Timur és csapata

Az 1961-es évszám virít a piros-kék zászlócska alján, két oldalt két szóba írva a település neve, Balatonmagyaród, középen címer, benne a Kis-Balaton jelképe, a Kányavári-szigetre vezető hármas boltozatú fahíd, alatta három mogyoróbokor, alul pedig a környék jellegzetes állata, a szürke gém.

Az évszám a sportkör megalakulására utal. Horváth György, a 2007-ig működő labdarúgó szakosztály utolsó edzője szomorúan konstatálja, hogy a klubházból minden eltűnt. A játékosok immár tizenöt éve, ám mostanra nyoma veszett a nemrég még ott árválkodó labdáknak, mezeknek is.

A pályát minden évben többször lekaszálják – mondja a tréner –, de foci itt már nem lesz.

Ennek elsődleges oka az, hogy elfogytak a fiatalok. Ő, az edző mondta ki 2007-ben, hogy nincs tovább. Akkor már szinte kizárólag szomszédos helyekről érkezők, kanizsai, galamboki, zalakomári játékosok alkották a csapatot, akik ráadásul – némi joggal – pénzt kezdtek követelni az utazási költségeik miatt, fizetni viszont nem tudtak nekik.

A magyaródi futball nagy időszaka – azért a BL-indulás nem került kézzelfogható közelségbe – a nyolcvanas évekre tehető. Fontos szerepet játszott benne a Szovjetunió. Pontosabban a sármellléki katonai bázis. Még konkrétabban egy orosz-ukrán-azeri futballistatrió.

– Hogy a rangjuk mi volt, nem tudom – meséli Horváth György –, kezdetben egyszerű sorkatonák lehettek, de aztán valami tisztfélék lettek.

Az 1955-ös bakui születésű Timur például nyolc évig, 1976-tól 1983-ig volt Magyarországon, annyi ideig nem sorkatonáskodhatott. Vologya odesszai ukrán volt, Szása pedig volgográdi orosz. Barátok voltak, csak remélhető, hogy a fiaik és/vagy az unokáik jelenleg nem egymást lövik az ukrán fronton.

– 1981-ben két szovjet katona zörgetett a kapun, „futballmeister Gyurit” keresték – meséli futballmeister Gyuri. – Pötyörögtek valamicskét magyarul, azért jöttek, hogy szervezzünk meg egy focimeccset.

Az első barátságos Balatonmagyaród-Szovjetunió meccset gyorsan követte a második a sármelléki reptér területén lévő pályán, a meccseket pedig a bulik. Kezdetben visszafogott italozás folyt, később hatalmas vacsorákat adtak egymás tiszteletére. Két helyi ifjú halüzemben dolgozott, ők szállították a halakat a szovjetek által rajongott halászléhez. A harmadik közös vacsora végén már az asztalon táncoltak a sporttársak.

Hirtelen ötletként vetődött fel a három legjobb futballista, Timur, Vologya és Szása leigazolása. Ami szabályosan eleinte kivitelezhetetlennek tűnt.

– Az edericsi úttörőtáborban annak idején egy sátorban aludtam a későbbi zalakomári futballvezetővel, tőle kérdeztem, mit lehetne tenni – emlékezik a mester. – Kiderült, hogy semmit. Timurék akkoriban hamis igazolásokkal játszottak Radán, Garaboncon, időnként Zalavárban. Aztán hallottam, hogy Pesten néhány esetben megengedték, hogy külföldiek legálisan játsszanak a BLASZ 1-ben.

A tréner felkereste a zalaegerszegi sportfelügyelőséget, onnan Nagykanizsára irányították, ahol az események felgyorsultak. Megadták az engedélyt. A szovjet katonák hivatalosan a Balatonmagyaród játékosai lettek. És ezzel meg is változtatták a járási bajnokság erőviszonyait.

Más szintet képviseltek. Mi elfocizgattuk, ők viszont képzett játékosok voltak. Egyébként mielőtt edző lettem, én is futballoztam, csak aztán építkezni kezdtem, és a munka mellett nem volt már időm napi két-három órákat a pályán tölteni. Edzőként nyugodtan hiányozhattam, nélkülem is elvoltak. Elvégeztem egy edzőképzőt, Madár Gábor vezette, aki később a Zete edzője lett.

A csapat Vologyáékkal nemigen kapott ki. Feljuthatott volna magasabb osztályba, de erre nem volt pénz. Illetve megoldható lett volna, de csak Zalakomár néven. Közös tanácsa volt a két településnek, és bár három játékos tényleg komári volt, a magyaródiak nem akartak Zalakomár név alatt játszani. Így aztán maradtak a járási bajnokságban.

– Timur kapus volt, olyan rugókkal, hogy ötven-hatvancentis emelkedésre volt képes. Időnként játszott a mezőnyben is. Egyébként ejtőernyősként közel ötezer ugrás állt mögötte. Vologya egykori szovjet ifjúsági válogatott középpályás, az 1967-es párizsi ifi-világbajnokságon is pályára lépett. Mielőtt Magyarországra került, nyomozóként dolgozott Odesszában. Ötös csapatban ügyködtek, és miután lelepleztek egy kábítószeres bandát, biztonsági okokból szétszórták őket. Akadt, aki Csehszlovákiába került, más az NDK-ba, ő Sármellékre. Szása – akit Sanyinak hívtunk – 190 centis, 80 kilós középpályás volt. Amikor Garaboncon kirúgták a pályáról a jobbszélsőnket, a következő akciónál bosszút állt. A bíró nem fújt szabálytalanságot, de a garabonci védő nem játszott tovább.

Timurék a foci mellett a sefteléssel foglalkoztak a legszívesebben. A reptéren a magyarok árultak gyümölcsöt a katonáknak, a laktanyától távolabb viszont ők kínáltak órát, lepedőt, fémkeresőt, sugárzásmérőt, a végén már géppisztolyt is. A tisztek néha hazamehettek a Szovjetunióba, oda innen vittek dolgokat. Leginkább szőnyeget.

– Timurnak én segítettem vásárolni, a kanizsai Domusban vett szőnyegeket. Azt mesélte, hogy otthon a falra rakják őket. Amikor visszajött, hozott ajándékba szamovárt, parfümöt, macis játékfűrészt a lányaimnak, de még alpakka késkészletet is. Ami azóta sincs kibontva.

A három légiós gyakori vendég volt az edző házában. Timurnak annyira tetszett, hogy azt mondta: ez Amerika.

– Mi is jártunk hozzájuk, egyszer ott szilvesztereztünk. Timur felesége, Galina főzött. A tiszti lakások egyike-másika jobban felszerelt volt, léteztek két és fél szobás lakhelyek is, de ők nem ilyenben laktak. Egy ócska, nagy épületben éltek, hosszú, sötét folyosóról nyíltak ajtók, amelyek mögött egy-egy család lakott, 4×4 méteres szobákban. Közös volt a konyha és a WC, viszont minden família kapott egy-egy saját deszkát.

Timurt és Galinát a Komszomol hozta össze. Kijelölték őket egymásnak.

– Timur azt mondta, hogy Azerbajdzsánban nem is férfi, akinek nincs három-négy asszonya. Kicsit sajnálta, hogy neki csak egy lehet. De azért volt nálunk másik nővel is. Az alkohol időnként ellazította őket, olyankor próbáltunk politizálni velük, de nem nagyon mertek semmit mondani. Timur mondjuk nem volt nagy piás, ő kiröhögte a részegeket.

A meccsekre csapatostul érkeztek tisztek a szovjet laktanyából, akik aztán felkeresték a kocsmát is.

– Egyszer megsajnáltuk a krimó előtt várakozó sofőröket. Imre bá, mondtuk a kocsmárosnak, töltse fel a kólás üvegeket félig rummal, és vigye ki nekik, fizetjük. Pár nappal később jön Timur, fogja a fejét. „Gyuri, probléma, nagy probléma. Sofőrök kaput.” Balesetet nem okoztak, de lebuktak szegények, megbüntették őket.

A környéken mindennapos volt a hangrobbanás. MIG-gépek repkedtek ide-oda, a pilóták sokszor még produkálták is magukat: alacsonyra ereszkedtek, aztán rákapcsoltak, a csövön lángok jöttek ki. Ennek nem mindenki örült, az edző Krisztina nevű lánya például gyakran visított a rémülettől. „Kárpótlásul” Timurék időnként – vélhetően a feletteseik tudta nélkül – elvitték helikopterezni azokat, akikkel jóban voltak.

Akkoriban, a nyolcvanas évek közepén SS 20-as atomtölteteket telepítettek Sármellékre. Tagadták ugyan, de a hír gyorsan terjedt.

Nem örültek felhőtlenül a helyiek, ezzel együtt nem voltak rossz viszonyban a szovjetekkel.

Kereskedtek velük, voltak igazi slágertermékek, a rendszerváltáshoz közeledve például az említett géppisztolyok. Néhányan később azokkal jártak vadászni. Az viszont tetszett mindenkinek, hogy sok dolog ingyen járt a katonáknak, tejért, vajért, áramért például nem fizettek.

Sármelléken körülbelül ötezren éltek, egy komplett városnyi ember. Különös figurákkal. Vili postás is közéjük tartozott.

– „Kettő ilyen idegyüssz”, így rendelt két deci kékfrankost, ennyit tudott magyarul. Jófej srác volt, mindig gitározott, meg énekelt. Ő hordta a katonáknak az otthonról érkező leveleket, csomagokat. Folyton meg akarták verni, mert átadta ugyan a feleségeknek a küldeményeket, de el is szórakoztatta őket, ha egyedül voltak otthon.

– Gázolajjal és benzinnel is szívesen üzleteltek – meséli Horváth tréner. – Az egyik meccs előtti este becsempészték a haverjaimat a laktanyába. Két ötvenöt literes kannát megtöltöttek benzinnel. Míg ezzel ügyködtek, valamelyik katona kiiktatta a villanyt. Kiszámolták, hány perc, míg a kijárathoz érnek, csakhogy a világítás túl hamar visszajött. Megúszták. Négy forintot fizettek literenként a benzinért, miközben a hivatalos ár 10 forint volt. A sikeres akciótól a katonák vérszemet kaptak, rá akarták venni az egyik haveromat, hogy ásson a pajtájába egy nagy gödröt, tegyenek bele egy ötezer literes tartályt, töltsék fel lopott gázolajjal, és árulják. Ebbe már nem ment bele, baj lett volna belőle.

Másféle gondok azért adódtak. A talajba beszivárgott gázolaj miatt a sármelléki kutak hosszú időre használhatatlanná váltak. Évek kellettek a tisztuláshoz.

Timur 1983-ban, Szása 84-ben, Vologya 85-ben ment haza. Azt ígérték, meghívják magukhoz magyar barátaikat, de aztán egyiküktől sem érkezett levél.

Évekkel később találkoztam valakivel, aki összefutott Timurral Rosztovban. Nem értette, miért nem válaszoltunk. De hát nem kaptunk semmit. Lekapcsolták a leveleket, valószínűleg még a Szovjetunióban. Nem akarták, hogy megmaradjanak a kapcsolatok közöttünk.

1991-ben távozott az összes szovjet katona. Az atomtölteteket elvitték, minden mást viszont igyekeztek eladni. Még egy óriási targoncát is leszedtek a vagonról az utolsó pillanatban, hiába volt felpakolva. Vevő jött – eladták neki.

Horváthék hasztalan keresgélték Vologyáékat, sem a Vöröskereszt nem tudott segíteni, sem a Facebookon nem találták meg őket. Vélhetően turistaként se tértek vissza. Pedig a térség, főként Hévíz egyfajta békés megszállás alatt áll évek óta, sok a volt Szovjetunióból érkezett lakos, olyan oroszok is ideköltöztek, akik politikai okok miatt hagyták el a hazájukat. Gyógyfürdőző turisták viszont néhány hete nem jönnek; a térség máris körülbelül tízezer vendéget veszített a háború miatt.

A futballcsapat teljesítménye az idegenlégiósok távozása után rohamosan visszaesett. Egy darabig vegetáltak még, aztán visszaléptek a bajnokságtól.

Tizenöt éve nem volt itt meccs.

Egy öregfiúk összecsapást azért bármikor össze tudnának hozni, akár egy Balatonmagyaród – orosz-ukrán vegyest. Vologya és Szása biztos passzolna egymásnak. A pályán nem múlik, azt idén is többször lekaszálják. És a kapuk is állnak, Timur kedvére repkedhetne a magyaródi lövésekre.