Góliát csak majdnem roppantotta össze Dávidot, és kikapott, meglepő csapat hozta el a vb-nosztalgiát – ez történt a 4. játéknapon

Marokkó – Horvátország 0-0

Ez egy olyan meccs volt, amit ha – mondjuk az idei világbajnokságot nem Katarban, hanem Szingapúrban rendeznék – az éjszaka közepén felkelve néztem volna meg, most rettenetesen pipa lennék.

A meccsen konkrétan semmi nem történt.

A meccs első lövése Horvátországtól 45 perc 12 másodpercnél érkezett, azaz 55 másodperccel korábban, mint a előző napi nyugdíjas-találkozón, a Mexikó-Lengyelországon. Mindezt lehet kozmetikázni azzal, hogy Luka Modric már három különböző évtizedben játszott mind Európa-, mind világbajnokságon, de erre találták ki a „vanity metric”-kifejezést: jól hangzik, csak semmit nem mond.

A horvátok képtelenek voltak bármit is felépíteni. Középpályásaik, Modric, Matteo Kovacic és Marcelo Brozovic mélyen visszalépve keringették a labdát egyik szélről a másikra, miközben előrehaladás legkisebb jelét sem mutatták, amit jól ábrázol az alábbi passztérkép is, ahol (rózsaszínnel) a három középpályásuk szinte eggyé vált a védők vonalával, a szélső támadóktól pedig semmiféle nyíl nem megy tovább. Ott vagy elhaltak a támadások, vagy indult vissza a horvát „ablaktörlőzés”.

Marokkóban ugyan ott volt a potenciál azzal, hogy az egyik oldalán a kis területen ügyesen cselező Bufal támadt, a jobbhátvéd Achraf Hakimi pedig olykor a támadó Hakim Zijesnél még magasabban futott fel, csak egy volt a baj: keveset volt náluk a labda (35%-ban). Ha mégis náluk volt, akkor pedig csak nagyon ritkán merészkedtek előre. Mezőnyben 0,27 várható gól született mindkét oldalon. Az a fajta meccs volt, ahol egyik csapat sem akart kikapni.

Németország – Japán 1-2

Minden legendás meccsnek van egy pszichológiai, egy taktikai és egy nagy pillanatokból álló forgatókönyve.

Németország (másik nevén: Góliát) kezdettől fogva a falhoz állította ellenfelét. Próbálkozásaik viszont vagy elhaltak gyilkos találat előtt, vagy a japánok (aznap este: Dávid) reflexkapusa, Gonda Suicsi mutatott be csodaszámba illő védéseket. A németek magabiztosan fordultak a félidőben és mintha megmutatkoztak volna a könnyelműsködés jelei, amikor Antonio Rüdiger úgy gondolta, hogy rajzfilm-figuraként fut utána egy labdának. Dávid önbizalma fokozatosan megjött, kivárt és két gólt is rúgott. Góliát fejének szegletében csak az aggodalom fészkelte be magát, majd beütött a pánik, ahogy ráébredt arra, hogy egy agyonnyert meccset nem volt képes behúzni. A végére csak a kapkodás és a görcsölés maradt. Dávidot pallosra emelve vitték haza.

Ahhoz, hogy Németország ilyen sötét mentális helyen találja magát, az is kellett, hogy az elején Hansi Flick szövetségi kapitány kimondottan jó taktikát válasszon. Papíron még négy hátvéddel és két belső középpályással indultak, de amint hozzájuk került a labda, a balhátvéd David Raum felfutott az oldalvonal mellett. Ez két dolgot vont magával: a túloldalon Nicklas Süle inkább befelé húzódott, amivel a németek három védőre álltak át, Jamal Musiala pedig a pálya belső területein tudott fickándozni. Így rajzolódott ki az alábbi 3-2-5.

A japán védelem viszont csak négy főből állt, amit az öt német támadó túlterhelt. Góliát széltében feszítette szét Dávidot és nem sokon múlt, hogy roppanjanak a csontok.

A félidőben viszont a japánok főnöke, Morijaszu Hadzsime kölcsönkérte a németek fegyverét és visszabökött vele: átállt ő is őt védőre.

A csapat ezáltal kiszélesedett és közben olyan lendületes, friss és támadó profilú játékosokat cserélt be, akik ugyan szárnyvédői pozícióban találták magukat, viszont sokkal élesebben vágtak át a német védelmen, amely labda nélkül viszont négy emberre rendeződött vissza. A németek közben egy adut is eldobtak azzal, hogy a középpályás őrtornyukat, Ilkay Gündogant is lecserélték. Japán jól reagált és mivel látta, hogy Németország hagyja magát, lecsapott.

Japán ezt a meccset úgy nyerte meg, hogy csak az idő 26,1%-ában volt nála a labda – ez még annál is kevesebb, mint amennyi ideig a szaúdiaknál volt Argentína ellen. Németország időnként ugyan pontatlan volt és nem tudta befejezni a helyzeteit, de bőven meg tudta teremteni a lehetőségeit ahhoz, hogy megnyerje ezt a meccset. Nem sikerült nekik és a következő meccsen 0 ponttal fognak kopogtatni Spanyolország ajtaján.

Spanyolország – Costa Rica 7-0

Teljes kontroll. A spanyol védők közül Aymeric Laporte, Rodri és Jordi Alba is egyenként 100-szor, vagy annál többször passzoltak. Costa Rica csapata? Összesen 165-ször.

Ha csak ránézünk erre az ábrára, egyszerre lehet érteni a spanyolok sikerét és esztétikáját.

Minden játékoshoz nagy buci tartozik (sokszor értek labdához) és szinte mindenki között vastag csíkok húzódnak meg (sokszor passzoltak egymáshoz) és a rácsokhoz képest is mindenki olyan folyosóban helyezkedik, ahol nincsenek se túl messze, se túl közel egymáshoz. Nemcsak, hogy „tökéletes” a meccskép, de az ábrát bemutató John Muller szerint ez a spanyol csapat még annál a Spanyolországnál is spanyolabb, amely 2010-ben megnyerte a tornát és amely stílusát a teljes világ megpróbálta átvenni.

A spanyol szövetségi kapitánya, Luis Enrique szereti a kontrollt. Az edzéseken magaslatról, walkie-talkie-n keresztül, szinte távirányítóval mozgatja a játékosait, nemrég pedig indított egy személyes Twitch-csatornát, ahol a csapat belső életéről oszt meg infókat és amellyel nem titkoltan a közbeszédet is irányítani tudja. Costa Rica ellen olyannyira kontroll alatt akarta tartani a labdát, hogy vérbeli hátvédje, Eric Garcia helyett a középpályás Rodrit rakta be a védelembe, mert azzal számolt, hogy szerény képességű ellenfele aznap este köszöni, de nem fog kérni a labdából.

Nem mellesleg, blöfföl is. A torna előtt azt állította, hogy csakis vérbeli centerrel fog kezdeni, ehhez képest Marco Asensio most visszalépő hamis kilencesként csalogatta magához a labdát. A Costa Ricának intézett 7 góllal a legnagyobb gólarányú győzelmüket érték el a világbajnokságok történetében.

Belgium – Kanada 1-0

Belgium nyert, miközben egy percig sem néztek ki úgy, mint egy jó csapat. Ők nem Dávidok, akik feltesznek mindent egyetlen végletekig kidolgozott meccstervre. Nem is Góliátok, akik a kezükben tartják a meccset.

Miért? Mert a szerényebb képességű Kanada 54 perc alatt 16 lövést eresztett meg ellenük. Persze, kapusuk, Thibaut Courtois világklasszis formában védett és ezzel meccsben tartotta csapatát. De ha Belgium terve az volt, hogy kicsalogatja ellenfelét és kontrából meglepi őket a hátuk mögött, akkor miért van az, hogy Kevin De Bruyne után a két legtöbbet előrefelé passzoló emberük a két belső hátvédjük, Toby Alderweireld és Lender Dendoncker voltak?

Itt van az ellentmondás. Belgium mélyebben játszott, mint Kanada, miközben sokkal több helyzetet szenvedett el, mint ellenfele. Belgiumnak alig volt kreatív játékosa, amely fel tudta volna cipelni a labdát és rendkívül gyenge helyzetből szerzett gólt, miközben ha a bíró egy kicsit kompetensebb lett volna, talán befújt volna még másfél tizenegyest ellenük. Úgy végezhették volna, mint egy Tarantino-film utolsó negyed órájának leszámolásában. A kapusukat viszont úgy hívták: Thibaut Courtois.

Kanada ha nem is erkölcsi győztes, de a torna üde színfoltja. Támadó soruk (Jonathan David, Tajon Buchanan, Alphonso Davies) ijesztően erősebbnek és gyorsabbnak tűnt a kiöregedő belga védőkkel szemben, miközben időnként olyan lelkesen játszottak, mint egy Marcelo Bielsa-csapat (csak emberfogás nélkül). Pont annyira szervezettek, hogy ne gázoljanak át rajtuk, miközben annyira elhivatottak, hogy a lelkesedésük olykor egy kis esendőségbe esik.

Nem hittem volna, hogy ők ébresztik fel bennem a világbajnokságok nosztalgiáját, de sikerült nekik.