Nem láthatjuk Törő táncát: fennmarad-e a legenda, ha alig van felvétel?

Sosem láttam táncolni Törőt.

Hétévesen, 1987-ben voltam először meccsen, és Törőcsik András akkor épp nem játszott az NB I-ben; amikor meg visszatért az élvonalba, két mérkőzés után vége is lett a karrierjének, miután Udvardi Endre belépője következtében eltört a lába a Tatabánya–MTK-n. Szóval, Törőcsikről önhibámon kívül lemaradtam.

Én csak azt láttam, amivé lett a későbbiekben, az pedig megrendített és elszomorított.

Ezért mondtam egy podcast felkérésére, hogy egyszerűen nem tudok Törőcsik Andrásról beszélni, mert Törőcsik nekem – és szerintem az egész generációmnak – egy mítosz, egyben enigma. Nehéz megértenünk a jelenséget, mert nem láttuk, nem is láthattuk azt. Nem tudjuk, milyen volt a tánc. Az nyilvánvaló, hogy mennyit jelentett a nálam idősebbeknek. Elsősorban azoknak, akik az Újpestért szorítottak, de a szüleim generációjában egyébként is kevés játékos hagyott olyan mély nyomot, mint Törőcsik.

Kapcsolódó

Kilenc történet a kitűnő 9-esről – Törőcsik András halálára

Kölnben és Bilbaóban örökre emlékezni fognak az újpesti legendára.

Kevés embert emlegettek valódi zseniként rajta kívül a magyar futball hanyatló – de mégis látványos felvillanásokat hozó – korszakából. Kevés játékosért volt hajlandó egy fradista felkerekedni és Újpest-meccsre menni. Kevesekről mesélték, hogy jó napján teljességgel megállíthatatlan volt, és azt csinált, amit akart, mintha az egész pálya a személyes játszótere lenne.

A halála utáni megrendültség; az, hogy mindenkinek, aki látta, volt egy sztorija róla, mutatja, hogy játékával mennyire beleírta magát a kollektív magyar futballemlékezetbe. A legtöbben azt emlegetik, amikor lazán átemelte Iribart. Mások azt, amikor a Köln védője, a későbbi világbajnok Paul Steiner pörög a Megyeri úton, mint a megkergült iránytű, mert képtelen követni az újpesti csatár cseleit (jóformán még akkor is szédült, amikor Törőcsik beadása és Kiss Sándor fejese után már a hálóba került a labda). Megint mások azt, amikor a kettős rangadókon szétszórta a védőket, akik „romjaikban hevertek” a gyepen.

Ha valaki meg akarja ismerni Törőt – és jogosan vetődhet fel ez az igény azokban, akik lemaradtak a táncról –, még a leghíresebb jelenetekből is alig lát valamit. Steiner megforgatását szerencsére láthatjuk, megőrizte a videó. Azt is, amikor egy laza löbböléssel átemeli Thomas Wernerssont, az UEFA-kupa-győztes IFK Göteborg kapusát (a labda a lécen csattan, de Iribar ilyesmit kaphatott). Láthatjuk a vérlázítóan flegma, egy lépésből becsavart szabadrúgásgólját a Honvéd elleni kupadöntőn. Láthatjuk magányos sétáját, miután kiállították az Argentína elleni világbajnoki mérkőzésen.

A leghosszabb YouTube-összeállítás, mely Törőcsik játékát mutatja be, 19 perc. Van még egy nyolcperces anyag is, meg egy szűk ötperces videó, amelyen az angolok elleni megmozdulásait látjuk. Ha mindent összevágnánk a videómegosztókon található nyersanyagból, kapnánk úgy 30–40 perc nettó Törőcsiket. Ez szívszorítóan apró nyom ahhoz képest, amit a kor magyar focidrukkereinek a szívében hagyott.

Túlzással élve: azoknak, akik nem látták élőben a pályán, majdnem olyan nehéz értékelni Törőcsik zsenijét, mint Orth Györgyét. Mert nem láttuk.

Nincs „elsődleges forrás” a kezünkben. Olvashatunk róla – hiszen több könyv és rengeteg cikk főszereplője –, követhetjük az emlékét őrző közösségi oldalakat, megnézhetjük a visszavonulása után készült, személyes pokoljárását gyakran visszatükröző anyagokat. De alig láthatunk valamit tőle a zöld gyepen, pedig ez lenne a legfontosabb a mágia megértéséhez. Ez „emlékezetpolitikai” mulasztás. Akár szégyennek is nevezhetjük.

Az MLSZ archív csatornája sokat segít a magyar futballmúlt visszaidézésében, ám videói elsősorban a nyolcvanas évek második felétől nyújtanak kitűnő áttekintést. A hetvenes évek (és a nyolcvanas évek eleje) mostohán kezelt, rosszul megőrzött időszak. Nincs meg a 8:3 és nincs meg a 7:1. Alig látjuk a fénykorát élő Fazekast, Törőcsiket. Nyilasit tán egy kicsit többet. Kevés felvételt láthatunk a nagy Újpestről, a KEK-döntős Fradiról, a ’77-es bajnok Vasasról, a hosszú idő után bajnoki címet nyerő Honvédról, a Diósgyőr „aranycsapatáról”, vagy a Verebes-féle ETO-ról. Amennyire tudni, bizonyos esetekben az alapanyag sincs már meg rég, törölték és újra felhasználták a szalagokat – de hát van még gond a magyar futball emlékezetpolitikájával. Az 1938-as vb-ezüstérmes csapatnak, az együttes sztárjainak vajon milyen az emlékezete? Amikor egy brazil forgatócsoport a Rumbach Sebestyén utcai 6:3-falfestményt látva arról kérdezett, hogy van-e hasonló emléke a másik vb-döntős magyar csapatnak, azt kellett mondanom, semmi. Nemhogy falfestmény nincs, de alig tud róluk valamit a futballszerető közönség. Hány játékost tudna közülük egy drukker felsorolni?

1938 esetében több a mentség – kevés a filmfelvétel, hosszú az Aranycsapat árnyéka, az államszocializmus sportpolitikája szándékosan nem állította középpontba az akkori sikereket –, de az egyszerre elkeserítő és bosszantó, hogy a hetvenes évek magyar focija ennyire „láthatatlan”, holott a szurkolói emlékezetben még élénken él. Csak éppen ezt – a szurkolói emlékezetet – nehéz továbbadni és ápolni felvételek, „bizonyítékok” nélkül. Nekem elmondták, hogy Törőcsik mennyire zseniális futballista volt. De én már csak azt tudnám átadni – hiszen nem láttam –, hogy nekem azt mesélték, zseniális volt. És tudnék róla mutatni pár videót. Ez pedig… kevéske. Míg más, szerencsésebb és sportörökségükkel jobban gazdálkodó országokban DVD-ket szentelnek meghatározó csapatoknak, játékosoknak, itthon (még?) tátongó hiányosságok vannak.

Visszatérve Törőcsik Andrásra, sajnálatos, hogy játéka „balladai homályba” borul a 45 éven aluliak számára a kevés fellelhető felvétel miatt. Halljuk, olvassuk, hogy mire volt képes; és abból a kevésből, amit látunk, érezhetjük, a tudása valóban rendkívüli volt.

A villámgyors megindulások, a szédületes szólók, az ördöngös cselek, a pazar rúgótechnika, a váratlan megoldások, a maximális kockázatvállalás egyértelművé teszi, hogy különleges képességű, egészen ritka futballösztönnel rendelkező játékos táncolt a pályán, olyan, akiért a világon bárhol rajongtak volna. Fájdalom, hogy ugyanakkor az önpusztítás és az alkohol démonjával is táncolt, mint más zseniális képességű spílerek, Garrincha, George Best vagy Paul Gascoigne – és mindegyikük esetében ott lebeg a „mi lett volna, ha…” a karrierív fölött.

Szomorú – egyben dühítő is –, hogy nekem és a generációmnak nem a tánc maradt meg, hanem ami utána következett. A nálam idősebbek közül sokaknak Törő volt „a” futballzseni, hosszú hajú, zabolátlan, öntörvényű, ragyogó csillag. Nekünk az maradt, hogy meséltek arról: az Újpest-pályán egy csillag ragyog.

S mi szinte csak a kihunyását láttuk.