kirívó mérkőzés volt. Ha az egész világbajnokságot nézzük, akkor amellett, hogy egyetlen játékos sem lőtt nála több gólt, a várható góljainak és gólpasszainak értéke a legmagasabb (3.9 npxG + xAG), csak Jamal Musiala hajtott végre nála több sikeres cselt (13), és ő kapta a legtöbb progresszív átadást (42). Utóbbi különösen jól mutatja, mennyire bíznak benne a franciák, és igyekeznek őt a lehető legjobb helyzetekbe hozni az érvényesüléshez. Ráadásul erre Didier Deschampsnak több módszere is van, legyen az akár olyan szituáció, amikor az ő csapatának kell feltörnie az ellenfél védelmét, vagy épp olyan, amikor ők kényszerülnek védekezésre.
Lengyelország ellen Mbappé számos alkalommal került egy az egy elleni helyzetbe Matty Cash-sel szemben, hogy kihasználhassa a sebességét és a cselezőkészségét. A francia válogatottnak ugyan 4-3-3-as az alapszerkezete, de ez meccs közben sokat változik. Amikor támadásépítések során 2-3-5-ös alakzatot vesznek fel, a legtöbbször Mbappé kerül ki a bal oldalvonal mellé, ahol minőségbeli fölényt tud kialakítani az ellenfél szélsővédőjével szemben.
Deschamps akkor is figyelembe veszi Mbappé erősségeit, amikor a csapata védekezésre kényszerül. Ilyenkor a 4-5-1-es alapfelállás szinte 4-4-2-vé alakul, hiszen Mbappé a bal oldalon szinte mindig magas pozíciót vesz fel a középcsatár Olivier Giroud-val egymagasságban. Ez nagyobb felelősséget rak a mögötte helyezkedő négy középpályásra, és egy erősebb csapat alighanem szeretné majd ezt kihasználni, de ez teremthet az alábbihoz hasonló lehetőségeket.
A francia válogatott többnyire passzívan középmagas blokkban védekezik, viszont labdaszerzést követően éppen Mbappé magasabb pozíciója miatt azonnal lehetőség nyílik gyors indításokra, ami arra is kényszerítheti az ellenfelek jobbhátvédjét, hogy jóval konzervatívabb pozíciókat vegyen fel, és legyen esélye a futóversenyben.
Egy ilyen szituáció eredményezte a gyakorlatilag mindent eldöntő második gólt is, ahol egy felszabadítás után Mbappé magas pozícióban várta a labdát, és Giroud-val, valamint Dembélével le tudtak játszani egy három a három elleni szituációt, aminek a végén ő maga szerzett zseniális gólt.
Ugyanakkor Mbappé nem csak az oldalvonal mellett veszélyes. Sőt, amikor Theo Hernandez magasabb pozíciót vesz fel, és ő behúzódik a bal oldali félterületbe, akkor még nagyobb galibát tud okozni. A fenti jelenetnél is pontosan ez történik. A PSG csatára egy be, majd visszamozgással magára vonta Kamil Glik figyelmét, ami pont annyira bontotta meg a lengyel védelmet, hogy Antoine Griezmann ki tudja ugratni Olivier Giroud-t.
Az előző jelenetnél Mbappé úgy volt kulcsszereplő, hogy még csak labdába sem kellett érnie, már az általa felvett pozíció és a labda nélküli mozgása is elég zűrt okozott. A meccs első góljánál viszont ő maga volt az előkészítő. A lengyelek mélyen, a két szélső visszahúzásával 6-3-1-es alakzatban védekeztek, de amint Mbappé megkapta a labdát, egyszerre magára vonta Cash és Glik figyelmét is. Utóbbinak a kissé fölösleges kimozgása pedig ismét utat nyitott Giroud-nak, aki Mbappé kiugratását követően megdöntötte Thierry Henry francia gólrekordját.
A francia válogatott tehát minden téren igyekszik maximalizálni Mbappé képességeit, a következő körben pedig az angol válogatottnak egyrészt az ő megállítása okozhat majd komoly nehézséget, másrészt viszont a passzívan védekező francia csapatban éppen Mbappé mögött nyílhat majd rés.
Az angol támadójáték kulcsa: Harry Kane
Nem véletlen, hogy az Egyesült Államok és Wales után Szenegál is egy 4-4-2-es alakzatban védekezett az angol válogatott ellen. Gareth Southgate csapata mindkét említett mérkőzésen szenvedett a helyzetek kialakításával. Az USA elleni meccsen végül nem is tudtak betalálni, a walesiek ellen pedig egy Rashford szabadrúgás hozta meg az áttörést, hogy utána már ki tudják használni a megnyíló területeket.
Southgate csapata ezeken a meccseken egyaránt 4-3-3-as hadrendben építkezett, de tette ezt rendkívül kiszámítható módon. Az ellenfelek csatárai közül az egyik folyamatosan ügyelt arra, hogy a legmélyebben játszó középpályás, Declan Rice ne legyen megjátszható, miközben a másik a labdát birtokló középhátvédre lépett ki és helyezett nyomást. A két előretolt középpályás mozgását pedig a 4-4-2-es alakzat két belső embere követte le.
Ilyenkor legtöbbször az angolok a szélsők, a szélsőhátvédek, illetve a labdás oldalon játszó középpályás rotációjával próbáltak zavart kelteni, többnyire eredménytelenül. A helyzet hasonló volt a Szenegál elleni mérkőzésen is, ahol Aliou Cissé csapata az első félidőben még közelebb is állt a vezető gól megszerzéséhez. Nem könnyítette meg az angolok dolgát, hogy a bal oldalon Shaw előretörései alkalmával az ezúttal balszélsőként kezdő Phil Foden és a bal oldali középpályás Jude Bellingham ugyanazt a területet próbálták feltölteni, az angolok pedig nem találták meg a szabad embert.
A meccset követően a sajtó egyöntetűen a végül remek meccset záró Bellinghamet emelte ki, de aki ezt lehetővé tette számára, az nem más volt, mint Harry Kane.
Ahhoz képest, hogy klubcsapatában, a Tottenhamben Kane rengeteget lép vissza a középpályára, hogy segítse a labdakihozatalt és létszámfölényt teremtsen, az angol válogatott eddig feltűnően ritkán használta ezt a fegyvert felépített támadások során. Pedig ezen a meccsen is ez hozta meg az áttörést. Ebben a szituációban is kirajzolódik, hogy a szenegáli jobbhátvéd Phil Fodenre lépett ki, Diatta jobbszélsőként Shaw-ra helyezett nyomást, míg középen Pathe Ciss ügyelt Bellinghamre. Ebben az esetben viszont Harry Kane középcsatárként kilépett a labdás oldalra, és mivel szabad emberként kaphatta volna a labdát, ezért Koulibaly kénytelen volt követni őt a védelemből, amivel máris szabad területek nyíltak meg Anglia számára.
A jelenet folytatásában pedig Koulibaly elkövette a lehető legnagyobb hibát: nem helyezett nyomást Kane-re, akinek így volt ideje és területe kapu felé fordulni, ráadásul már azt sem tudta megakadályozni, hogy a szabad területbe beinduló Bellingham megkapja a labdát. Eközben ráadásul az ellentétes oldalon játszó középpályás, Jordan Henderson is azonnal elkezdte támadni a kaput, hogy végül ő váltsa gólra Bellingham centerezését. Az egész kulcs viszont Kane visszalépése volt: mivel Koulibalynak követnie kellett, ezért a helyére beinduló Bellingham és a másik oldalról érkező Henderson a hosszú oldalon helyezkedő Sakával együtt már létszámfölényes helyzetet tudott teremteni a tizenhatoson belül.
A második félidő elején ismét Kane visszalépéséből alakulhatott volna ki újabb ziccer: Diallo – akárcsak Koulibaly – elkezdett ugyan kilépni a visszamozgó Kane-felé, de végül nyomást nem tudott rá helyezni, de óriási területet hagyott maga mögött a beinduló Sakának, akit a sikeresen kapu felé forduló Kane próbált kiugratni.
Néhány perccel később ismét Harry Kane visszalépése a kulcs: az angol válogatott csapatkapitánya ezúttal is kimozgatta a helyéről Koulibalyt, Bellingham pedig indult is a Chelsea védőjének a helyére, de Kane ezúttal inkább átforgatta a labdát a másik oldalra.
Végül a harmadik angol gólt megelőző akciónál is hasonló jelenet játszódott le: Kane újabb visszamozgása és Bellingham beindulása miatt Koulibaly ismét két tűz közé szorult.
Ahogy a spanyol válogatott esetében is kulcsfontosságú, hogy a visszamozgó középcsatár létszámfölényt tudjon kialakítani, és döntésre kényszerítse az ellenfél védőit, úgy az angol válogatottnak és nagyobb hangsúlyt kell fektetnie arra, hogy Harry Kane aktívan töltse be ezt a szerepet. Ahogy a Szenegál elleni meccs is bizonyítja, bőven vannak olyan játékosaik, akik ebből profitálhatnak.