Amit Katar csinál a világbajnoksággal, az már nem „sportmosás”, annál több

Amikor 1978-ban az argentin világbajnokság előtt megkérdezték Michel Platinit, hogy mennyire zavarja, hogy az országot annak a Videla tábornoknak a katonai juntája vezeti, amelynek több ezer ember vére tapad a kezéhez, a Kékek tízese azt válaszolta:

Ha kell, akár úszva is elmegyek Buenos Airesbe.

A válasz napjainkra is érvényes. Az idei, katari világbajnokság egészen biztosan az odaítélés előtti hatalmi játszmákról, a környezetvédelmi pazarlásról, az emberi jogi aggályokról és a politikai machinációiról marad emlékezetes. Emiatt sokan felteszik maguknak a kérdést: kell-e bojkottálni a tornát? Egyelőre azt látjuk, kevesen élnek az eszközzel, miközben Katar is egyre inkább feszegeti a klasszikus „sportswashing” (sportmosás) fogalmát. Érdemes viszont sorra venni, milyen állomásai voltak a 12 éve tartó történetnek.

2010. november 23-án, a párizsi Elysée-palotában tartották minden idők egyik legfontosabb diplomáciai ebédjét, melyen megjelent az akkori francia államfő, Nicolas Sarkozy, a katari koronaherceg, Tamim bin Hamad Al Thani és az UEFA akkori elnöke, Michel Platini. Egybehangzó források szerint ekkor dőlt el, hogy Platini a FIFA végrehajtó bizottságának tagjaként visszavonja támogatását a 2022-es világbajnokságra pályázó Egyesült Államoktól, és helyette Katarra fogja letenni a voksát. Napokkal később Platini javaslatára négy másik európai ország is megváltoztatta eredeti tervét, ami elbillentette a mérleget, és a nap végére a győztes borítékon már Katar neve szerepelt. Hónapokkal később a katari állam egyik szárnya, a Qatar Sports Investment befektetési alap felvásárolta a hánykolódó Paris Saint-Germaint. Platini fia, Laurent a genfi székhelyű, de katari tulajdonú Burrda Sports igazgatója lett.

A FIFA akkori összetételére is érdemes rápillantani. A szervezőről döntő végrehajtó bizottságból azóta több mint egy tucat fejest elítéltek vagy eltiltottak a labdarúgás ügyeitől korrupciós vádak miatt.

Az akkori elnököt, Sepp Blattert pénzmosás és hűtlen kezelés miatt hat és fél évre eltiltották. A helyét átvevő Gianni Infantino ellen most is vizsgálódnak a svájci hatóságok (a FIFA székhelye Zürichben van), amiért 2016-ban és 2017-ben többször is titokban találkozott a FIFA korrupciós ügyeit vizsgáló svájci főügyésszel, Michael Lauberrel a berni Schweizerhof hotelben. Miért pont ott? A teljes képhez hozzátartozik, hogy a Schweizerhof Hotelben található a katari kirendelt nagykövetség, a hotel maga pedig egy katari tőkealap tulajdonában van. Jelenleg hivatali visszaélésre való felbujtás, hivatali titoktartás megsértése és büntetőeljárás akadályozása miatt folyik ellene eljárás.

Gianni Infantino 2021 óta Katar fővárosában, Dohában él. 

Az ingoványos útnak tehát ez a kiindulópontja, az azóta eltelt 12 év miatt viszont még több kritika éri a katari államot. Az emírség úgy vágott neki fejlesztésnek, hogy az odaítéléskor egyetlen egy létesítménye sem állt még. A munkálatok 2012-ben indultak és voltak, akik már ekkor kongatták a vészharangot. Katar ugyanis semmiféle munkajogi reformot nem vezetett be, miközben a munkaerőpiacon még érvényben volt a kafala-rendszer: egy olyan együttműködési forma, ahol egy külföldi munkavállaló csak „szponzor” felügyelete mellett dolgozhat. A szponzor megléte viszont intézményesítette a rabszolgamunkát, hiszen a munkavállaló bármikor kényszeríthető volt olyan munkára, amit egy munka törvénykönyve megakadályozhatott volna.

A gond az, hogy a kafala-rendszer puhítása csak 2020-től lépett érvénybe, amikor már véget értek a munkálatok. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet ugyanakkor úgy látja, a pohár félig teli, mivel sikerült puhítani a szabályokon és bevezetni az alapbért, ami 1000 rijál, kb. 280 euró.

Apropó, rossz körülmények. Sharan Burrow, a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség elnöke egy 2013-as tanulmányban azt írta, hogy Katarban „több munkás fog meghalni a stadionok építési területein, mint ahány focista pályára fog lépni”. A várható okok: a fullasztó meleg, a pokoli munkakörülmények és a nem összehangolt munkavédelmi előírások, melyek vállalatonként is teljesen eltértek egymástól.

2022-ben még mindig nem tudjuk pontosan, hányan haltak meg a katari építkezéseken. Egyesek szerint több száz, mások szerint több ezer is lehet a halottak száma. Az Amnesty és a Human Rights Watch képviselőit be sem engedték az országba, ezért maradnak a találgatások, melyeket helyszíni beszámolók és a Katarban működő nagykövetségekre beérkező haláleset-bejelentések alapján becsülnek meg. A The Guardian szerint 6500-an haltak meg, ebbe viszont beletartozhat minden haláleset, a „szívelégtelenségtől” és „légzési elégtelenségig”, jelentsen bármit is az egy helyszínen életét vesztő munkás esetében. A szervező bizottság eddig 39 halálesetet számolt össze.

Egy másik neuralgikus pont a környezetvédelem. Amikor 2010-ben Katar megkapta a szervezés jogát, a döntéshozók szinte egyáltalán nem vették figyelembe, hogy nyáron akár az 50 fokot is elérheti a napi legmagasabb hőmérséklet. Nem csoda, hogy öt évvel később hozták meg a döntést, hogy a tornát végül nem nyáron, hanem télen fogják megrendezni, amikor Dohában 25 fok körül alakul a hőmérséklet napközben.

A legnagyobb aggály a stadionok hűtésénél merült fel. Nyolcból hét helyszínen is hatalmas szellőzőkön keresztül tervezik fújni a hideg levegőt a stadionokba, ami hatalmas energiafelhasználással jár, nem beszélve a napi 160 charterjáratról, melyeket a környező országokba, köztük a lazább szigorítású Dubajba terveznek indítani. A FIFA és a katari szervezés is azt állítja, hogy a világbajnokság egy teljesen karbonsemleges torna lesz, amit viszont a Greenpeace és a Carbon Market Watch is erősen megkérdőjelez. Utóbbi szervezet 3,6 tonna szén-monoxid kibocsátást becsült a torna ideje alatt, ami több mint amennyit Izland termelt összesen 2021-ben. Idén szeptemberben főpróbát tartottak a döntőt fogadó Luszail Stadionban. A 80 ezres létesítmény végül csúnyán megbukott: a légkondicionáló berendezés elromlott és az ivóvízellátás is akadozott.

Ha már ivóvíz: mi lesz az alkohollal? Katar ilyen szempontból is puhítani kényszerült a törvényein. A merevebb iszlamista (wahabbita) országban a nők például négy éve már autót is vezethetnek és az alkoholtilalom is annyiban változott, hogy a drágább hotelekben és éttermekben már szolgálnak fel szeszes italt – Szaúd-Arábiában ezzel szemben még ennél is szigorúbb a szabályozás. A torna ideje alatt stadionok körül 15:00-kor fognak nyitni a sörstandok, melyek a meccs előtt fél órával fognak zárni. A szurkolói zónákban 18:30 előtt nem lehet inni a környékbeliekre való tekintettel.

Kérdés az is, hogy mi lesz az LMBTQ-közösségekkel. Skandináv újságírók nemrég lefolytattak egy kísérletet: meleg párnak adták ki magukat és felhívták a FIFA által javasolt 69 hotelt, hogy szobát vegyenek ki a torna idejére. Az eredmény: harminchárom fogadná őket, három visszautasította a kérést, húsz pedig azt kérte, hogy ne fejezzék ki nyilvánosan, hogy melegek (a többi szálloda vagy nem reagált, vagy covid-központként működött a kísérlet idején). A FIFA 2020-ban még azt mondta, hogy a LMBTQ-szimbólumokat szabad lesz viselni a torna idején, viszont a katari szervezés biztonsági főnöke, Abdullah Al-Ansari nemrég azt mondta, hogy a jelvényeket elkobozhatják, hogy „megelőzzék az emiatt felmerülő potenciális agressziókat.” Ahogy jelezte, „ha valaki szeretné kifejezni a véleményét az LMBTQ-témában, tegye meg egy olyan társadalomban, ahol ezt elfogadják. Ha jegyet vesz, azt azért teszi, hogy meccsen vegyen részt, nem azért, hogy tüntessen. Ne jöjjön ide megsérteni egy teljes társadalmat.

Nem tudjuk megváltoztatni a törvényeinket és a vallásunkat a vb 28 napjára.

Mindaz, ami eddig elhangzott – a nepáli rabszolgáktól kezdve a szavazatvásárlós ajándékokig – a sportswashing kategóriájába tartozik: egy állam úgy dönt, hogy a hírnevét sportesemények szervezésén keresztül próbálja meg javítani és ezzel eltereli a figyelmet az olyan kényes ügyekről, mint az emberi jogok, a kisebbségek helyzete vagy épp a klímaváltozás. Viszont ahogy Ronay Barney is fogalmazott a The Guardianben: Katar nemcsak gazdaságilag nyert a szervezésen, de biztonságpolitikában is nagyot kaszált. Angliával karöltve például közös légvédelmi programot indítottak el, melynek keretében 200 brit katonát rendeltek Katarba. Török biztonsági emberek ügyelnek a létesítmények felett, dél-koreai terepgyakorlatosok készítik fel a hadsereget, és közben a NATO is kutakodik biológiai fegyverek után, miközben komplett radaregységeket és drónelhárító fegyvereket kaptak. Olaszország, az Egyesült Államok és Franciaország több helikoptert és üzemanyagtöltő repülőgépet adott el Katarnak az elmúlt években.

A katari diplomácia lényege, hogy a pénzt barátságra váltja. Katar két szomszédos országgal sem ápol túl jó kapcsolatokat: Szaúd-Arábiával csendes háborút folytat, Iránnal pedig kimondottan ellenséges a viszony. Az ENSZ Biztonsági Tanácsban ülő Franciaország, mely a FIFA-ban és az UEFA-ban is meghatározó nemzet, hasznos partnernek bizonyult, innen is a több mint tíz éve tartó kapcsolat Párizzsal.

Ez viszont már újraértelmezi a sportswashing fogalmát. Katar eddig is az imázsát javította, de a világbajnokság ebben a tekintetben „csak” egy lépés-manőver a nagy geopolitikai sakktáblán.

Kérdés, hogy mit lehet ilyenkor tenni? Kell-e ilyenkor bojkottálni? Egyáltalán, ki élt már ezzel az eszközzel?

Jelenleg úgy néz ki, hogy egyetlen kijutott nemzet sem fosztja meg magától a részvétel jogát. Az ok egyszerű: túl sok kereskedelmi megállapodás köti a szövetségeket a FIFA-hoz és a válogatottakat Katarhoz. Anglia ugyanakkor jelezte, hogy az LMBTQ-közösséggel mutatott szolidaritás jegyében szivárványos karszalaggal fog kifutni a pályákra, Dánia pedig mezszponzorával egy formabontó szereléssel állt elő, melyen a címer alig kivehető, hogy ezzel emlékezzenek meg azokról, akik nem tudták hallatni a hangjukat.

A bojkott hatékonyságán is lehet vitatkozni. Az Egyesült Államok távol maradt az 1980-as moszkvai játékokról, a Szovjetunió is visszatartotta saját, valamint a keleti blokk sportolóit az 1984-es Los Angeles-i olimpiától, a szovjet műveletek mégsem fejeződtek be Afganisztánban és a hidegháború sem vett drámai fordulatot. A bojkott mindig is egy politikai kommunikációs eszköz volt, és leginkább azt az országot hátráltatta, amelyik megtagadta a részvételt, miközben előtte tisztességesen megküzdött azért, hogy kijusson. Az emberi jogi kérdésben jártas Amnesty International is arra hívta fel a figyelmet, hogy a bojkott nem célravezető, helyette inkább azt szorgalmazta, hogy Katar hozzon létre egy pénzügyi alapot, amivel kompenzálni tudják az építkezéseken elhunytak családjait.

Addig is, marad a polgári elégedetlenség. Franciaországban több város is bejelentette, hogy a szurkolói zónáiban nem húz fel kivetítőket. Teljes konszenzus így sincs a kérdésben. Németországban a lakosság 48 százaléka támogatná, hogy ne utazzon ki a csapat a világbajnokságra, Franciaországban ez az arány 39 százalék. A gond csak az, hogy egy városi intézkedés épp azt bünteti meg, akik a legkevésbé szólhattak bele a kérdésbe: a lakosságot.

Addig is, marad a morális ellenállás, ami legfeljebb csak iránytűként szolgál, de nem nyújt kézzel fogható választ. Megnézni egy Katar-Ecuador, vagy egy Belgium-Horvátország meccset nem jelenti azt, hogy eltekintünk attól, hogy mi történt a torna szervezésekor. Marad a remény, hogy a megfelelő szervek fellépésével a jövőbeli tornák szervezői nagyobb transzparenciát és jobb munkafeltételeket lehet majd biztosítani.