2016-ban piszkosul nagy szerencsém volt: néhány barátommal együtt életemben először kijutottam egy londoni Arsenal-meccsre. De nem akármilyenre sikerült jegyet vennem, hanem egy Arsenal-Leicesterre. A vásárláskor úgy mérlegeltünk, hogy ha egy kis csapatot választunk ellenfélnek, akkor jó eséllyel az Arsenal is nyerni fog, gólokat is látunk és az angol jegyárakat nézve viszonylag olcsón megússzuk a túrát. Ekkor ütött be először a szerencse:
Az Arsenal otthona, az Emirates Stadium 60 355 férőhelyes, aznap 60 009-en látogattunk ki. A stadion kívülről szürke volt, részleteiben egy irodaházra hasonlított (valahol joggal csúfolták „plázának”), a bejáratot mégis otthonossá tették Thierry Henry, Dennis Bergkamp és Tony Adams szobrai. Bent nem padok, nem műanyag Metro-székek, hanem szivacsos ülések fogadtak, és minél beljebb tévedt a szemem, annál jobban átjött a minőség: a pálya zöldjén, a reklámtáblákon, a high-tech közvetítő kamerákon és persze a játékosokon. Körülöttem indiai és pakisztáni származású emberek trécseltek angol akcentussal, lancashire-i padtársakkal együtt üvöltöttük a „There is only one Arsene Wenger”-t, és skót harcosként mutattuk az ujjunkat a bíró irányába egy vitatott ítéletnél. A meccs szinte a legvégéig 1-1-re állt, ám az utolsó utáni percben Danny Welbeck a kapuba csúsztatott egy szabadrúgást. A stadion felrobbant. Ez volt a második szerencsém.
„There goes your fairy tale!” – kiabáltuk a túloldalnak, amikor úgy tűnt, a listavezető Leicester előnye el fog fogyni a végére. Addigra viszont már nekem is elfogytak a karma-pontjaim. Ami trendfordulónak tűnt, mégsem lett az: az Arsenal a következő meccsét elbukta, a Leicester pedig meg sem állt a célig, és ezzel történelmének első, egyben a Premier League legvalószínűtlenebb bajnoki címét hozta össze.
Néhány hete volt a 30. évfordulója annak, hogy az angol labdarúgó első osztály tagjai kiváltak a Football League-ből és megalapították a Premier League-et. A vállalkozás a globális futball egyik legnagyobb jelensége lett: egy olyan bajnokságot hoztak létre, amely az évek alatt nemcsak egyre több tőkét tudott magához szippantani, de versenyképességben is minden bajnokságot (többek között a spanyolt) beelőzött.
A Premier League-ben ma a legjobb játékosok játszanak és a legjobb szakembereket vonzza magához. Kialakulásától kezdve a modernizálódó Anglia jelképe lett, mely azért tudott sikeres lenni, mert egyszerre vegyültek benne az üzleti szempontok és az angol viszonyokból fakadó sajátosságok.
A hetvenes-nyolcvanas évek fociját az angol klubok dominálták. 1975 és 1985 között volt olyan hat év, amikor megszakítás nélkül az angol egyesületek nyerték meg a Bajnokcsapatok Európa Kupáját (BEK), ebben az időszakban a Liverpool négyszer, a Nottingham Forest kétszer győzött, az Aston Villa is megverte egyszer a rettegett Bayern Münchent és még a Leeds Unitednek is kijutott egy elveszített döntő, mint ahogy a Poolnak is. A csapatok merítése akkor még a szigeten belülre korlátozódott: zömében angol, skót, walesi és ír játékosokból álltak.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="1333" width="2000" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
A kilencvenes évekre fordulva aztán három tömegkatasztrófa rázta meg az angol labdarúgást.
- 1985 májusában 56 néző halt meg, amikor a Bradford City meccsén a korrodálódott tetőszerkezet kigyulladt és a teljes lelátó leégett.
- Ugyanabban a hónapban 39, többségében olasz szurkolót tapostak agyon a Heysel-stadionban, amikor a Liverpool szurkolói elől menekülő Juventus-drukkerek alatt összeomlott egy támfal.
- Négy évvel később 97 ember halt meg Hillsborough-ban, amikor a rendőrség a gyorsabb bejutás érdekében marhakarám-méretű helyre terelte tömeget.
Az elvárások nem voltak túl magasak 1990 októberében, amikor Greg Dyke, az angol bajnokságot addig közvetítőt ITV Sports nevű kábelcsatorna egy vacsorát hívott össze, melyen az akkori „Big Five” csapatainak elnökeit látta vendégül. A nagyok terve egyértelmű volt: nagyobb tortához szerettek volna jutni, ezért ki akartak válni a Football League-ből, hogy ne kelljen a televíziós közvetítési díjakat a három alacsonyabb rendű bajnokság csapatai között szétosztani. Dyke eredetileg úgy tervezte, hogy az ITV közvetlenül megveszi az öt csapat televíziós jogát, ám a találkozó végére végül úgy állapodtak meg, hogy 20 szakadár csapat kiválásával megalakítják a Premier League-et.
A sikerhez a brit vezetés is hozzájárult a maga módján. 1990 tavaszán Margaret Tatcher a 11 éves kormányzásának utolsó hónapjait taposta. Halványuló befolyása ellenére még közkedvelt gazdaságpolitikai iránynak tartották, hogy állami beavatkozás helyett több szabad piacra van szükség, ami éppenséggel a Premier League gazdasági sikerének egyik első számú oka lett: amíg Németországban a politika még az ingyenes közszolgálati csatornákra terelte a Bundesligát, addig a Premier League-nél a verseny határozta meg, hogy milyen közvetítőhöz kerül a bajnokság. Ironikus módon Európa történelmi labdarúgónemzete gyakorlatilag nem finanszírozta a saját bajnokságát.
A tragédiák után ráadásul a kormányzat arra kötelezte a klubokat, hogy korszerűsítsék az omladozó stadionjaik infrastruktúráját: a lelátókat csak és kizárólag ülőhelyekkel kellett ellátni. Az ösztönzésnek üzletileg is volt értelme, ám a klubok egy darabig ellenálltak a javaslatnak. Onnantól viszont, hogy központilag rá voltak kényszerítve, hogy az egész létesítményt (beleértve a bejáratot, vizesblokkokat) fel kellett újítani, a helyek komfortérzete megnőtt, több nő és család is ki tudott így látogatni. A huliganizmus elleni kemény fellépést követően a stadionok biztonságosabbak lettek és igazi találkozóhellyé váltak. Ahogy Simon Inglis, az angol stadionok egyik szakírója írta könyvében,
a stadionokat régen aszerint hozták létre, hogy az elnökök milyen haverokat bíztak meg az építéssel és hogy a Rotary Club (humanitárius szervezet) milyen olcsó ajánlatot nyújtott be a kivitelezésre.
Az angol stadionok mindig is egyediek voltak. Mivel sűrűn beépített nagyvárosokban spórolni kellett a hellyel, a karéjok nem nyújtózhattak túl messzire, ezért keskenyebb és meredekebb lelátókat építettek. Az atlétika sosem volt üzletileg sikeres sportág, ezért a futópályákat egyszerűen kihagyták a stadionokból, így a nézők szinte karnyújtásnyira találták magukat a pályától. Az alacsony, fedett tetők jobb akusztikát teremtettek a szurkolásnak, a zaj és a hangulat pedig bevállalósabb játékra ösztönözte a játékosokat, ami aztán a Premier League és maga az angol labdarúgás egyik védjegye lett.
Ahogy Jacques Herzog, a pekingi olimpiai stadion (Madárfészek) és a müncheni Allianz Arena tervezője mondja, „az abszolút modell a klasszikus angol stadion. Az épületek kívülről kimondottan rondák, mint mondjuk az Old Trafford vagy a Liverpool stadionja. Részleteiben viszont bámulatosak és egyedülállóak, mint például a kapuik vagy a folyosóik, mint mondjuk a Liverpoolnál a This is Anfield-felirat, ahol a játékosok tudják, hogy egy különös helyre fognak belépni.”
Herzog mindig is imádta, hogy az angol stadionok milyen intim hangulatot képesek teremteni.
Van áthallás az angol stadionok és a shakespeare-i színházak között. Valószínűleg az utóbbiról mintázták az angol stadionokat.
A hasonlat annyira nem elrugaszkodott: az angol szurkolók a színházi hangulathoz hasonlóan úgy érezhették, hogy ők is aktív résztvevői az előadásnak és énekeikkel, rigmusaikkal maguk is alakíthatták az eseményeket. A figyelem ezért nem kizárólag a győzelemre hárult, és a csapatok sem féltek nyíltabb játékot felvállalni. Ahogy Johan Cruyff is fogalmazott: „Ha összehasonlítunk egyes országokat, a hangsúlyok máshol vannak. Máshol a győzelem a legfontosabb. Angliában viszont maga a sport a legfontosabb.”
Az angol liga ezen kívül még két, egymásnak viszonylag ellentmondó pillérre építhette a sikerét: a tradícióra és a fiatalokra. Az idős, családias, már-már archaikus berendezkedésű klubokban olyan fiatal labdarúgók bukkantak fel, akik merőben más életvitelt folytattak és más öltözéket hordtak. 1996 augusztusában David Beckham egy félpályás góllal ugyan tokostul betörte a Premier League ajtaját, ám a Spice Girlsből ismert Victoria Adamsszel kötött házassága egyszerre ötvözte a focit, a divatot és a popkultúrát. Beckham átjárást biztosított a területek között, átalakította a Premier League márkáját és új nézők figyeltek fel az angol bajnokság eseményeire.
Aminek híján volt az angol labdarúgás az 1990-es évek közepén, azok a minőségi labdarúgók és szakavatott edzők. Ahogy Philippe Auclair, az angol labdarúgással foglalkozó szakíró fogalmaz, az angol focit akkoriban a „keményen becsúszó, box-to-box típusú, egylábas középpályások és rossz labdakezelésű, ám óriásira nőtt hátvédek és erőcsatárok” jellemezték. A ligának minőséget kellett importálnia. 1992-től kezdve ugyan lassan elkezdtek szállingózni az első fecskék, az 1995 végén elfogadott Bosman-szabály miatt pedig egyre nagyobb dömpingben érkezhettek külföldi játékosok.