Európai gondolat: futball-Eb 11 városban

Sokszínű Európa

Az ismert körülmények folytán végül is 2021-ben 11 városban rendeznek Eb-mérkőzéseket. Mivel köztük van Budapest is, szerencsés jegytulajdonosként és/vagy budapesti polgárként testközelből érezhettük, milyen rendező városnak lenni, és egészen más szemmel nézzük a televízióban a másutt zajló mérkőzéseket. Talán a legfontosabb megfigyelés: igaznak bizonyult az a feltételezés, hogy a sok rendező ország nem hogy szétverné, hanem valóban európaivá varázsolja az Európa-bajokságot. Tizenegy mini Eb-t rendezünk, és az egyes országok kulturális sajátosságai mint részek állnak össze Európa-egységgé. Ahogyan – kiemelten a holland–cseh meccs kapcsán – mi, magyarok is tapasztalhattuk, teljes értékű fesztivált hoz létre a rendezés egy-egy városban (például Budapesten) is, függetlenül attól, hogy másnap már egy másik országban, akár Bukarestben gyűlnek össze mások.

Fontos a gazdasági hatás is.

Ez a rendezési forma az egyetlen esélye a hozzánk hasonlóan viszonylagosan alacsonyabb GDP-t felmutató (kisebb) országoknak, hogy racionálisan, akár közvetlen pénzügyi nyereséget termelve legyenek rendezők.

Talán többeket meglep az érvelés, de például a magyar Eb-rendezési költségekbe én nem számolom bele a Puskás Aréna megépítésének költségét (17. oldal), mert az én fejemben valóban létezik a „nemzeti stadion” fogalma, éppen úgy, ahogyan létezik – nemcsak fogalmi szinten – Nemzeti Színház is. Véleményem szerint, miként a színházi előadások költségeibe nem számoljuk bele a teátrum építési költségeit, akkor járunk el következetesen, ha a futball esetében sem tesszük ezt. (Zárójel, de egyáltalán nem mellékes: ha rendszeresen számíthatunk hasonló rendezvényekre, akkor a Puskás bizony hosszú távon is nyereségesen működtethető.) Márpedig a beruházás arányos költségei nélkül a közvetlen bevételek – stadionbérlés, parkolás, fogyasztás – bőven fedezik a feltételezett rendezési kiadásokat. Közvetett hatásként bevételi oldalon viszont „friss pénzként” jelennek meg a turisztikai bevételek.

Budapest infrastruktúrája kiválóan alkalmas négy mérkőzés turisztikai kiszolgálására: éppen az a lényeg, hogy nem milliós nagyságrendű szurkolói jelenléttel kell számolnunk – egy önálló rendezés esetén minden mérkőzésre látogató megfordulna a fővárosban –, hanem „csak” néhány tízezer külföldi és százezres nagyságrendű belföldi turistát kell kiszolgálnunk, erre a kiszolgálásra pedig képes Budapest szállodaipara, tömegközlekedése, úthálózata, számos közösségi tere, vendéglátó-ipari kapacitása. A város „etetése, itatása”, illetve a hosszabb itt tartózkodás országlátogatása (Balaton!) tovagyűrűző hatásként húzza az ország más régióit is.

A gazdaságilag is racionális rendezés lehetősége politikai értékként sem elhanyagolható: egyetlen ország sincs kiszorítva a kontinensfesztiválból, a „kicsik” is egyenrangú, teljes értékű részei Európának – néhány napra úgy érezhetjük, nemcsak a nagyoké ez a földrész…

Sokszínű társadalom

A Balaton partján születtem, ott nőttem fel. Mire Budapestre kerültem, teljesen természetes volt számomra, hogy vannak emberek, akik más nyelvet beszélnek, más ruhát viselnek, néha furcsán viselkednek, és vannak olyanok is, akiknek a bőrszíne fekete. És hiába volt a 60-as, 70-es évek a Zimmer Ferik világa, láttam és részese voltam, hogy a külföldit ki kell szolgálni, udvariasnak kell lenni, mert fizet, esetleg jövőre visszatér, és különben is, a veréb is madár.

Talán másoknak sem furcsa, hogy éppen ez az élmény- és érzésvilág jutott eszembe a budapesti Eb-rendezés kapcsán. A befogadásnak, a különböző kultúrák megértő találkozásának, az egymás elfogadásáról szóló tanulási folyamatnak kiváló terepe volt a fesztivál, amelyben biztosan akadt egy közös pont: a futball, a játék iránti szenvedély, még ha különböző csapatoknak szurkoltunk, akkor is. Tapasztalatom és információim szerint ebből a szempontból ugyancsak jól vizsgázott Budapest, Magyarország. Nekem csak pozitív élményeim voltak attól kezdve, hogy két párizsi srácot útbaigazítva megígértem nekik, szombaton nagy verést kap a csapatuk – röhögtek, nyilván a francia kiejtésemen… –, egészen a portugál–francia meccsig, amelyen a két ország szurkolói békésen elvoltak egymással, és a nagyszámú magyar szurkerrel.

Amikor pedig a magyar csapat gólt szerzett Németországban, a mögöttünk ülő franciák és portugálok is talpra ugorva együtt ria-ria-hungáriáztak velünk,

amin szintén jót röhögtünk mindahányan. Olvasom, voltak atrocitások, de ezek elszigeteltek lehettek, mert nem találkoztam velük. Ugyan a magyar táborból a francia csapat tagjai felé el-elszállt egy söröspohár (helytelen, elítéljük)–, de ennek semmilyen rasszista vagy más felhangja nem volt, meg egyébként is, a mérkőzés vége felé már a franciáktól is repültek a poharak, amivel szintén a francia játékosokat, a sajátjaikat keresték. (Helytelen, elítéljük.)

Meggyőződésem továbbá, hogy a magyar csapat szereplése nemcsak futballörömet okozott, hanem egy kicsit jobb hellyé változtatta ezt az országot. Nem gondolom és állítom, hogy egy új, egységes Magyarország született, de néhány napig, úgy tapasztaltam, közösen tudtunk szurkolni, akadtak közös céljaink – hajrá magyarok!, hátha … – egy pillanatra elengedtük, hány akadémista van, mennyi ment el stadionokra, ki a nemzetellenes, ki nem, és azok is meg voltak győződve arról, hogy Willi Orban és Loic Nego felmenői Árpád vezérrel a Vereckei-hágón keresztül érkeztek a Kárpát-medencébe, akik egyébként nagybetűvel írják a Magyar Válogatott és a Hazánk szavakat.

Sokszínű politika

Na és persze majdnem a teljes vezető európai politikai kör felsorakozott a saját csapata térfelén. Hogy politikusok saját/politikai pártjuk/ideológiájuk népszerűsítésére használják fel a sport világeseményeit, nem új keletű. Sandro Pertini olasz államelnök 1982-es világbajnoki öröme teremtette meg azt a mítoszt, hogy a politikus is lehet egy közülünk, lehet őszinte szurkoló. Hol vagyunk már ettől?

Itt és most, a békesség kedvéért, nem élezném ki azokat kérdéseket, hogy a mérkőzés előtti térdelés valóban a társadalmi igazságtalanság ellen folytatott harc jelképe-e, a szivárványszínű csapatkapitányi karszalag tényleg csak polgári jogi küzdelem az LMBTQ közösségek jogaiért, vagy esetleg áttételes, netán direkt, politikai küzdelemről van szó.  A kérdésekről szóló vita azonban már egészen biztosan politikai, amit különösen és különös módon erősített fel a 2021. évi LXXIX. törvény „a pedofil bűnelkövetőkkel szembeni szigorúbb fellépésről, valamint a gyermekek védelme érdekében egyes törvények módosításáról” elnevezésű magyar jogszabály elfogadása. Ennek ürügyén épületkivilágítási szakkérdések, szponzorációs stratégiák, zászlócskák és szurkolói kellékek váltak közvetett politikai üzenethordozókká.

Nem is beszélve a politikusok közvetlen, nyílt vitájáról, néha meglepően durva beszólásairól. Ha az elmúlt napok európai politikai kavalkádjára gondolunk, sokaknak talán nem a sokszínűség, hanem a megosztottság kifejezés jönne a szájára, én azonban hajlok arra, hogy elfogadjam azt a véleményt, miszerint a magasztos elvek – például emberi jogok kontra (???) gyerekek jogai – hangoztatása ürügyén valójában a politikusok hazabeszélnek, azaz saját, belső politikai táboruknak üzennek. Minden országnak megvan a maga és a – pandémia következményeként kialakult helyzet kezelésében – közös európai baja, amiket az egyes országok politikai ereje másképpen, sokszínűen másképpen igyekszik kezelni. Ki tudja, melyik lesz a sikeres?

Azt azonban már most tudjuk, hogy

Európa sikeres futballbajnokságot rendezett.

Ez az Eb lehet a kicsit igazságosabb, azaz a nagy országokon kívül is esélyt kínáló, gazdaságilag racionális és fenntartható megasportesemények modellje. És lehet annak is példája, hogy Európa tud békében és sokszínűségében is „európaian” élni. Csak így tovább! Hajrá Európa, hajrá Magyarország!