Nem a futball nyert, hanem egy kicsit mindenki veszített az angol-amerikain – ez történt a vb 6. napján

Katar – Szenegál 1-3

Mi a jó a sztereotípiákban? Hát az, hogy segítenek értelmezni a világot. Egyszerűen ragadnak meg komplex jelenségeket és segítenek abban, hogy jobban megértsünk társadalmi csoportokat, viselkedéseket és nemzet-karakterológiai vonásokat. Az olaszok gesztusain jót lehet nevetni, és a focijuk is biztos pont ugyanolyan, mint az 1950-es években volt, nem igaz? A franciák is azért arrogánsak, mert kalácsot esznek reggelire. Bezzeg a belgák, akik gofrit majszolnak a meccsek félidejében.

Csakhogy a sztereotípiák lerövidítésekhez vezethetnek és olyan paneleket adnak a beszélő szájába, amelyek általánosítóak és idejétmúltak. Aki hallgatta a Katar-Szenegál közvetítését, felfigyelhetett arra, hogy a nyilván színes bőrű játékosokkal felálló Szenegál fizikálisan erős csapat, amely fizikálisan atletikus, sőt atletikusan fizikális is. Az agy olyankor automata-pilótára kapcsolt és nem vette észre, hogy egy attribútum kiemelése még nem fedte teljesen a valóságot.

Ez nem egy magyar sajátosság. Angol nyelvterületen több kutatás is bizonyította, hogy a sportközvetítések nyelvezetében megbújik a kódolt rasszizmus, amit úgy bizonyítottak be, hogy két csoportnak ugyanazt a meccset mutatták meg: az egyiknek a rendes képsorokat, a másiknak ugyanannak a meccsnek a „drótvázasított”, bőrszín nélküli animációját vetítették le. Az eredmény: mintha két teljesen más meccset láttak volna.

Szenegál egy ügyes, helyenként kifejezetten technikás, mozgékony játékosokból álló csapat…amely most nem játszik túl jól. És igen, vannak fizikális és atletikus játékosaik is, akik képesek bedarálni a katariak legjobbját, Akram Afifot is, de ez még nem jelenti azt, hogy az egész társaság olyan, mint egy sprintfutókból álló rögbicsapat. Katar például többször csúszott be (28-10) és többször nyert védő fejpárbajt (17-12), mint Szenegál, miközben Szenegál többet passzolt (406-502) és többet is cselezett (7-19), mint Katar. Nem olyan rossz ez néhány bokszolótól, nem igaz?

Maga a meccs borzasztó volt.

Katar az első félidőben szinte semmit nem tudott felmutatni, és csak a második félidőre szedték össze magukat, míg Szenegál időnként nagyon fésületlennek mutatkozott, elcsúszó sorokkal és kevés kezdeményező készséggel. Ha ennek a meccsnek mégis van tanulsága, az legyen az, hogy nem arra érdemes hagyatkozni, amit egykori hallomásokból elhiszünk, hanem annak, amit ténylegesen látunk.

Valamilyen csapat – Ecuador 1-1

Ha már az eltakart bőrszínnél tartunk, képzeljük el, hogy Ecuador egy olyan csapat ellen játszott, amely az egész meccsen mindössze 0,07 várható gólt szerzett. Ez azt jelenti, hogy ha csak egy helyzetről lenne szó, annak az értéke akkora lenne, hogy egy átlagos játékos adott helyről 100 lövésből 7-szer találna be az ellenfél kapujába. Csakhogy ez egy kumulált adat: ilyen keveset sikerült összehoznia egy teljes csapatnak egy teljes meccs ideje alatt.

Most takarjuk le a zászlót és a színt. Ki lehetett Ecuador ellenfele? Andorra? Gibraltár? Jemen?

A helyes válasz: Hollandia.

Az eredményt valamelyest (kis mértékben) meg lehet érteni, ha ismerjük a hollandok szövetségi kapitányának, Louis van Gaalnak az észjárását. Van Gaal egyrészt a kezdőben feljebb sorolta a támadók közé Cody Gakpót, akinek a helyére a nem túl kreatív, de a támadásokat végigkísérő Teun Koopmeinerst rakta be. Másrészt Gakpo a torna eddigi leggyorsabb gólját szerezte (5 perc 4 másodperc), ami a már-már patológiásan kontrollmániás Van Gaalt arra késztethette, hogy még inkább tartsa az eredményt.

Az intelmeit nem hallhattuk, de a csapata viselkedésén meg lehetett figyelni néhány dolgot. A támadások szövésében például még mindig Frenkie De Jong játssza a főszerepet, aki az ajaxos önmagát idézve visszatért a gyökereihez: olykor a védői közé visszalépve vett fel labdákat, amiket felcipelt egészen magasra. Máskor ő várta a középpályán a passzokat, ha a hollandok a szélen járatták a labdát.

Könnyű lenne azt mondani, hogy „Hollandiából elfogyott a vitamin” és hogy „nem hajtottak eléggé”, de valójában két dolog találkozása ad magyarázatot a gyenge eredményre. Bármennyire is képes Hollandia eljuttatni a labdát legalább a középső harmadig, a három támadója (Gakpo, Klaasen és Koopmeiners) és két szárnyvédője (Denzel Dumfries, Daley Blind) interakciói egyszerűen nem vezetnek sehova. A passzok sokszor könnyen leolvashatóak, a beindulások lefülelhetőek. Van Gaal szereti a fegyelmet és a struktúrát, de mintha a rendszer működtetése több energiájukat emésztené fel, mint maga a tényleges támadás vezetése.

Ecuadornak is bőven volt érdeme abban, hogy Hollandia ennyire nem tudta kivonni a karmait. Akadt rá példa, hogy De Jongtól Plata zárta el a visszapassz lehetőségét egy „csavart futással” (amivel eltorlaszolta az utat Virgil van Dijk előtt). Ebből lett aztán egy labdaeladás, amiből Ecuador fordulhatott.

Ecuador beton védekezése a számokban is megmutatkozik: Estupinan 10 labdát szerzett, Jhaegson Méndez 9-et, Hincapié 6-ot, Félix Torres pedig 8-at. Hollandiában ennél biztosan több van, de a támadóik merítése miatt úgy tűnik, a plafonjuk is alacsonyan van.

Wales – Irán 0-2

Vannak azok a meccsek, melyeknél az ember egy ideig görnyed a papír felett, jegyzeteli a jegyzetelnivalót, kitart még a legunalmasabb pillanatokon is…aztán az egész úgy végződik, hogy az egészet eldobná, mert az a néhány pillanat azonnal feledtette azt, ami addig történt.

Amikor az irániak a 97. és 100. percben bevitték a kegyelemdöfést Wales-nek, abban benne volt egy teljes nemzet büszkesége, Wales történelmi bukása és az iráni játékosok olykor vad szeretete szövetségi kapitányuk, Carlos Querioz irányába.

Irán nemcsak nyert, de dominált is Wales ellen, amit részben úgy érték el, hogy teljesen kivették a játékból Gareth Bale-t azzal, hogy három védőjük, Hajisafi, Mohammadi és Pouraligji is közel maradtak egymáshoz és ezzel elzárták a walesiek útját a legveszélyesebb emberükhöz.

Wales szinte ugyanannak a fényképnek a negatívját hívta elő magáról, mint amit az Egyesült Államok ellen kattintottak róla.

Akkor még szenvedős indulás után Kieffer Moore becserélésével új pillérre helyezték a támadójátékukat és vissza tudtak jönni a meccsbe. Irán ellen már kezdő volt Moore, Wales pedig idővel egyre inkább beleolvadt a környezetébe. Irán pedig – ahogy a mellékelt ábrán látszik – a második félidőben egyre többször jutott el a kapuig.

A durva szabálytalanságért kiállított kapus, Wayne Hennessey nem fordította meg a tendenciát, hanem inkább ráerősített. Wales kitartott ugyan egy darabig 10 emberrel, de Irán akkor sem adta fel, amikor 9 másodpercen belül két kapufát rúgott. A továbbjutásért fognak játszani az USA ellen.

Anglia – USA 0-0

A meccs előtt olyan felhívásokkal lehetett találkozni, hogy ha Anglia nyer, akkor a football, ha az USA, akkor a soccer diadala fog eljönni. Valójában egy kicsit mindenki vesztett ezen a meccsen.

Az Egyesült Államok mégis büszke lehet magára. Gregg Berhalterék Wales ellen még tökéletesen betartották a meccstervet és olyan első félidőt hoztak le, hogy azt lehetett érezni, előbb tudják, merre fognak futni a walesiek, mint ők maguk. Anglia ellen csavartak a labda nélküli taktikán: az angolok két belső védőjét két csatárukkal kötötték le, míg a két szélen Christian Pulisic és Winston McKennie tolódtak az oldalnak és a védőjüknek megfelelő irányba.

Az USA mintha apró lépésenként javulna. Wales ellen egy félideig néztek ki jól, de másodikra túlságosan hátradőltek, passzívvá váltak és feladták az előnyüket. Most a 70. percig játszottak és kontrollálták a játékot. Nem csoda, hogy Berhalter csak a 77. percben lépte meg első cseréjét, amikor érezhette, hogy fizikailag is kezdenek beszakadni.

Angliát nehéz hova tenni. Egyszerre tűnnek úgy, hogy ilyen játékosállománnyal kevés eszközzel is beérik, mert a minőségbeli különbség úgyis kiütközik. Gareth Southgate-ből viszont mintha kifogytak volna az ötletek. A meccs elején még néhány érdekes kombinációt lehetett látni a jobb oldalukon, ahol Kieran Trippier fel-, Bukayo Saka pedig visszalépett labdákat kérni, míg a kimozgatott ellenfél háta mögé Jude Bellingham indult be – időnként mégis ötlettelenül járatták a labdát egymás között. Az angolok egyik legbiztosabb pontja a hátvéd Harry Maguire volt, aki támadásokat indított és a hátul is takarított. Mégis sokat elárul arról, hogy ebben a csapatban ki érti igazán Gareth Southgate elképzeléseit.

Ez a meccs egyszerre volt unalmas és furcsa. A játékot 95:55-nél fújták le, amivel a torna eddigi legrövidebb időtartamú találkozója lett.

Az idő relatív – ez valahogy sokkal többnek tűnt.