Rég várt döntők adják vissza a hitet, hogy a futball mindenkié

Az UEFA marketingesei dörzsölhetik a tenyerüket: az idei három európai kupadöntőben hat ország (Anglia, Spanyolország, Németország, Skócia, Olaszország és Hollandia) csapatai képviseltetik magukat. A Bajnokok Ligájában Liverpool–Real Madrid, az Európa Ligában Glasgow Rangers–Eintracht Frankfurt, az idén először megrendezett Konferencia Ligában AS Roma–Feyenoord döntő lesz. Ez a szórás megerősítheti azt az üzenetet, amely szerint a futball mindenkié – és ez esetben a szurkolók Európa-szerte magukénak érezhették a játékot. Az elődöntőkben tapasztalt zsúfolt lelátók és a szurkolói eksztázis Glasgow-ban, Marseille-ben vagy Rómában legalábbis erre engednek következtetni.

Az európai kupasorozatok – különösen a KEK 1999-es megszüntetése után – egyre inkább a topligák belügyének kezdtek számítani. A Bajnokok Ligájában a kétezres évek eleje óta szinte teljes a spanyol klubdominancia, a Real Madrid és a Barcelona összesen tíz trófeát nyert meg (Real Madrid 6, Barcelona 4), majdnem annyit, mint a másik három topligás ország csapatai összesen (Anglia 5, Németország és Olaszország 3-3). Ha a döntőbe jutott csapatok számát tekintjük 2000 és 2022 között, még szürkébb a kép. A 44 döntős közül mindössze háromszor fordult elő, hogy olyan csapat futhatott ki a pályára a fináléban, amely nem a top four országait képviselte.

Ilyen volt a máig unikális 2004-es BL-döntő portugál és francia részvétellel (Porto–Monaco 3-0), valamint a tavalyelőtti finálé, amelyben a (gazdasági helyzete alapján egyébként a topnál is topligásabb) PSG szerepelhetett.

BL-döntőt játszó csapatok száma 2000 és 2022 között, országok szerint:

• 14 spanyol
• 13 angol
• 7-7 olasz és nèmet
• 2 francia
• 1 portugál

A sokszínűbb Európa Ligában 2000 és 2011 között izgalmas volt a kép: összesen hét ország (Anglia, Spanyolország, Portugália, Oroszország, Ukrajna, Hollandia, Törökország) csapatainak sikerült a győzelem. Ezt követően azonban beállt a BL-rend, a legutóbbi tíz finálé közül hétszer spanyol, háromszor angol csapat nyert… Érdekesség, és alighanem a sokszínűség ellen ható tényező, hogy a fenti időszakban az Európa Liga döntőiben szereplő csapatok közel fele (44-ből 21) olyan klub volt, amelyik az adott szezonban eredetileg a Bajnokok ligájában indult, és onnan került átsorolásra a kisebbik európai kupasorozatba. Az új évezredben rögtön az első döntőt két ilyen klub játszotta: 2000, Galatasaray–Arsenal.

Az idei futballdöntők csúcsa nyilvánvalóan a Liverpool–Real Madrid mérkőzés lesz május 28-án – egy hatszoros és egy tizenháromszoros BEK/BL-győztes meccse. Vajon sikerül-e a visszavágás Salah-nak a négy évvel ezelőtti Sergio Ramos-dzsúdójelenet miatt – vagy Ancelotti szerzi meg negyedik BL-címét edzőként? A nagy meccs árnyékában azonban ott vannak azok a párosítások, amelyek a nyolcvanas éveket idézve nosztalgikus hangulatot keltenek a középkorú vagy annál idősebb futballszurkolók körében.

Az Európa Ligában a Barcelonát is búcsúztató Eintracht Frankfurt játszik az elődöntőben a „magyaros” Lipcsét kiejtő Glasgow Rangersszel Sevillában, május 18-án. A Frankfurt győzelme megszakítana egy kínos sorozatot: huszonöt év után nyerheti meg német klub ezt a trófeát. Az utolsó sikert a Schalke jegyzi, amely 1997-ben az akkor még UEFA-kupaként futó sorozatban tizenegyesekkel verte az Intert.

A Frankfurtról sokunknak két magyar juthat az eszébe: Puskás Ferenc és Détári Lajos.

Előbbi négy gólt szerzett a Real Madrid mezében a német csapat ellen 7-3-ra megnyert 1960-as BEK-döntőben – utóbbi pedig egy káprázatos szabadrúgásgóllal segítette győzelemhez az Eintrachtot a Bochum ellen 1988-as Német Kupa-döntőben. A Frankfurtnak egyetlen nemzetközi kupagyőzelme van: 1980-ban UEFA-kupát nyert a csapat, abban az egészen kivételes évben, amikor a legjobb négy közé csak német klubok jutottak be (Bayern, Mönchengladbach, Frankfurt, Stuttgart).

Hogy az idei El-döntő mennyire retrómeccs, arra az is példa, hogy a Frankurt és a Rangers emlékezetes BEK-elődöntőt vívott 1960 tavaszán. Akkor a frankfurti 6-1 után a németek idegenben is nyertek: 6-3-ra. A skótok négy vesztes kupadöntő mellett – a Frankfurthoz hasonlóan – egy nemzetközi trófeát őriznek, 1972-ből. A Rangers a Rennes, a Sporting és a Bayern München kiverése után a Dinamo Moszkvát verte 3-2-re a Camp Nouban (24 ezer néző előtt…). Ami a jelent illeti, erős évtized áll a Rangers mögött: a 2012-es csőd után a klubot a negyedik ligába sorolták vissza. A csapat 2016-ban tért vissza a skót Premier League-be, ahol tavaly – tíz év után – ismét bajnoki címet nyert, ötvenötödik alkalommal. A Rangers EL-döntőbe jutása a skót foci számára is nagy visszatérés, az utolsó nemzetközi kupadöntőt 2008-ban játszotta skót csapat, akkor ugyancsak a Rangers kapott ki a Zenittől.

A Konferencia Ligát kimondottan azért hozták létre, hogy a topligás csapatok dominanciáját mérsékeljék, s minél több perifériaországot helyzetbe hozzanak. (Erre utal az is, hogy a döntőt Tiranában rendezik.) Az öt legjobb bajnokságból egy-egy csapat vehet részt a sorozatban, miközben az UEFA koefficiensei alapján a 6. és 15. helyezett nemzetek két-két, a 16. és 50. helyezett országok pedig három-három klubot indíthattak. Itt is létrejött egy retródöntő (május 25.), amelybe egy topligás csapat azért csak bejutott: az olasz AS Roma.

Más kérdés, hogy az olasz klubfoci messze van a kilencvenes évekbeli egyeduralomtól.

Az új évezredben az UEFA-kupát korábban leuraló olasz klubok közül mindössze egy volt képes bejutni az Európa Liga döntőjébe: az Inter, amely két évvel ezelőtt a Sevillától kapott ki 3-2-re. Ez még akkor is kínos, ha tudjuk, az olasz egyesületek – különösen a kétezres évek első évtizedében – nem vették komolyan az UEFA-kupát, majd annak jogutódját, és gyakran a B csapatukkal álltak ki az EL-meccsekre.

A csoportkörben az AS Roma is így tett: emiatt szenvedhetett például történelmi, 6-1-es vereséget a Bodø/Glimt ellen – a norvég csapatot aztán a legjobb nyolc között, immár a legjobb felállásában, végül elbúcsúztatta a sorozattól. A szertelen római játékosokból José Mourinho tavaszra egységes, szervezett együttest szerkesztett, amely 1991 után játszhat ismét európai kupadöntőt (Inter–Roma 2-0, 0-1). A Frankfurthoz és a Rangershez hasonlóan a rómaiak is egyszeres nemzetközi kupagyőztesek, és az ő címük datálódik a legrégebbről: 1961-ben a Birmingham elleni páros mérkőzés után lett övék a Vásárvárosok Kupája.

Az olaszok azzal a Feyenoorddal csapnak majd össze a döntőben, amely korábban kétszer már megnyerte az UEFA-kupát (1974, 2002), egyszer a BEK-et (1970), egyszer pedig a Világkupát is (1970). Patinás futballklub, fantasztikus történelmi hagyományokkal, nagy sikerekkel, óriási játékosokkal – büszkék lehetünk arra, hogy a Feyenoord egyik legendája az 1989 és 1995 között Rotterdamban futballozó Kiprich József. Ezzel együtt a holland klubfutball sem büszkélkedhet túl jó eredményekkel a topligás csapatok árnyékában. Az új évezredben a Feyenoord 2002-es UEFA-kupa győzelme (Dortmund 3:2) mellett mindössze egy vesztes El-döntő jutott a Hollandiának (2017, ManUTD–Ajax 2:0).

Bármilyen eredmények is születnek majd a májusi döntőkben, két olyan győztest mindenképpen ünnepelhetünk majd az európai kupaidény végén, amely csodálatos futballmúltja és fanatikus rajongótábora miatt világszerte népszerű klubnak számít, a nyolcvanas-kilencvenes évekig a kontinens futballjának meghatározó szereplője volt, a Bajnokok Ligáját és újabban már az Európa Ligát is leuraló spanyol-angol tengely mellett azonban hosszú ideje esélye sem volt labdába rúgni. Talán sok futballnosztalgiára hajlamos szurkolóval együtt mondhatom, a magam részéről idén sokkal jobban várom az Európa Liga és a Konferencia Liga döntőjét, mint a BL-finálét.