Aki követte a kétezres években az angol bajnokságot, felfigyelhetett arra, milyen csörtéket vívott az Arsenal a korszak nemezisével, a Manchester Uniteddel. A két csapat között csak úgy pattogtak a szikrák, az edzők a puszta jelenlétükkel folytattak pszichológiai hadviselést, játékosok dobálták egymást pizzával, a két csapatkapitány, Patrick Vieira és Roy Keane is többször egymás torkának estek. Vieira a pályán mindig is kemény volt és vakmerő. Vékony alkatához döbbenetes izomerő és egyensúlyérzék párosult, egyszerre volt bástya és irányítótorony az Arsenal középpályáján.
Ami különös Vieirában, hogy civilben egyáltalán nem tűnik ilyennek. Az interjúiban kimondottan halk szavú, meleg hangszínű, már-már szégyellős ember látszatát kelti. Amikor megszólal, az utolsó dolog, ami eszünkbe juthat róla, hogy micsoda dolgokat kiabálhattak egymásnak Roy Keane-nel. Amióta Vieira elkezdett edzősködni, sokkal inkább a közvetlensége és a természetessége miatt lehet felfigyelni rá. A játékos egy fenevadnak tűnt, de az edző egy kimért, kedves és figyelmes embernek tűnik – mintha mindig ezt csinálta volna.
Ez nemcsak az interjúiból sugárzik vissza. Így jellemzik a legtöbben azok, akik 2021 ősze óta vele dolgoznak a Crystal Palace-nál. „Patricknak nagyon alacsony az egója. Nem tolja magát előtérbe, tisztában van a képességeivel. Nagyon sokan szeretik, kedves, olykor kicsit visszahúzódó is.”
Pedig Vieirának lett volna oka megsértődni. 2021 nyarán úgy érkezett a Crystal Palace-hoz, hogy nem ő volt a vezetőség első számú választása. Sőt, inkább a fiók mélyén lapult a neve: szóba került előtte Frank Lampard, Valérien Ismael, Eddie Howe, Steve Cooper és a végül a Tottenhamhez kerülő Nuno Espirito Santo is, aki az utolsó pillanatban gondolta meg magát és végül a Spurst választotta. Szó volt arról, hogy a Palace Lucien Favre mellett teszi le a voksát, aki pont Vieira előtt edzősködött Nizzában, de az a próbálkozás is meghiúsult.
Vieira akkor került a Palace-hoz, amikor a klub amerikai tulajdonosai, Dougie Freedman és Steve Parish új fejezetet szerettek volna nyitni a klubnál, amelyik az elmúlt években egy avítt, régies csapat látszatát keltette és erősen függött egyetlen sztárjátékosától, Wilfried Zahától. A korábbi edző, Roy Hodgson ugyan nem végzett rossz munkát, de olyan kimagaslót sem. Bent tartotta a Palace-t a világ egyik legkompetitívebb bajnokságában, de soha nem léptek tovább a 12-14. helynél. A focijuk meglehetősen unalmas és funkcionális volt: kevés labdatartás, sok védekezés, kivárás és kontrák. Miután Hodgson bejelentette visszavonulását, Freedman és Parish úgy döntöttek, hogy ideje modernebb irányt választani.
Vele karöltve vásároltak új játékosokat, összesen 60 millió euró értékben, ami a Palace szintjén komoly befektetés. Egy nyár alatt igazolták le Marc Guehit, Joachim Andersent, Michael Olise-t, Conor Gallaghert, Odsonne Edouardot és Will Hughest – az összes igazolás előtt Vieirával is rábólintott a tervekre. Eközben Vieira reggeltől napestig dolgozott, hotelben élt és a stadionhoz közeli vendéglőben evett egyedül.
Az edzések egycsapásra megváltoztak. Vieira labdakezelés-fejlesztő gyakorlatokat oktatott és arra ösztönözte a játékosokat, hogy kis területen is meg tudják tartani a labdát.
„Amikor Roy Hodgson volt az edző, heti két pihenőnapunk volt – mondta Jamie Goldsmith, a Crystal Palace erőnléti felelőse. – Nem tartott túl nehéz edzéseket, úgyhogy több időt töltöttünk a konditeremben, mint az edzőpályán. Patrick Vieira alatt viszont valami megváltozott. Most csak egy napot pihenünk, minden edzés magas intenzitással folyik. A pályán nagyon érezzük a különbséget. Nem edzhetünk a pályán és a konditeremben is ugyanolyan intenzitással, ezért a fizikai felkészítő részlegnek is alkalmazkodnia kellett a helyzethez.”
A Palace megfiatalodott és néhány kiugróan jó eredményt is elért:
- Pep Guardiola Cityjét az ősszel 2-0-ra verte, majd a visszavágón 0-0-át sikerült kibekkelnie,
- bejutott az FA Kupa elődöntőjébe és
- lehet, hogy a csapat megdönti története legjobb eredményét: egy Premier League 10. helyezést.
Játékban is sokkal bevállalósabb lett a Palace: a két belső hátvéd, Guéhi és Andersen stabil párost alkotva hozza fel a labdákat, a folyosókon Ward és Mitchell robognak fel-alá, középen pedig Kouyaté futómennyisége és Gallagher mobilitása és technikai tudása segít abban, hogy mindig megtalálják az elől elmozgó Zahát, Ayew-t, Bentekét vagy Edouardot.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="1333" width="2000" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
Nem volt eleve elrendelve, hogy így be fog válni. Vieira korábban 2,5 évet töltött el a francia Cote d’Azur-ön, pontosabban Nizzában, közel ahhoz a Cannes-hoz, melynek az ifjúsági akadémiáján kitűnt. A Nizzához azért érkezett, hogy folytassa a Claude Puel és Lucien Favre által megkezdett munkát: a csapat továbbra is játsszon bátor és látványos focit, és ehhez használja fel a akadémiából érkező fiatalokat.
Vieira a lehető legrosszabbkor érkezett. A klub éppen akkor szabadult meg két kulcsjátékosától, Jean-Michael Seritől és Alassane Pléától, miközben a csapat legnagyobb sztárja, Mario Balotelli csak árnyéka volt önmagának. Vieira első fél éve azzal telt, hogy ezt a tátongó űrt próbálta bepótolni. Mire rendezték soraikat és túladtak Balotellin, újabb sokk következett: a klub elnöke és sportigazgatója, Jean-Pierre Rivere és Julien Fournier összerúgták a port a klub kínai-amerikai tulajdonosával, közös megegyezéssel távoztak.
Azok az emberek mentek el mellőle, akik annak idején meggyőzték, hogy válassza a Nizzát. Vieira javaslatára szakmai igazgatónak érkezett korábbi klubtársa, Gilles Grimandi, akivel együtt próbálták átvészelni a turbulenciát.
Az ezt követő év lényegében egy nagy átmeneti időszakként telt. A klubot nem sokkal később felvásárolta Anglia leggazdagabb embere, Jim Ratcliffe és első lépéseként visszaültette a korábbi elnököt és szakmai vezetőt, akik megpróbálták valahogy visszaállítani a korábbi bizalmat Vieirával. Több-kevesebb sikerrel.
Furcsa módon Vieira csapata akkor teljesített a legrosszabbul, amikor papíron a legerősebbnek tűnt. Vieira a harmadik évét kezdte, a „Gym”-hez pedig egy nyár alatt megérkezett Amine Gouiri, Jeff Reine-Adélaide, Hassane Kamara, Morgan Schneiderlin és Rony Lopes. A 4-3-3-as alakzatban játszó csapat viszont passzív volt és lassú, a játék sosem érte el igazán az üzemi hőfokot. Vieira úgy tűnt, kifulladt a munkában, végül zsinórban negyedik veresége után rúgták ki. Távozásakor a Nice a 11. helyen állt a francia bajnokságban, ami nem igazolta a klub ambícióit.
Vieirának ugyan a Nizza volt az első edzői munkája, a szakmát viszont nem ott tanulta ki. A Manchester City játékosaként fejezte be játékos karrierjét 2011-ben, és szerencséje volt, ugyanis a City annak a City Groupnak a tagja, mely hatalmas intézményi hálót működtet New Yorktól Troyes-on át egészen Mumbaiig. Kezdeni szeretett volna valamit az új életével, a klub viszont még nem tudta, hogy csatornázza be Vieira egyedi képességeit.
„Az elején tetszett neki a közösségi munka és az adományozási részleg, el tudta volna képzelni magát ott” – mondták róla City-s munkatársai. Az első lépés mégsem az volt, hogy egyből állást kapott, hanem – ahogy a bentiek fogalmaznak – Vieirát berakták a helyi „McDonald’s gyakornoki programba”, melynek keretében egy hetet eltöltött a klub manchesteri székházának minden egyes részlegén.. Aztán elkezdett a focihoz közeledni, mert hiányzott neki a labdarúgás. Addig csak az ifjúsági csapatok érdekelték, nem a felnőtt részleg. Azon gondolkodott, esetleg elvállal egy nagyköveti pozíciót.
A pályákon látott fenevad éppen szögre akasztotta a cipőjét, de még nem tudta, hogyan folytassa. A morfondírozás közben csak annyit mondott:
Azt tudom, hogy nem akarok edző lenni. Semmiképp sem akarok edző lenni. Egyszerűen nem tudnám csinálni.