A földrésznek ünnep, a semlegesnek csalódás: lehet-e jobb az Afrika Kupa?

„Életem legjobb napja. Életem legnagyobb trófeája. Megnyertem a Bajnokok Ligáját és még jó néhány címet, de ez különleges. Ez fontosabb.”

A 2022-es (hivatalosan 2021-es) Afrika Kupa legjobb játékosa, a Szenegált története első kontinensbajnoki címéhez vezető Sadio Mané szavai ezek. Aki látta a szenegáliak ünneplését az egyiptomiak elleni finálé végén, vagy az ezt követő dakari fiesztát, az láthatta, mit jelent az Afrika-bajnoki cím elhódítása.

Afrikának ünnep a kontinens első számú futballeseménye, ám nem véletlen, hogy a semleges érdeklődőktől – itthon is – sok bírálatot kapott a torna és annak színvonala. Megrögzött Afrika Kupa-rajongóként sem jelenteném ki jó szívvel, hogy a 2022-es torna minőségi játékot hozott. Elképzelhető, hogy mennyire élvezte a meccseket az, aki nem rajongó.

A helyszínről sem látszott másképpen, legalábbis a The Guardiant tudósító Nick Ames és Jonathan Wilson egyaránt kritikusan fogalmazott.

Szórakoztatónak szórakoztató volt, de a torna színvonala zuhant a legutóbbi kettőhöz képest. Ennek a hátterében részben a szereplőkön kívül álló okok – például a COVID–19 okozta felfordulás, a felkészülési idő hiánya – álltak, ám a meccsek így is lassan csordogáltak. Persze segített volna, ha a pályák alkalmasak a gyors, gördülékeny futballra

– így Ames.

„Az Afrika Kupa ismert a szervezési hiányosságokról és a negatív futballról, és mindkettő jelen is volt e tornán” – írja Wilson.

Aligha a gyarmattartó gőg beszél a két prominens angol futballszakíróból, mert a torna statisztikái megmutatják, hogy miért érzékeltük időnként élvezhetetlennek a találkozókat. Káprázatos játékosok sora lép pályára minden kiírásban, ám frusztrálhatja a nézőt, hogy a produktum messze elmarad a futballisták jó részének klasszis képességeitől. De lehetne-e másként?

Gólaszály és tempótlanság

Az elmúlt harminc évben 74 világ- és kontinenstornát rendeztek labdarúgásban. Ezek közül csupán hatnak a gólátlaga volt kettő alatt, a hatból négy Afrika Kupa volt – közte a legutóbbi két kiírás (1,96 és 1,92). A gólátlag 2008 óta folyamatosan csökken, a mostani gólaszály rosszabb a minden idők legpocsékabb világbajnokságának tartott, szabályváltozásokat kiváltó 1990-esnél is. Közhely, hogy a játék sava-borsa a gól, de tény, hogy egy kettes alatti gólátlagot hozó torna inkább izgalmas lesz, mintsem látványos. Gondoljunk csak arra, hogy Egyiptom hosszabbításos 2–1-gyel és két 0–0 után tizenegyesekkel megnyert mérkőzéssel jutott el a döntőig, hogy aztán abban is 0–0-t játsszon.

A gólaszály az azt megelőző játék következménye. Ha összehasonlítjuk a 2022-es torna adatait az öt topliga és a 2021-es Eb számaival, akkor ki is rajzolódik, miért érezzük gyengébbnek az afrikai kontinensbajnokság mérkőzéseit. Az Afrika Kupán alacsonyabb a passzok, a progresszív passzok és a helyzetet kialakító kulcspasszok száma (utóbbi csupán kétharmada a topligák átlagának), rosszabb az átadások pontossága, sokkal rövidebbek a labdajáratások – a vagyis a passzjáték színvonala jelentősen elmarad a legmagasabb szinten megszokottól. Ennek a következménye, hogy kevesebb a tizenhatoson belüli labdaérintés, gyengébb a kidolgozott helyzetek minősége (xG/lövés), rosszabb a kaput eltaláló lövések aránya és persze kevesebb a gól. Ez utalhat egyben a csapatok összeszokatlanságára is – a topligák az utolsó pillanatban engedték el a játékosaikat az eseményre, a koronavírus-járvány is alaposan bezavart, rendes felkészülésről, közös munkáról tulajdonképpen nem lehetett beszélni. Feltűnő a torna alacsony tempója is ahhoz a futballhoz képest, amelyhez a topligákat figyelemmel kísérő nézők hozzászoktak.

Hasonlítsuk össze a WyScout adatai alapján a legutóbbi Eb és az Afrika Kupa elődöntős csapatainak tempóját (magasabb szám = magasabb tempó)!

Mind az összjáték minőségének gyenge volta, mind a szerény sebesség következmény, nem önmagában álló tény. Előbbit jelentősen befolyásolja az infrastruktúra – a 2021-es torna pályáin képtelenség volt tempós, gyorspasszos futballt játszani, a vadonatúj doualai stadion játéktere egyenesen katasztrofális volt. A hőség és a páratartalom kíméletlen kombinációja – pláne a 14 órakor kezdődött mérkőzéseken – lehetetlenné tette az igazán gyors futballt, illetve amelyik csapat ezzel próbálkozott, az előbb-utóbb megbánta. Elképzelhető, hogy színvonalasabb Afrika Kupát láthatnánk, ha a tornát (mondjuk) egy nyugat-európai ország stadionjaiban játszanák, de ez természetesen lehetetlenség.

Egy kutatócsoport, amely a brazíliai és dél-afrikai világbajnokságokon vizsgálta a hőmérséklet játékra gyakorolt hatásait, arra a megállapításra jutott, hogy

a hőség visszaveti a fizikális teljesítményt,

negatív változásokat (lassabb tempó, intenzitás) okoz a játékban, viszont nem befolyásolja a technikai mutatókat. A képzettebb csapatok a játékintenzitás és a futóteljesítmény visszaesését ellensúlyozni tudták precizitással és jobb passzjátékkal.

„Melegebb környezetben a válogatottak hajlamosak biztonsági futballt játszani, tovább tartják a labdát passzjátékkal a pálya védő- és középső harmadában. Ezt úgy interpretálhatjuk, hogy a fizikális teljesítményben jelentkező visszaesést hatékonyabb, kevesebb mozgást igénylő játékkal próbálják kompenzálni” – állapítja meg Felipe Dembroz, Israel Teoldo és Thales Nicolau Prímola-Gomes. Tegyük hozzá, a 2010-es és a 2014-es világbajnokság is téli volt (ha a rendező országot vesszük figyelembe), de a brazíliai Salvadorban, Manausban vagy Fortalezában lejátszott vb-meccsek – 30 fok körüli hőmérséklet, nyomasztóan magas páratartalom – hasonlóak lehettek a kamerunihoz. Minél képzettebb egy válogatott, annál jobban tud kompenzálni. Viszont minél rosszabb a játéktér, annál nehezebb ez a kompenzáció, még a legerősebb csapatoknak is. Az Afrika Kupán a résztvevők több mint felét kiadó, Európában futballozó játékosoknak még nehezebb hozzászokni a körülményekhez – mind a pályák minőségéhez, mind a hőséghez, mind a környezetváltozáshoz.

„A tél közepéből egy hőhullám közepén levő országba utazni – ez nagyon megnehezíti az alkalmazkodást, a torna első napjai kritikusak ilyen szempontból. Az ANK-n szereplők többsége Európában futballozik, sokan nulla fok körüli hőmérsékletben játszanak ilyentájt. Ebből csöppennek a 35 fokba, fiziológiailag ez nagyon megterhelő” – magyarázta a The Independentnek a kameruni Douala Egyetem kardiológusa és sporttudományos munkatársa, Aimé Bonny.

A gólaszálynál és a tempótlanságnál is zavaróbb volt a szabálytalanságok száma az Afrika Kupán.

A faultátlag messze felülmúlja a topligákban vagy az Eb-n látottakat, a csapatok előszeretettel tördelik a játékot.

„A pályán látható negatív játék nem annak a mutatója, hogy a csapatok annyira defenzívek lennének, hanem inkább annak, hogy megpróbálják elrontani a másik játékát – tördelik azt, húzzák az időt, sérülést színlelnek, nyomást helyeznek a bíróra. Az egyiptomiak ebben a királyok, de nem csak rájuk volt jellemző” – írta a már említett összefoglalóban Jonathan Wilson.

Kérdés, hogy a tét mennyiben befolyásolja mindezt. Míg a legtöbb kontinenstornán van egy nagyon szűk, elit csoportja a favoritoknak, az Afrika Kupára ez nem igaz, sok a hasonló erejű válogatott. Csak a 2000-es években tizenöt csapat jutott be a legjobb négy közé az afrikai kontinensbajnokságon és nyolc különböző győztest avattak. Sűrűn, általában kétévente van Afrika Kupa, és mindig tíz-tizenkét csapat készül úgy, hogy reális célja legalább az elődöntő.

A földrész szövetségei nem a türelmükről híresek – egy Afrika Kupa-kudarc az esetek többségében a szakmai stáb menesztésével jár együtt –, a menetelés kulcsa inkább a pragmatizmusban, mintsem a látványos játékban rejlik.

A „kisebb” csapatok számára ez a kiemelkedési lehetőség,

az Afrika Kupán a világ előtt is megmutathatják magukat és játékosaikat. A létszámemelés óta ráadásul „élvezhetjük” a 24 csapatos tornák hátulütőjét: az első körben szinte mindenkinek jó egy biztonsági döntetlen, hiszen 4 ponttal szinte mindig, 3 ponttal gyakran tovább lehet jutni a csoportból, egy iksszel pedig egy már megvan ebből. A célfoci nem tesz jót a játéknak, a kilencvenes években még érzékelhető tiszta naivitás pedig szinte kiveszett a tornáról (talán a technikás, helyenként látványos futballal előrukkoló Etiópia volt kivétel, ám ennek a válogatottnak esélye sem volt továbbjutni). És persze azt se feledjük el, hogy nézőként más a percepciónk is: manapság annyi topfutballt láthatunk, mint soha korábban, ezzel viszont együtt járhat az is, hogy az ettől a szinttől elmaradó játékot élvezhetetlenül gyengének érzékeljük.

Nehézkes együttélés

Az Afrika Kupa futballnaptárban elfoglalt helye törvényszerűen konfliktusokat okoz. Az 1957 óta szinte mindig az év elején megrendezett torna elmozdítása ésszerűtlen, mivel a legtöbb országban ilyenkor alkalmas az éghajlat a nagy verseny lebonyolítására. Nyáron az esős évszak csapadéközöne, vagy a még brutálisabb hőség tesz keresztbe – 2019-ben Egyiptomban ugyan nyári rendezés volt, de ez rá is nyomta a bélyegét a játékra. A téli rendezés viszont az európai bajnoki lebonyolításokkal ütközik. A topligás csapatok a legnagyobb hajtásból engedik el a játékosokat, mind kevesebb európai bajnokságban van hosszú téli szünet, így az Afrika Kupa meggyengíti a klubokat néhány hétre. Ezzel nincs mit tenni – az európai játék (bármennyire is a klubok fizetik az afrikai válogatottak játékosait) nem felsőbbrendű, a FIFA szabályai egyértelműek, marad a „kényelmetlen” időpont és az ebből adódó konfliktusok.

A csapatokon belül is okozhat nehézségeket az európai kontingens növekedése, még akkor is, ha a diaszpórából származó játékosok megerősítik a válogatottakat. Az egyik ilyen gond a klikkesedés, a másik a futballkulturális különbségek jelenléte. Az idei Afrika Kupán szereplő játékosok közel harmada a földrészen kívül született, nőtt fel, kezdett futballozni – hogy mást ne mondjunk, Párizs és elővárosai külön együttest állíthattak volna ki a kontinensviadalra, teljes kerettel.

Egy válogatotton belül a kerettagok futballiskolázottsága teljesen eltérő lehet.

A győztes Szenegál hagyományosan (részben) franciaországi nevelésű játékosokra támaszkodik, ám így is „közös nevezőre” kellett hozni a Szenegálban nevelkedett játékosokat a különböző európai országokban (Belgium, Franciaország, Norvégia, Olaszország, Portugália, Spanyolország, Svájc) iskolázottakkal. Márpedig az említett országokban eltérően gondolkodnak a futballról, s eltérő a képzés is. Nem könnyű feladat, pláne, hogy az edzők „fogyóeszköznek” számítanak a kontinensen, hosszú távú építkezésre ritkán adódik lehetőség. Maguk a trénerek pedig vagy „vándormadarak” – közülük sokan Afrika-specialisták –, vagy helyiek, akiknek nincs tapasztalatuk a topkategóriás futballban, ez pedig szintén konfliktusforrás lehet, csak éppen a stáb és a magas szinten szereplő játékosok között. A harmónia megteremtése igen nehéz. Kétségtelen, hogy sokkal több jobban képzett játékos szerepel az Afrika Kupán, mint, mondjuk, harminc éve, ám a diaszpórában nevelkedő futballisták beépítése, az egység megteremtése jókora kihívás szinte minden csapatnak.

Lehet-e jobb?

A torna színvonalának emelkedése hozzájárulhatna ahhoz is, hogy az afrikai válogatottak jobban teljesítsenek, amikor a világbajnokságon szerepelnek. A kontinens 1934-ben debütált világbajnokságon, de csak 1970-ben tudott fix helyet kiharcolni magának. Az első győzelem 1978-ban, az első továbbjutás 1986-ban, az első nyolc közé jutás 1990-ben érkezett el, ám ezen a határon megtorpantak az afrikai válogatottak, bár 2010-ben Ghána igen közel járt az elődöntőhöz. Amióta legalább öt afrikai válogatott játszik a vb-n, csak egyszer fordult elő, hogy egynél több ment tovább a csoportkörből, legutóbb pedig a földrész összes képviselője kiesett már az első kanyarban – 1982 óta nem fordult elő ilyen. Sosem volt ennyi afrikai klasszis játékos – ehhez képest helyben járás van, nem előrelépés.

Az ok valószínűleg a háttérben keresendő, és ez a háttér lehet az is, ami az Afrika Kupán visszatartja a csapatokat. Az elmúlt 15-20 év infrastrukturális, specializációs és technológiai robbanást hozott a futballban: hatalmasra nőttek a stábok, egyre fontosabb a tudományos és elemzői háttér, mind jobbak a stadionok és a kiszolgáló létesítmények. A nemzeti csapatoknál is felduzzadt a stáb mérete, a magas szintű háttér elengedhetetlen egy-egy csapat jó szerepléséhez. Márpedig ez a radikális bővülés a legtöbb afrikai országnál (még?) nem történt meg.

A tornagyőztes szenegáli válogatott szakmai stábja nyolcfős. A magyaré tizennégy. Az angolé huszonhét.

A németé huszonhat, de a bővített (nem kizárólag szakmai) stáb létszáma harmincnégy. A háttércsapat színvonala, a specialisták létszáma és tudása óhatatlanul meglátszik a pályán is. Ez persze rendkívül költséges dolog, szövetségi szinten is magas fokú szervezettséget igényel egy ekkora társaság összefogása – valószínűleg ez az egyik lépcsőfok, amit az afrikai élcsapatoknak meg kellene ugraniuk. Ehhez több pénz és jobb szervezeti háttér szükséges – mint ahogyan az infrastruktúra javításához és fenntartásához is, amely szintén kellene az előrelépéshez.

A 2026-os világbajnokság már 48 csapatos lesz, és a bővítés egyik fő haszonélvezője éppen Afrika, amely az eddigi öt helyett már kilenc válogatottat küldhet a legnagyobb seregszemlére. Ez a második legnagyobb csapatlétszám Európáé (16) után. Az eddigi, gyilkosan kemény afrikai selejtező – most 54 ország harcol 5 kiadó helyért, a sorsdöntő párharcokat márciusban tartják – kíméletesebb lesz, a földrész országai hatalmas lehetőséget kapnak, jó szereplésükkel pedig jelentős pénzdíjat is hazavihetnek, márpedig ez katalizátora lehet a további fejlődésnek. Abban csak reménykedhetünk, hogy addig a kontinentális válogatottfutball és a kontinensviadal színvonala nő, hogy ne csak szenzációs játékosokról, de kiemelkedő csapatokról is beszélhessünk.

Az infrastruktúra, az éghajlat, a szervezeti problémák, az anyagiak szorításában a fejlődés nem lesz egyszerű, de hát Afrikában semmi sem az. Miskolczi István, a Mesebeli Afrika blog írójának érzékletes hasonlata szerint, ha a topfutball a Forma–1, akkor az afrikai foci a Dakar-rali – pályán, pályán kívül egyaránt rengeteg nehezítő körülménnyel kell megküzdeni. Az Afrika Kupa nyilvánvalóan a jövőben is elképesztő sztorikkal látja el a futballvilágot, felbukkannak új tehetségek, lesz sok-sok meglepetés, érzelem és rengeteg (jó és rossz értelemben egyaránt) elképesztő megoldás. Amatőrök játszanak a világ legjobbjai közé tartozó játékosok ellen; bármi, bármikor megtörténhet, semmi sem elképzelhetetlen. Talán ezért annyira vonzó az Afrika Kupa.

Nem ártana, ha színvonalasabb is lenne, de ehhez idő, pénz, szervezeti fejlesztés és türelem egyaránt szükségeltetik.