Szintlépés: óriási küzdőből óriásölővé vált Rossi válogatottja

Angliát nem egyszerűen megverték, hanem sokkolták, összezavarták és lenullázták. Olybá tűnt, mintha alacsonyabb rendű lenne a futballjuk, s erről ellenfelük tehetett, mely minden képzeletet felülmúlóan szépen és kulturáltan játszott.

Nem, nem a keddi angol–magyar Nemzetek Ligája-mérkőzésről esik szó, hanem egy olyan találkozóról, amelyen az angolok éppily kiütéses vereséget szenvedtek hazai pályán. A Wembley Stadiont még Birodalmi Stadionnak hívták, s a nyolcvanezer néző többsége azt várta, hogy Anglia simán legyőzi a Home Championship keretében megrendezett mérkőzésen Skóciát. Csakhogy a skótoknak más elképzeléseik voltak: apró termetű csatáraik a felázott talajon az őrületbe kergették az angolokat, a végeredmény 5:1-es vendégsiker. A dátum: 1928. március 31. A magyar válogatott 1928 és Skócia óta az első nemzeti csapat, mely négy góllal tudott győzni a házigazda ellen Angliában.

• Az első csapat 1953 óta, mely legalább négy gólt szerzett az angolok otthonában (természetesen az Aranycsapat 6:3-as sikerét jelöli az 1953-as adat).
• Az első csapat 1964 óta, mely bármilyen mérkőzésen négy góllal le tudta győzni Angliát. Marco Rossi, a magyar válogatott olasz szövetségi kapitánya még nem élt akkor, amikor Anglia legutóbb négy góllal kikapott (szeptemberben született, az angolok májusban szenvedtek 5:1-es vereséget Brazíliától).

A diadalmas skótokat 94 éve elnevezték a Wembley Varázslóinak – ez alapján Rossi csapatát is lehetne a Molineux Mágusainak hívni –, szurkolóik körében futballmítosszá vált a „régi ellenség” otthonában aratott kiütéses siker. A nyitó idézet szerzője sem akárki: Ivan Sharpe olimpiai bajnok angol futballista, az Athletic News szakírója, az első élőben közvetített labdarúgó-mérkőzés egyik kommentátora írta le a fenti sorokat. Az már csak különös adalék, hogy a skótok okos passzjátékra építő korabeli stílusa – az angol Jimmy Hogan közvetítésével – a magyar futballra is jelentős hatást gyakorolt. A skótoktól kapott gigantikus pofon pedig legalább olyan fájó volt az angoloknak, mint 1953-ban az Aranycsapat 6:3-as győzelme a Wembleyben.

Ennyit a múltról, vissza a jelenbe! A magyar válogatott 4 mérkőzés után minden képzeletet felülmúlóan áll a Nemzetek Ligája legfelső divíziójában: 2–1–1-es mérleggel, 7 ponttal vezeti csoportját Németország, Olaszország és Anglia előtt.

Erre még a 2021-es Eb-bravúrok után sem lehetett számítani, pláne nem a tavaly őszi megpróbáltatások után.

Hogy mi változott közben? Igyekszünk megvilágítani a magyar válogatott elképesztő bravúrjának néhány aspektusát!

Fordulat a nagyok ellen

A magyar válogatottnak finoman fogalmazva sem erőssége a világelitbe tartozó csapatok elleni játék. Nem jó. Fogalmazzunk másként! A magyar válogatottnak Marco Rossi kinevezése előtt finoman fogalmazva sem volt erőssége a világelitbe tartozó csapatok elleni játék. Bár felkészülési mérkőzéseken voltak feltűnést keltő sikerek (Spanyolország 4–2-es, Németország 2–0-s vagy Olaszország 3–1-es legyőzését mindenképp meg kell említeni), de az elit válogatottak ellen tétmérkőzésen hervasztó volt a magyar csapat eredményessége. Vagy inkább: eredménytelensége.

Lapozzunk vissza 35 évet, s indítsunk 1987-től! 1987 és 2017 között a magyar A-válogatott tétmérkőzésen 19-szer csapott össze olyan nemzeti együttessel, mely 2022. májusában az Élő-rangsor első tíz helyezettje között volt (a tízes: Brazília, Argentína, Franciaország, Belgium, Anglia, Spanyolország, Portugália, Olaszország, Németország, Hollandia, tehát a legtöbb hagyományos futballhatalom szerepel a listán). Egyet sem nyert meg. A mérleg lehangolóan rossz, 0–4–15, a magyar csapat csupán 7 százalékát szerezte meg a begyűjthető pontoknak.

Amióta Marco Rossi a szövetségi kapitány, a válogatott 9 találkozót vívott top tízes csapattal. Mérlege 2–4–3, a megszerezhető pontok 37 százalékát szerezte meg (a vb-ezüstérmes horvátok elleni hazai siker és idegenbeli vereség nem is szerepel ebben a sorban).

A javulás egészen elképesztő, a válogatott egyik leggyengébb pontjából az egyik erőssége lett a nagyok elleni játék.

Már többször foglalkoztunk vele, hogy ezek a meccsek nagyon fekszenek Rossinak és csapatának: bénultság helyett immár extra motiváció és magabiztosság dolgozik a válogatottban, kevés a veszítenivaló, az ellenfelek domináns stílusa jól „illik” a magyar együttes döntően reaktív játékához, az eredményeket pedig látjuk. Ahogy láttuk azt is, hogy az elithez képest sokkal kisebb játékerejű Albánia ellen mennyire szenvedett és hogyan kapott ki kétszer is a Rossi-csapat. Egy éve a válogatott bizonyította: foggal-körömmel küzdve, remek felkészítéssel és csapategységgel iszonyatosan kellemetlen ellenfele tud lenni a nagyoknak. Idén azt is: potenciális óriásölővé vált. Ehhez pedig kellett egy nagy – minőségbeli – ugrás.

Mi változott 2021-hez képest?

A magyar válogatott 2021 nyarán és kora őszén olyan négyes meccsszériát játszott – s kizárólag tétmérkőzésekről van szó –, amilyet emberemlékezet óta nem. Egymás után négy tétmérkőzést kellett megvívni a világelitbe tartozó ellenfelekkel – az Európa-bajnokságon a címvédő Portugália, a világbajnok Franciaország, valamint a 2014-es világbajnok Németország, ezt követően pedig világbajnoki selejtezőn az Eb-ezüstérmes Anglia – szemben. Rossi együttese bravúrdöntetlent harcolt ki hazai pályán Franciaország (1–1) és idegenben Németország (2–2) ellen, a portugálok ellen (0–3) a hajrában, az angolok ellen (0–4) a második félidőben adta meg magát.

A feltűnést keltő döntetlenek ellenére jókora különbséget láthatunk a tavalyi és az idei „nagyok elleni menetelés” között, ha a mérkőzések statisztikáit nézzük. De ehhez nem is feltétlenül kell a statisztika: nézőként is teljesen más volt a percepció. Míg azokon a mérkőzéseken általában egy iszonyatos erőfeszítéssel kibrusztolt döntetlen tűnt a reális maximumnak, most a válogatott mindkétszer megérdemelten győzte le Angliát, a játék képe alapján Németország ellen is győzhetett volna, s csak Olaszország múlta felül.

A legnagyobb változás? A magyar válogatott támadójátékának veszélyessége. Ahogy az M4 Sport stúdiójában ülő szakértő, Korsós György fogalmazott: sokkal tudatosabbak és jobban végigvittek a támadásaink, s (szinte) minden akciónak van befejezése.

A válogatott Rossi alatt nem dolgoz ki sok magas minőségű helyzetet. Ha a helyzetek minőségét mérő xG-mutatót nézzük hosszú távon (és az xG-vel így érdemes számolni): a nemzeti csapat nagyjából 1 gólra elegendő minőségű helyzetet dolgoz ki átlagban meccsenként (xG-átlag a Rossi-éra összes meccsére 1.2) és ezt enyhén „túlrúgja” (gólátlaga 1.38). Alacsony (4.67, a futballtörpék elleni meccseket leszámítva csak 4.15) a kaput eltaláló kísérletek átlaga, alacsony a tizenhatoson belüli labdaérintések és a tizenhatosra betörések száma is – mindez igen jól körvonalazta, hogy miben kellett fejlődnie a csapatnak. Nyilvánvalóan sokat dolgozott is ezen a válogatott és stábja, hiszen aligha „pottyant az égből” a látványosan veszélyesebb támadójáték a júniusi meccseken.

Ha a legutóbbi 4 találkozót összevetjük a nagyok ellen megvívott tavalyi 5 mérkőzéssel, akkor szűkebb fókusszal még jobban kirajzolódik a kép: támadásvezetésben, labdás játékban jelentősen feljavult egy év alatt a magyar együttes, és ez magával hozott két dolgot is: jobb minőségű helyzeteket dolgoz ki és sokkal veszélyesebb a bemutatott futball. A nemzeti együttes az utóbbi négy találkozón nemcsak „tavalyi önmagát”, hanem a Rossi-éra átlagmutatóit is felülmúlja támadásban, ez pedig nagyon jó jel a közeljövőre nézve. Hiszen míg egy éve hősies küzdelemben kicsikart döntetlenekről beszéltünk, most ezt sikerült két (és egy kiütéses!) győzelemre és egy olyan ikszre változtatni, amely után a mieink lehettek elégedetlenebbek. Ez minőségi változás, vagy – hogy szerepjátékokból vett terminológiát vegyünk – szintlépés. Nagyon úgy tűnik, Marco Rossi válogatottja szintet lépett, és játékával súlyos problémákat tud okozni sokkal értékesebb keretű, klasszisokkal telezsúfolt csapatoknak.

Érdekes módon pont az angolok ellen négy góllal megnyert mérkőzés lóg ki kicsit a sorból: bár a lövések, büntetőterületen belüli labdaérintések és kísérletek száma visszaesett, az xG is csak 0.6 volt a WyScout modellje szerint, a válogatott egészen ritkán látható módon értékesítette lehetőségeit. Ugyanakkor ezen a mérkőzésen is vannak kiugróan jó statisztikák:

• az átlaghoz képest kimondottan magas a helyzetet kialakító kulcspasszok száma, és
• a támadóharmadba eljuttatott passzok sikerességi aránya (75 százalék) is.

Az angolok elleni adatsor egyben rávilágít az xG csalókaságára: a mutató 0–0-s vagy 1–1-es döntetlent sugallt, de a magyar csapat a Rossi-érában még egyszer sem látott módon rúgta fölül az xG-jét (+3.4), minden bejött (és minden bement). Pont ezért érdemes az xG-t hosszabb távon használni.

Bár a sokkal veszélyesebbé vált támadójátékot dicsérjük, említsünk meg egy érdekes statisztikát védekezésből is.

Tavaly az öt elit ellenfél összesen 62 lövést (átlag 12.4-et) küldött a magyar csapat kapujára. Idén a négy elit ellenfél átlaga 10.25 volt, és jelentős a visszaesés a kaput eltaláló kísérletek átlagában (5.8–3.25). Az ellenfelek xG-átlaga (magyar szempontból ez az xGA-mutató) 2.218-ról 1.173-ra esett vissza, ami óriási különbség! A 2021-es, topkategóriás csapatok ellen vívott meccseken erősen negatív volt az xG–xGA szám (tehát hogy a magyar válogatottnak ellenfeléhez viszonyítva milyen minőségű helyzetei voltak), öt meccsen –8.55. Az idei találkozókon ez már pozitív, +0.33, azaz az angolok, olaszok és németek elleni mérkőzésen összességében válogatottunknak jobb minőségű helyzetei voltak, mint az ellenfeleknek!

Ajtóstól a házba

A négy meccsen megszerzett hét ponttal a válogatott „ajtóstól” jött a Nemzetek Ligája elitkategóriájába. És ugyan mondhatjuk azt, hogy itt nem akkora a tét, mint a vb- és Eb-meccseken, illetve selejtezőkön, ezért nem pörögnek annyira az egyébként is hullafáradt ellenfelek, de botorság lenne ennek tulajdonítani az eredményeket. Az biztos, hogy a magyar válogatott rendkívül motiváltan játszott és valamivel fontosabb is neki az NL-szereplés, mint csoportellenfeleinek, amelyek többet kísérleteztek és túlterhelt topligás játékosaiknak nem feltétlenül hiányzott még négy válogatott meccs.

De ez semmit sem változtat azon, hogy sokkal mélyebb keretű és nagyobb játékerejű csapatok, sokkal értékesebb játékosok ellen sikerült kiváló eredményeket elérni sorozatterhelés mellett.

Ez nem azon múlott elsősorban, hogy – mondjuk – az angoloknál nem Jordan Pickford, hanem Aaron Ramsdale védett, és nem azon, hogy Gareth Southgate, Hansi Flick, valamint Roberto Mancini miként kevergette a kártyákat. Az angoloknak és a németeknek a vb-re kell csúcsformába lendülniük, de már a nyári mérkőzések már befolyásolhatják a szakvezetőket a keret kialakításánál – s nem csak be, hanem ki is játszhatja magát egy-egy ember. Az olaszok a vb-selejtezők kudarca után teljes csapatátalakításban vannak, mindenki bizonyítani akar Mancininek, hogy helye van a jövő squadra azzurrájában. Nem lehet azt állítani, hogy az ellenfeleknek egyáltalán ne lett volna motivációja…

Ha megnézzük az eddigi három NL-kiírást, akkor az elitben csupán Izland (kétszer), Bosznia-Hercegovina (egyszer), Magyarország (egyszer) és Wales (egyszer) szerepelt olyan kerettel, amelyben – a Transfermarkt becslései alapján – a játékosok átlagértéke alulmúlta az ötmillió eurót. Ebben a kategóriában ezek az együttesek kicsinek számítanak, még a felső középkategóriába tartozó ukránokhoz, lengyelekhez, svájciakhoz vagy csehekhez képest is. Izland két kiírásban mind a tíz mérkőzését elveszítette, 4–30-as gólkülönbséggel. Bosznia-Hercegovina hat meccsen nyeretlenül és 3–17-es gólkülönbséggel zárt. Wales most nyeretlen, 1 ponttal sereghajtó csoportjában és már nem juthat tovább. Magyarország ellenben csoportelső, négy meccsen szerzett 7 pontot, szinte biztosan elkerüli a kiesést az utolsó két fordulóban (ez a következő körben már matematikailag biztos lehet, ha Anglia nem nyer Olaszországban). Ez rendkívüli bravúr ilyen keretérték és ennyire kevés topligás játékos mellett.

Csillog a kirakat

Végezetül: a kiváló szerepléssel nagyon megnőttek a magyar válogatott esélyei arra, hogy első kiemelt legyen a 2024-es Európa-bajnokság selejtezőin. Az UEFA a Nemzetek Ligája végeredménye alapján készíti el a kalapokat, s tíz csoportra osztja a résztvevőket. Ebből kifolyólag az NL első tíz helyezettje biztosan első kalapos lesz, de mivel valószínűleg közöttük lesz a házigazda (rendező jogán automatikus résztvevő) Németország, az első tizenegyben kell benne lenni. Ez a csoportok állása alapján nagyon valószínű, és így „érik” a válogatott első kalapos kiemelése, ami szintén jókora fejlődést sugall.

Az más kérdés – és erre a kérdésre 2022-ben nem kapunk választ –, hogy ez mennyire jó a válogatottnak. Sokkal nagyobb a valószínűsége egy könnyebbnek tűnő csoportnak, ám a legutóbbi vb-selejtezők nem az angolok (1 megszerzett pont) vagy a lengyelek (4) ellen úsztak el, hanem az albánok elleni kettős vereséggel. Marco Rossi csapata a hozzá hasonló erősségű ellenfelekkel szenvedett meg eddig nagyon, de az NL lebonyolítási rendszere miatt tétmeccsen idén kizárólag a nagyok ellen láthatjuk a mieinket, ezek a mérkőzések pedig más megközelítést, más taktikát igényelnek.

No de őszintén: emiatt kellene panaszkodni? A játékban, támadásszervezésben- és befejezésben megmutatkozó előrelépés az eddig „problémásnak” bizonyuló csapatok ellen is segítheti a mieinket. Ebben a javulásban, szintlépésben pont az a jó, hogy a megcsillantott erények bárki ellen jelentősen javíthatják a válogatott esélyeit.

Az elmúlt két hétben lejátszott négy mérkőzés szurkolók tömegének jelentett felejthetetlen élményt. A magyar válogatott már nem csak a végtelenségig küzd, csúszik-mászik a pályán nagyobb nevű riválisai ellen, hanem játszik is – és bebizonyította, győzni is tud. Ez nem oldja meg önmagában a hazai futball (letagadhatatlanul létező, és a válogatottat középtávon befolyásoló) problémáit, de a válogatott mindig kirakat, az ország labdarúgásának egyik csúcsterméke.

És ez a csúcstermék most valóban csúcs volt. A kirakat most fényesen csillog.