Hízik a boríték Manchesterben, opciók angol módra – ez történt a vb 10. játéknapján

Kezdjük rögtön azzal, hogy össze is állt az első két nyolcaddöntő:

• Anglia – Szenegál (december 3.)
• Hollandia – Egyesült Államok (december 4.)

Anglia továbbjutására 68% esélyt ad a FiveThirtyEight modellje, Hollandiáéra 66%-ot. Ezek a számok azért érdekesek, mert valódi statisztikai modellen, nem pedig gasztroenterológiai kézrátétellel történő megérzésen alapulnak.

A számok persze nem a futballt átfogó univerzális elméleten alapulnak, hanem a valóság egy bizonyos értelmezését adják vissza.

Egy modell úgy értelmezendő, ahogyan az felépül, a számok mögött pedig historikus adatok, klubcsapat-eredmények, valamint a Soccer Power Index-értékelés képzett mutatói is megbújnak Lehet vitatkozni azon, hogy a modell mennyire komplex és mennyire nem vesz figyelembe mondjuk csapatszerkezeti, taktikai, menedzsment-döntéshozatali sajátosságokat – de kezdetnek most ez is megteszi. Aki belemerülne a részleteibe, itt tud.

Ecuador – Szenegál 1-2

Szenegál a megboldogult Bruno Metsu szárnya alól kibújt 2002-es generáció óta nem jutott tovább világbajnoki csoportjából. Most újra megtette, és ehhez érdekes módon épp az akkori generáció egyik oszlopos tagja, a jelenlegi szövetségi kapitány, Aliou Cissé segítsége kellett.

Szenegál a tornát úgy kezdte, hogy elvesztette a legjobb játékosát, Sadio Manét, játékban pedig nem tudták azt a szintet hozni, amit az év eleji Afrika Kupa idején. Ecuador ezzel szemben olyan energiával robbant be, hogy elképzelhető lett volna a továbbjutás – mégis kizúgtak a csoportból.

A meccs elején Ecuador nagyon magasra tolta fel a szárnyvédőit, amit az óvatosabb szenegáliak készséggel megköszöntek – a balon Ismaila Sarr, a jobbon Iliman Ndiaye settenkedtek be a szabadon maradt területekre. Az első félidőben szépen ki is rajzolódott, ahogy Szenegál a szélek felől támad, amiket aztán az oldalakra visszalépő Pape és Idrissa Gueye fedeztek.

Szenegál tizenegyeshez jutott, amit az amúgy nem túl jó lövő Sarr értékesített. Ecuador lényegében az első komolyabb lehetőségét megragadva visszajött a meccsbe, viszont egy szabadrúgás után Kalidou Koulibaly közelről ismét előnyhöz juttatta a csapatát. Nem volt egy szép meccs, de az eredmény történelmi jelentőséggel bír Szenegálnak. Apró keserűség, hogy Idrissa Gueye besárgult, így Anglia ellen nem léphet pályára.

Hollandia – Katar 2-0

Azt mondják, hogy egy világbajnokságon minden lőtt gól +15 millió eurót ér. Ha igaz az iparági ökölszabály, akkor a holland Cody Gakpo értéke az elmúlt héten +45 millió euróval nőtt meg.

Nem mondhatni, hogy Louis Van Gaalnak nehéz dolga lett volna Katar ellen, a kérdés csak az volt, mit fog húzni azért, hogy a múltkori impotens meccse után gólokat is szerezzen Hollandia. Az újítás az lett, hogy a középpályás Frenkie de Jong mögé/mellé bekerült Marten de Roon, az Atalanta játékosa, amivel Van Gaal stabilizálta a labdás építkezéseit és lehetőséget adott de Jongnak, hogy többet lépjen fel a támadásoknál.

Az eredmény látható: de Jong sokkal többet tartózkodott a magasabban feltolt szárnyvédők szintjén és az előre passzokban is megtalálta Memphis Depay-t és Cody Gakpót. 1,61 várható gól persze több, mint a legutóbbi, Ecuador elleni 0,07, de az ellenfél mégiscsak – a már kiesett – Katar volt. Hogy meddig juthatnak a sorozatban, erősen kétséges. Gakpóért viszont egyre vastagabb borítékkal készülnek Manchester piros felén.

Irán – USA 0-1

A legrosszabb humorral ezt a meccset úgy harangozták be, mint egy bombasztikus találkozót. Hát, nem lett az. Izgalmaknak mégsem volt híján.

Az első félidőben az Egyesült Államok dominált, amit az tett lehetővé, hogy Irán mindvégig mélyen maradt és lemondott arról, hogy bármit is kezdjen a labdával. Ahogy korábban Grace Robertson fogalmazott:

az irániak szövetségi kapitányához, Carlos Queriozhoz képest José Mourinho időnként úgy tűnik, mintha Johan Cruyff lenne.

Az USA maradt a 4-3-3-as alapfelállásánál, ahol Christian Pulisic és Josh Sargent maradtak feljebb, míg Timothy Weah inkább a szélre kihúzódva, onnan befelé cselezve próbálkozott. A csatárpáros nem működött mindig ragyogóan, Pulisic pedig a győztes góljánál le is sérült és a hasát fogva hozta le a meccset, mígnem le is cserélték. A hírek szerint hasizom-sérüléssel vizsgálják a helyi kórházban.

Az Egyesült Államoknál most kifejezetten lubickolt a jobbhátvéd Serginho Dest, aki egy sündisznózó ellenféllel szemben a szélről megkerülve próbált valami megoldást nyújtani: sokszor az ő beindulásait keresték.

A USA legbiztosabb pontja ugyanakkor a középpályája: Yunus Musah és Winston Mckennie olyan páros alkotnak, akik képesek támogatni a támadásokat, a kettejük között, középen játszó Tyler Adams pedig egy labdamágnes és elosztóközpont egyszerre: Irán ellen 84-szer ért labdába, 12 labdát szerzett és a mezőnyben a legkevesebbszer vesztette el azt.

Talán a torna egyik legjobban teljesítő középpályása Casemiro és Antoine Griezmann után.

Greg Berhalter csapata mégis mintha megingott volna a második félidőben. Talán túlságosan is az eredmény tartására figyeltek a vezetés (38. perc) után, talán megremegtek a lábak, hogy utoléri őket Irán. Talán Irán ragadta meg a kezdeményezést és ezzel szegezte az ellenfelét a kapuhoz. Mindezek egyszerre játszhattak közre abban, hogy a második félidőre már Iráné lett a „high ground” (Obi-Wan Kenobi-terminológiája).

Irán mégsem tudta ezt gólra váltani, mert sem mezőnyben, sem pontrúgásokból nem tudott igazán minőségi helyzetet teremteni. 1998-ban még ők verték meg az USA-t. Most ez megfordult. Joe Biden megbosszulta Bill Clintont.

Wales – Anglia 0-3

Wales sosem találta magát igazán ezen a tornán, de ami igazán érdekes, hogy Anglián sem érződött, hogy a kapacitása legmagasabb százalékán pörögne. Köszönhető ez nagyrészt szövetségi kapitányuknak, Gareth Southgate-nek, aki elsősorban emberekben bízik, nem ideákban. Ha úgy látja, hogy Harry Maguire lesz a legjobb ember a hátvédfeladatok ellátására, akkor őt választja, kerül, amibe kerül.

Érdekes viszont, hogy milyen az, amikor az elemek természetes úton a helyükre hullanak. Argentínánál érződött az, hogy amikor Mexikó ellen a labdát a lába helyett inkább területbe kérő Julian Alvarez került Lionel Messi mellé, Messi előtt is megnyíltak az opciók. Messi pedig szereti az opciókat.

Southgate most mintha hasonlónak ágyazott volna meg. A kreativitásban meglehetősen szürke Declan Rice – Jordan Henderson középpálya elől eltűnt Bukayo Saka és Raheem Sterling, a helyüket pedig átvette Phil Foden és Marcus Rashford.

És mi történt? Szinte ösztönösen elkezdték érezni egymást. Foden kis területen cselezve, a labdát magához közel tartva tudott bolondítani, Rashford pedig kihasználhatta, hogy üres területek nyíltak előtte. Amikor Foden egy cselsorozat közben magára húzott több védőt, Rashford szabadon maradt. Amikor a visszalépő Harry Kane egy visszatámadás után megkapta a labdát, csak arra eszmélt, hogy két társa már sprintben fut a kapu felé – neki pedig csak ki kellett választania a legjobb opciót. Mert Kane is szereti az opciókat.

Anglia a 2-0-s vezetéssel „breakelőnybe” került, és Walesnek ezután volt egy pár perces próbálkozása, de nem volt kérdéses, hogy Anglia mekkora fölényben küldte haza Bale-éket, akiknek talán ez volt a hattyúdala egy komolyabb nemzetközi tornán.

Anglia 2,46 várható gólra 3-at lőtt, de helyenként úgy tűnt, akár többet is szerezhetett volna. Az emberválasztással egyszerre tudtak nagyobb kontrollt gyakorolni a labdával és jobban ráförmedni az ellenfélre, ha megnyíltak előtte a sorompók. Talán ez volt a legizgalmasabb és egyben a legeredményesebb felállásuk hosszú idő óta.