Josep Guardiola vagy Amartya Sen a fontosabb filozófusa a világnak?

Abban a kis világban, amely a gyermeklélek életének világa, (…) semmi sincs, amit a gyermek oly finoman meg tudna érezni, mint az igazságtalanságot

– idézi Charles Dickens Nagy várakozások című regényét a közgazdasági Nobel-díjas Amartya Sen Az igazságosság eszméje című kötete elején. Ahol kitér arra az alapvetésre: valójában nem az a felismerés mozgat minket, hogy a világ nem teljesen igazságos, hanem az, hogy körülöttünk látható számos olyan igazságtalanság, amely kiküszöbölhető. Ezeket szeretnénk felszámolni. Mint írja, okkal feltételezhetjük, hogy a párizsiak nem rohamozták volna meg a Bastille-t, Gandhi nem vezetett volna függetlenségi mozgalmat a brit birodalommal szemben, Martin Luther King pedig nem szállt volna szembe a fehér felsőbbrendűség rendszerével, ha nincs tudatában az igazságtalanságnak, amelyet le kell küzdeni. Nem a tökéletes, így nyilvánvalóan létrehozhatatlan világ létrehozását akarták, hanem véget vetni valamilyen életkeserítő igazságtalanságnak.

És már ennyiből is elkerülhetetlenül adódik a kérdés: mégis, mi köze van ennek az egésznek a futballhoz?

Az igazságosság eszméjének, az igazságosságteóriáknak alighanem kevés, ám Sen elmélete megalapozásakor sokat beszél a demokráciafelfogásáról, leírja, miként lehetséges gondolkodni ahhoz, hogy erősebb demokrácia formálódjék, ami elmélete tanulsága szerint egyenesen vezet a kevesebb igazságtalansághoz. Amikor pedig erről beszél, jó néhány olyan dilemmát vet fel, amely rávetíthető Josep Guardiola és José Mourinho korszakos párviadalának szellemtörténetére.

Ennek ellenére nyilvánvalóan nem jutott volna eszembe a két szakvezető az igazságosságelméletekről, ha nem egyszerre olvasom Jonathan Wilson A Barcelona-örökség, avagy Guardiola, Mourinho és a harc a futball lelkéért című kötetét és Sen könyvét. Minthogy azonban így tettem, elkezdtem egymásra olvasni a két szöveget. És arra jutottam, Sen teóriája erősen reflektál a két futballfilozófus kozmikus küzdelmére, amely sok tekintetben megfeleltethető a politikát, a közéleti gondolkodást olyan hosszú ideje meghatározó idealizmus–realizmus vetélkedésnek.

E két megközelítés egészen eltérő világolvasást tesz lehetővé. Hogy mennyire más magyarázatokat képesek mutatni, annak megértéséhez – a futballhoz hasonlóan a globális szórakoztatóipar csúcsszegmenseként ismert – filmsorozatokhoz fordulok. Előtte azonban csöndben megjegyzem: feltűnő, hogy a streamingszolgáltatók, a moziipar mennyire nem tud mit kezdeni a futballal. Nincsenek emblematikus sorozatok a világ legfontosabb több mint játékáról, és csak tippem van, miért alakult így. Az pedig az, hogy a futball alapja olyan erős identitás- és érzelemközösség, amelynek fikciós elbeszélése valójában nem több, hanem kevesebb kötődést, feszültséget, szenvedélyt eredményezne a sorozatban, mint a valóságban. Talán ezt igazolja, hogy a nemrégiben a Netflixen nagyot futott Sunderland ‘Til I Die című sorozat doku volt, azaz bemutatta, nem elképzelte a futball legvégső igazságait.

Kártyavárostrom

A mélázásra szánt bekezdés után viszont akkor emlékeztetek végre mindenkit arra, milyen brutális ellentét feszül Az elnök emberei (The West Wing) és a Kártyavár (House of Cards) című sorozatok világa között. Előbbit az ezredforduló környékén kezdték vetíteni, még Bill Clinton elnöksége idején, a nyilvánosság szerkezetének totális átalakulása előtt. A sorozat szellemiségét a demokratikus optimizmus alakította: idealisták alkották a kormányzatot, formálták a politikát, olyan karaktereket láttunk, akiknek fájt, ha kárt okoznak, akik nem viselték az igazságtalanságot, akik – sikerült bárhogyan is – gyarlóságaikkal együtt is mindig jót, azaz közjót akartak. Aztán 2013-ban sugározni kezdték a Kártyavárat, amely a politikát legmocskosabb, -cinikusabb oldaláról mutatja. Onnan, ahonnan az látszik, a nyilvánosság csak egy színpad, a háttérben pedig az önérdekek mozgatják a politikát. Bűnök, hazugságok, szerepek, zsarolások uralják a közeget, a hatalom célja pedig semmi más a megszerzésén és megtartásán kívül. Ha valami közjót végül szolgál is politika az árulások, összeesküvések tengerében, akkor is csak azért, mert az adott pillanatban az a megfelelő módszere a hatalom megtartásának.

E két, fundamentálisan eltérő politikalátás filmbéli föltűnése és globális népszerűsége időben egymást követte, azaz okkal feltételezhető, hogy valamiképp eltalálták a korszellemet. A filmek élesen reflektáltak egymásra, erősen rajzolták ki az idealisták és a realisták politikaértelmezése közötti differenciákat. Ha egymás után megnézzük a két sorozatot, mintha két egymástól izolált világot látnánk, noha a valóság nyilvánvalóan e két szélsőséges verzió között helyezkedik el. Személyes meggyőződéseink, valóságból szerzett tapasztalataink, hiteink döntik el, melyik pólushoz tesszük közelebb a valóságról szóló elképzelésünket. Az viszont biztos, hogy e sorozatok is valamiképp befolyásolják a politikáról való gondolkodásunkat. Ez nem jelenti azt, hogy megváltoztatnák tudásainkat, ám ha csak beszélgetünk róluk, akkor is érvelünk, mesélünk és elképzelünk.

Ez pedig egyúttal akkor azt is újra tudatja, a tömegkultúra ilyen megjelenési formái valamiféle „soft power” eszközei. Nem feltétlenül úgy, hogy konkrét politikai célt, indítékot, hatalmat  – azaz Soros Györgyöt, LMBTQ-mozgalmat vagy Vlagyimir Putyint – szolgálnak, hanem inkább azzal, hogy hatással vannak gondolkodásunkra, értékeket, világértelmezéseket, nagy elbeszéléseket mutatnak meg. Így milliókat befolyásolhatnak. Az ugyanis biztos, hogy egy történet elbeszélése nem tud érték-, állítás- vagy éppen igazságmentes lenni: mindenképpen mond valamit a világról.

És ha a mozi, a popkultúra képes értékek, képzeletek megjelenítésére, akkor a futball is nyilvánvalóan alkalmas erre. Ami azonban érdekes, hogy igazán puha, bámulatosan közvetett módon is, vagyis nem csupán azzal, hogy a klubnak identitása van, képvisel valamilyen ideológiát vagy értékkészletet (mint a szélsőbalos Livorno vagy a szélsőjobbos Lazio), hanem magával a játékkal is. Merthogy az a futball legmélyebb elbeszélése. És ez a tömegkultúra többi részlegével ellentétben valóságos történet: nem regény, zeneszöveg vagy forgatókönyv, hanem meccs a stadionban. Azaz valóság, nem fikció.

És mivel valóság, nagyon hasonlít valamiben a választásokhoz: a végén valaki nyer, és nincs előre megírva, ki lesz az. Azaz látszik az is, hogy az idealizmus vagy a realizmus kerekedik fölül, még ha ilyen tiszta formában nyilván nem is jelenik meg soha e két meggyőződés párviadala. Wilson szerint azonban körvonalaik határozottan láthatók, nyilván ezért is választotta az irányzatok ikonikus képviselőit könyve főhőseinek: Guardiola és Mourinho összecsapása ugyanis az eszmék háborúja. 

Guardiola a folyamatos forradalom híve, Wilson szerint barcelonai karrierje végén már egyenesen a végzetes idealizmus rabja lett. Megközelítését Ernest Becker altruizmuselméletéhez hasonlítja. A tréner a bukást már nem akadályozhatta meg, ám kontrollálhatta a szétesés körülményeit, értelmet adhatott neki. Hiába vezettek elvei a pusztulás felé, csak fokozta ezeknek az érvényesítését.

Azért nem rémítette meg a pusztulás, mert biztos volt az igazságában, abban, hogy idealizmusa jobb hellyé teszi a stadiont, mivel eszméi érvényesítése jobb futballt eredményez. Mindez azt jelentette, morálissá vált alapállása: ez a helyes, ezért ezt tette. Ebből következően számára a taktikai fölfogás, a futballképzelete stratégiába fordítása valójában nem volt választás: az eszme védelme volt a célja, így nem dönthetett alternatíva mellett, elvégre akkor saját moralitását számolta volna fel. Erős meggyőződése volt, hogy az idealizmus elvetése, a pragmatikus megközelítés nem jobb, hanem rosszabb világ felé mutat, arrafelé pedig egyszerűen nem akar haladni. Nem hajlandó eszközein változtatni, és háborúba menni, még akkor sem, ha Mourinho odatart.

Nincs éhínség, ha a politika a Guardiola-eszmét képviseli

Azt pedig az éhínségek története beszéli el, miért is döntenek úgy idealisták, hogy nem hajlandók a háborús realizmusra. Amartya Sen híres tana, hogy működő demokráciában sohasem volt éhínség. Hogy miért, azt – egyebek mellett – az 1943-as bengáli esettel magyarázza el. A második világháború idején a brit sajtó lényegében némasági fogadalmat tett: a lapok hallgattak a botrányos indiai ügyekről, hogy ne bizonytalanítsák el a lakosságot, támogassák a háborús erőfeszítéseket. Már ez is jelzi, a háború alapvetően kikapcsolja a békeidőkre kialakított erkölcsi keretet, minthogy a közösség túlélése érdekében a hagyományos értékkészlet felülvizsgálható, a morális lécek feljebb kerülhetnek.

Azzal, hogy brit sajtó hallgatott, érdemi közéleti vita nem alakulhatott ki, mivel a hatalom értelemszerűen elhallgatni akarta a bajokat. Csakhogy mivel nem volt vita az ügyről, a kontroll hiányában a kormányzati intézkedések is inkább csak rontottak a helyzeten. Például korlátozták a rizs kereskedelmét, hogy ne hordhassák más államokba az élelmiszert, ám az érintett területen magasabbak voltak az élelmiszerárak, mint máshol, így az intézkedéssel valójában drágították az ételhez jutást. Az adatok azt mutatták a politikai vezetőknek, hogy nem csökkent a termelés a régióban, ami megnyugtató volt nekik, csakhogy nem gondoltak arra: ugyanannyi élelemre több ember jutott, mert sok katona tartózkodott ott. Hiába nem csökkent a helyiek jövedelme sem, ha az infláció miatt ugyanannyi pénz kevesebbre volt elég. A cenzúrázott sajtó nem tudott beszámolni a problémákról, így a krízis mélyült.

Jellemző, hogy egy másik esetben még Mao Ce-tung is arra jutott a több tízmillió ember halálát követelő kínai éhínség után, hogy demokrácia nélkül nem lehet tudni, mi történik „odalent”, ezért pusztultak el annyian. A totális cenzúra, az információhiány itt is félrevezette magát a kormányt is. Az elnyomás miatt rettegő, félelemben élő pártkáderek nem a valóságról számoltak be feletteseiknek, a centrumnak, a sajtó nem volt szabad, így a hatalom nem volt annak a tudásnak a birtokában, amire támaszkodva jó döntést hozhatott volna: a kormány a kormányzás képességétől fosztotta meg magát az elnyomással.

Ebből a szempontból érdekes a gigászok vetélkedésére tekinteni: míg Guardiola nem siet háborúba, Mourinho nagy lelkesedéssel teremti meg azokat. Wilson kötetében részletesen bemutatja, hogy a portugál hogyan alakított ki mindig olyan miliőt, amelyben csapata a külső támadások kereszttüzében áll, hogyan teremt olyan érzelmi közösséget, amelyben az ostromlottak csak egymásra támaszkodhatnak, miközben a játékvezetők, a szövetség vezetői, az ellenfelek valamiféle összeesküvés keretében igyekeznek tönkretenni őket. Jellemző, hogy a Realnál olyan szélsőségesen feszítette a húrt, manipulálta a viszonyokat, hogy a válogatottbéli csapattárs madridi és barcelonai játékosok rendre összevesztek, kapcsolatuk sohasem volt olyan rossz, mint abban az időszakban. Természetesen, ahogyan az ilyen logikájú rendszerekben lenni szokott, a végén már a csapatban is árulók után kutatnak, akik veszélyeztetik a nagy közös cél elérését, a háború megnyerését, éppen a feszültség ilyen roncsoló hatása miatt nem tartható fent tartósan a sikeresség. Ennek fényében nem meglepő, hogy Mourinho általában csupán néhány évadot kap aktuális kispadján.

A rövidebb, szélsőségesen intenzív korszakaiban nagyon fontos, hogy esztétikai, intellektuális érvek és célok nem érvényesülhetnek, ha veszélyeztetik a mindenekfölötti célt: a győzelmet.

Maniche, Mourinho kedvenc játékosainak egyike például így beszélt a célról:

Mi a fontosabb? A győzelem nem csupán a játék része, hanem az életünké. Győzni akarunk, ehhez pedig szükségünk van Mourinhóra.

Az edző is természetesen így vélekedik a cél és az út viszonyáról. A sztártréner emlékeztetett például arra, mennyire a természetünkből fakad a győzelem kényszere: nincs olyan gyerek, aki ne nyerni szeretne már akkor, amikor a testvérével játszik. A játék lényege ugyanis az, hogy győzzünk. Azaz amíg nyer, addig lényegtelenek a kritikák, amelyek a játékra, módszereire, eszközeire vonatkoznak, mert az eredmény legitimálja az addig vezető cselekedeteket.

Meglehetősen áthallásos az érvelés, ha politikai párhuzamot szeretnénk: idehaza is sűrűn hallunk olyan magyarázatokat, amelyek arról szólnak, a választópolgárok legitimálták a tetteket, hiszen az adott ciklus után újra bizalmat szavaztak a hatalomnak, azaz demokratikusan igazolták lépései összességét.

Ez pedig megint valamilyen típusú idealista-realista töréshez vezet, hiszen ez nagyjából az út és cél viszonyát írja le. Erre egyébként az irodalomban is sokan kísérletet tettek, ennek sekélység-mélység skáláját talán a Paulo Coelho–Nádas Péter distancia érzékelteti.

Josep Guardiola idealizmusa azt üzeni, hogy a győzelem önmagában kevéssé jelent eredményt. Mert a siker elérése még nem teszi jobbá a futballt, azaz a világot. 

Intellektuális erőfeszítéseket kell tenni, esztétikai sikereket kell felmutatni, eszméket kell képviselni, azaz jobbra kell törekedni, és az a határozott meggyőződés, hogy a jó végül győz is. Ez az idealizmus. A realizmus kiindulópontja azonban az, hogy nem lehetséges ideáljaink elérése, ezért fölösleges kergetni a képzeletet, az álmokat, a rendelkezésre álló eszközök maximális érvényesítésével kell elérni a célt, azaz a győzelmet. Ez a világfölfogás már a cél kijelölésénél is bírálja az idealizmust, hiszen az a föltevése, hogy hazugság a mondás, amely arról szól, a futball vagy éppen egy választás nem a győzelemről szól. Elvégre láttak már olyan sikeres futballcsapatot, amelyik mindig veszít? Láttak már olyan pártot, amelyet nem zavar, hogy sohasem nyer? A realizmus képviselői szerint utópiákat kergetnek az idealisták, ezért nem képesek a valóságra reflektálni. A futballban például arra az emberi természetből fakadó evidenciára, hogy nincs fontosabb, mint a győzelem.

Az világos, hogy ez utóbbi elképzelés Sen igazságosságelmélete szerint nem képes érdemben jobbá tenni a világot, azaz hozzájárulni az igazságtalanságok felszámolásához. Ilyen értelemben Mourinho mint filozófus szemben áll Sen filozófussal.

Ahogyan Lionel Messi szemben áll Cristiano Ronaldóval.

E párharcra azért térünk ki, mert félelmetes játéka a sorsnak, hogy e két ikon megtestesítette az egymásnak feszülő két világlátást a pályán. Még ha Messi nem is a klasszikus példa Guardiola ideáljára, mert az sokkal inkább Xavi. Ő alapvetően formálta át a képet, amit a középpályásokról láttunk. Nem fizikálisan erős, nagy termetű ember, hanem egy alacsony srác, aki a hozzá hasonló alacsony emberekkel passzolgat a pályán, miközben az ellenfél kergeti a labdát. Messi is alacsony, ösztönös zseni, miközben szemben Ronaldo a realista iskola félelmetes atomfegyvere. A játékosságot könyörtelen következetesség helyettesíti, fölülmúlhatatlan győzni akarás, fegyelem, hibátlan kondíció. Guardiola és Mourinho konkurálása tökéletesen szimbolikus keretek között valósult meg: az idealizmus kapott egy képi megjelenítést azzal, hogy Xavi, Iniesta, Messi volt az ikon, azaz alacsony, kicsi emberek győzhették le a nagyokat. Történt mindez a Barcelona–Real Madrid párharcban: a barcelonai elbeszélés szerint ők, Katalónia emblematikus képviselői reprezentálják a demokratikus gondolatot, a függetlenséget, szemben pedig a Franco-rezsimmel szoros kapcsolatot ápoló, konzervatív, centralizált Spanyolországot illusztráló királyi csapat, a Real. A katalán mítoszteremtés, a barcelonai történetben megkerülhetetlen Johan Cruijff romantikus populizmusának is megfelelve, a nép és a hatalom különleges meccsének írja le a találkozókat, amelyek így szépen illeszkednek Guardiola és Mourinho világképéhez. Ennek az a magyarázata, hogy a realizmus, a pragmatizmus sokkal könnyebben köthető a hatalomhoz, elvégre a közhatalom gyakorlóinak cselekvését valóban korlátozzák erős reáliák (nemzetközi környezet, gazdasági helyzet, stb.), ráadásul e közben az elit elsődleges érdeke a győzelem, ez jelenti ugyanis befolyásának, társadalmi helyzetének, vagyonának megőrzését. Ezzel áll szemben a nép, amely figyelmen kívül akarja hagyni a realitásokat, a neki hazudott alternatíva nélküliséget, meg akarja változtatni vagyoni, társadalmi helyzetét, ki akar szabadulni elnyomói uralma alól, föl akar állni a hatalmasok talpa alól, álmodni, repülni szeretne.

A kérdés persze az, hogy a West Winghez és a House of Cardshoz hasonlóan akár korszellemet is megtestesít-e a két képzelet? Egyáltalán volt-e valóban olyan idealista korszak, amelyben a kicsi technikás játékosok esztétikai forradalma, a populista romantika fölékerekedett a pragmatizmusnak, a könyörtelen, célorientált szemléletnek? Elképzelhető-e, hogy a világ egyszerűen nem érti az üzenetet, egyenesen unalomnak látja a kis emberek végtelen passzolgatását, amit kitalálói a szépség kiteljesedésének, az eszme legvégső megjelenésének mutatnak?

Ezt nem tudom, azt azonban igen, hogy Mourinho gondolatai minderről nagyon világosak és konzisztensek. Például elsődleges cél, hogy a területek megfelelő szűkítésével kikényszerítsék, az vezesse a labdát az ellenfélnél, aki abban a leggyengébb. Aztán azt mondja, akinél a labda van, az tudja csak elveszíteni. Azaz a haditerve reakciós, amennyiben nem a képzeletét szeretné megvalósítani, hanem előbb a győzelmet akarja elérni. Guardiola a képzeletét akarja megvalósítani, s meggyőződése, hogy a jó győzni fog. Innen egyébként meglehetősen rövid az út odáig, hogy a Manchester City már lényegében center nélkül játszik. Hiszen a filozófia alapja a középpályán elért létszámfölény, ennek nyomán a labda birtoklása, mert abból következik az álmok elérésének lehetősége.

Mindez pedig már azt jelenti, igenis eldönthető, hogy Guardiola vagy Sen a nagyobb hatású filozófusa a világnak. És a válasz pedig azért egyértelmű, mert hát a tömegkultúra milliárdszor könnyebben hozzáférhető, mint az elit kultúra, azaz a futball sokkal inkább hat a világra, mint az igazságosságelméletek. Ezért az evidenciáért persze kár volt elkezdeni írni ezt a szöveget, csakhogy e tekintetben a Guardiola-eszme képviselője vagyok, azaz egyszerűen félelmetes lehetőségnek tartom, milyen rétegeiben lehet gondolkodni a futballról, ilyen értelemben nem az elért evidencia, hanem az út a lényeges.

Aminek köszönhetően azért tudjuk, hogy nincsenek fekete és fehér történetek, azaz nyilvánvalóan sohasem találkozik egymással a vegytiszta idealizmus és realizmus, pláne nem a futballpályán. Alighanem nem is létezik érdemi vezető, aki bármelyik nélkül képes lenne érdemi vezetővé válni. Sen elméletileg megalapozta az idealizmus szerepét a demokrácia jobbításában, így az igazságtalanságok felszámolásában, egy idealista maskarában közlekedő, szuper híres, kőkemény realista pedig mindennapi példával is érzékeltette, miért nem érdemes idealizmus nélkül gondolkodni.

Barack Obama az Egy ígéret földje című kötetében meséli, hogy megkérdezte Samanta Powertől, vezető külpolitikai szakértőinek egyikétől, mostanában milyen eszméket árultak el. A kollégája ugyanis például nagyon maga alatt volt akkor is, amikor Obama nem nevezte népirtásnak a törökök örmények ellen elkövetett gyilkosságsorozatát. Az elnök azért nem tette ezt, mert éppen kényes tárgyalásokat folytatott az ügyre fölöttébb érzékeny Erdogan török elnökkel az Egyesült Államok iraki csapatkivonásáról. Amikor Power fejmosást adott neki, azt írja, utolsó gazembernek érezte magát. A politikus nyilván nem élvezte a beosztottjától kapott rendszeres kritikát, ám, állítja, lelkiismerete elevenen tartása miatt szüksége volt a meg nem alkuvó erkölcsiségre. Vagyis azt akarta, hogy legalább megjelenjen gondolkodásában az idealista verzió, hiszen az segít a képzelet megnyitásában. Ez azért fontos, mert a realizmus a képzelet tagadásával képes alternatíva nélküliségre szűkíteni a döntési helyzeteket. Amikor pedig megszületik a meggyőződés, hogy nem lehet másként, akkor  nem történik erőfeszítés a jobb elérésére.

Guardiola valójában annak az ígérete, hogy a futball nem engedi el az igazságosság eszméjét, azaz kísérletet tesz a világ jobbá tételére. Erre kivételes lehetősége van, mert fölfoghatatlan a hatása, éppen ezért lesz a tréner a legnagyobb befolyású filozófusok egyike. És pályája persze tökéletes példája annak, hogy miért nem érdemes a West Winget ünnepelni a House of Cards nélkül, és fordítva. Miért nem érdemes az idealizmust abszurditásig képviselni, s elvetni a realizmust, és fordítva.

Hiszen Josep Guardiola jelenleg a Manchester City trénere. Az idealizmusával a seni elmélet szerint lényegében szükségszerűen az igazságtalanságok ellen küzdő futballfilozófus az arab sejkek futballegyenlőtlenséget és -igazságtalanságot kimaxoló klubjánál dolgozik.

Ez a valóság, ám ettől a futball még a remény, így az idealizmus játéka marad.

És aki nem hiszi, gondoljon arra, hogy a Christian Eriksen drámai esete után föltámadó, az Európa-bajnokság leginnovatívabb, -eredetibb futballját mutató dánok szövetségi kapitánya Kasper Hjulmand filozófiát végzett, a politika érdeklődése fókuszában áll, a művészetek rajongója. És amikor a dán futballról gondolkodik, mint arra a bunteto.com emlékeztet, ilyen alapvetésekről nyilatkozik:

Ha meg akarjuk találni azt a versenyelőnyt, amire ilyen országként támaszkodhatunk, akkor tudnunk kell, hogy kik vagyunk.

Ilyen mélyen tekinti identitásnak, eszmének a játék alapjait.

És aki nem hiszi, nézegessen Schäfer András-fejeseket, aztán meg azt a különleges, felemelő képet, amelyen a mosolygó Marco Rossi szövetségi kapitány öleli könnyező játékosát a mérkőzés után.

És mindebből világos is lesz, miért nem lehet eszméről, igazságról és világról beszélni úgy, hogy nem beszélünk a futballról.