Az előzmények
Még a koronavírus-járvány első hulláma idején vált népszerűvé a footballia.net nevű oldal, amelyen eszméletlen mennyiségű régi futballmeccs található meg teljes egészében. Akkor ugyebár teljesen leállt a labdarúgás is, ezért különösen sokan kaptak rá nosztalgiázásra, és ez a „jó szokás” az élet újraindítása után is megmaradt. Mivel a most a végéhez közeledő futballidény az üres lelátókkal nem volt nagy élmény, még mindig jó az évtizedekkel ezelőtti, „rendes” atmoszférájú meccsekkel vigasztalódni. Így jutottam el régi vb-klasszikusokon és más legendás mérkőzéseken keresztül ahhoz a 32 és fél évvel ezelőtti kupameccshez, amely a saját focimitológiámba az egyik legnagyobb valaha volt futballélményként vonult be. Egy Girondins Bordeaux–Dnyepr Dnyepropetrovszk UEFA Kupa-meccshez. (Amúgy ez a YouTube-on is fent van, alább meg is nézhető.) Furcsán hathat, de megmagyarázom.
Gyerekkoromban, azaz a nyolcvanas években nemhogy nem volt ennyi foci a tévében, mint most, hanem egyenesen szűk marokkal mérték a közvetítéseket, különösen a nemzetközi labdarúgás esetében. A magyar kupacsapatok meccseit még csak-csak közvetítették (de azokat sem mindet), azokon kívül leadták még a BEK- és a KEK-döntőt, és slussz, előfordult, hogy már az UEFA Kupa-döntőt se láthattuk. Maradtak a Labdarúgó kupanap címmel sugárzott összefoglalók, amiket persze mindig néztem csütörtök esténként.
(Bár kiskoromból emlékszem egy Bohemians Prága–Dundee United UEFA Kupa-meccsre, amit megmagyarázhatatlan okokból közvetített a Magyar Televízió, de az valami rendszerhiba lehetett csak.)
Sajnos, a magyar csapatok kupameccsei a nyolcvanas évek második felétől már nem jelentettek különösebb élményt: a Videoton nagy menetelése előtt azért elő-előfordult máskor is, hogy egy magyar kupacsapat megérte a tavaszt, attól kezdve viszont mintha egy ideig elvágták volna. Ha esetleg sztárcsapattal játszottak, azok zömmel egyoldalú meccsek voltak, ha meg véletlenül mégsem – mint a Tatabánya és a Vfb Stuttgart meglepően szoros párharca esetében –, akkor a lehetetlen, koradélutáni kezdési időpont tett róla, hogy a kutya se láthassa azokat.
A nyolcvanas évek végére azonban – még a műholdas adók érkezése előtt – váratlanul bevezették hozzánk a szovjet tévét, amelynek köszönhetően ha a világ nem is nyílt meg, egy ablak kétségtelenül kitárult. És amikor 1988 októberében megláttam a műsorújságban, hogy közvetítik a Bordeaux–Dnyeprt, tudtam, hogy meg kell néznem. A készülék a szüleim hálószobájában volt, de most a szerencse is mellém szegődött, mert aznap este színházba vagy vendégségbe voltak hivatalosak, szabad volt hát a pálya.
Így lett a kedvenc francia csapatom a Bordeaux is, köszönhetően annak, hogy a nyolcvanas évek nagy, Platini fémjelezte francia válogatottjából a favorit játékosaim – Giresse és Tigana – is ebben a klubban játszottak. Előbbi ugyan már visszavonult addigra, Tigana viszont még ott volt, mint ahogyan ott játszott éppen a még mindig csak 22 éves belga-olasz fenomén, Enzo Scifo, és még néhány további nagynevű futballista.
A Bordeaux ugyan csupán két elődöntőig jutott az európai kupákban, mégis a nyolcvanas évek sztárcsapatai közé tartozott, a később szövetségi kapitányként világbajnokságot is nyerő Aimé Jacquet irányításával, bár ez az 1988-89-es évad pont az út vége volt, amit akkor én még nem tudhattam. Az együttes nem kezdte jól a bajnokságot, de nagyon erősnek tűnt ahhoz, hogy a végére újra az élcsoportba kerüljön, és az odavágón értékes 1-1-et játszott Dnyepropetrovszkban is. Bár addigra a Dnyepr elveszítette két legjobb játékosát, Protaszovot és Litovcsenkót, akiket elvitt a Dinamo Kijev, még abban a szezonban is megnyerte a szovjet bajnokságot, és sztárok nélkül is erős, masszív csapat volt.
(főleg, hogy a két klub három évvel korábban, a BEK-ben egyszer már összekerült egymással), és nem is kellett csalódnom. Olyannyira, hogy évtizedekig úgy is emlékeztem rá, mint a számomra az első, igazi, vérre menő, európai kupameccsre két jó csapat között. Olyan mérkőzésre, amelyre régóta vártam. Később persze láttam még sok ilyet, de az első mindenkinek mindig jobban megragad. De hogyan látom vajon bő harminc évvel később ugyanezt?
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="315" width="560" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
A meccs
Először is vannak nézők! Tömve a lelátó, és ez már csodálatos érzés, mint ahogyan az is, hogy pocsék a képminőség a videón, de ez a gyerekkorom nagy fociélményeihez hozzátartozott, szóval egyáltalán nem zavar. Az összeállítások? Sok ismerős név az egyik, kevés a másik oldalon. A Bordeaux-ban véd például a ’78-as vb veteránja, Dropsy, kezd Tigana és Scifo, de válogatott sztárjátékos a csatár Yannick Stopyra is, érdekes módon viszont négy idegenlégiós van a kezdőben, pedig akkor még három volt a maximum. Végül kiderítem, hogy a német Gernot Rohr (aki akkor már több mint tíz éve játszott a csapatban) megkapta a francia állampolgárságot is addigra, rajta kívül Scifo, a jugoszláv (na jó, horvát) Zoran Vujovic és az angol Clive Allen volt még külföldi. Utóbbi a korszak egyik legjobb angol csatára, de kevesen emlékeznek rá, mert szerencsétlenségére akkor élte fénykorát Gary Lineker is.
hanem csupa szovjet (tíz ukrán és egy kazah) játékos, akik közül csak néhány név cseng ismerősen: a kapus Szergej Krakovszkij a harmadik számú szovjet kapus volt Daszajev és Csanov mögött, a középhátvéd Ivan Visnyevszkij ott volt a ‘88-as Eb-n a keretben, míg a csatár Vlagyimir Ljutij később szintén szerepelt a válogatottban és a Bundesligában is játszott. De akad azért még pár szovjet válogatott a csapatban, és közülük az egyik, Cserednyik rögtön az első percben egy megpattanó lövéssel megszerzi a vezetést a vendégeknek. A Bordeaux-nak tehát két gól kell a továbbjutáshoz. Az most is látszik, hogy a franciák meze csodaszép sötétkék (Opel felirattal!), a játékos divatosak és jól fodrászoltak, míg a szovjetek (ukránok akkor még hivatalosan nem voltak) meze szegényes, a hajuk béna.
Pontosan értem, hogy akkoriban miért utáltam a szovjet csapatokat az utóbbi jellemzőik miatt is, miközben mai nézőként nem tudok nem arra gondolni, hogy egy milliárdos üzletember, Alain Afflelou klubja, soraiban világsztárokkal játszik egy szegény kelet-európai csapat ellen. Ám 1988-ban nem lehetett olyan, hogy én egy szovjet csapatnak drukkoljak bárki ellen (oké, történelmi érdeklődésem miatt a litvániai Zalgiris Vilniusszal idővel kivételt tettem), de tény, hogy mai szemmel inkább sajnálni való látvány a Dnyepr. Ugyanakkor semmiképpen sem gyűlöletes.
A Bordeaux pedig szenved. Az akcióik kimerülnek abban, hogy előrelövik a labdát, hadd kezdjenek a csatárok velük valamit, vagy éppen pontatlan ívelgetésekig jutnak. Scifo éppen úgy játszik, hogy az egész karrierje benne van: képes néha zseniális dolgokra, de rengeteg labdát veszít, öncélúan futballozik, egyszóval frusztráló nézni. Tigana viszont 33 évesen is klasszis, pedig nem csinál semmi extrát, csak összeszedi a labdákat, és pontosan elosztogatja őket.
mint például itt Dewilder, de a klublegenda Rohrról sem derül ki negyvenöt perc alatt, hogy pontosan miért is van rá szükség. A lényeg, hogy harminc percig döcög a gépezet, a Dnyepr pedig nem nagyon erőlteti meg magát, biztosan tartja az egygólos előnyét.
Aztán a hazaiak felpörgetik a tempót, és úgy beszorítják a vendégeket, hogy egymást követik a szögletek, Allen fejel egy kapufát, és csak idő kérdésének tűnik a gól. Tigana és Scifo elkapja a fonalat, a szélsőhátvédek végre nem a kapu mögé ívelgetik a labdát, és a Dnyeprnek szüksége is van a szerencsére is, hogy ne kapjon gólt a szünetig. Az ötven percig tartó első félidő végén azonban kijönnek, és két helyzettel jelzik: ők is a pályán vannak. Beszélnünk kell viszont Helmut Kohlról. Akkoriban a sportriporterek kedvenc poénja volt elmondani, hogy „ő a másik Helmut Kohl, nem a német kancellár”, ugyanis ez az osztrák bíró a kor sztárjátékvezetőinek egyike volt, még BEK-döntőt is fújt. Itt viszont szétsípolja a meccset, minden párharcban szabálytalanságot lát, hülyeségeket ítél, miközben a szeme sem rebben, amikor a frizurája alapján a Duran Duranben basszusgitározó jobbhátvéd, Thouvenel az orra előtt tapos bele egy szovjet játékosba, törlesztésként.
Míg ma már sokszor focistakorú játékvezetők rohanják végig a meccseket, az akkoriak inkább középkorú, pocakos, kistisztviselő külsejű férfiak, amilyen Helmut Kohl is volt (három évvel később meghalt).
De be kell valljam, ez az első félidő az utolsó negyedóra kivételével nem pont az a meccs, amelyikre emlékeztem. A Bordeaux inkább erőlködik, a Dnyepr pedig védekezik. Jacquet azonban a szünetben belátja, hogy felesleges a túlbiztosított középpálya, és Rohr helyére beküldi a kedvencemet, Jean-Marc Ferrerit. Igen, ő volt a kedvenc Bordeaux-játékosom, annak ellenére, hogy nem sokat láttam játszani, de hát kicsire nem adunk, akkoriban elég volt ehhez egy jó név. Márpedig a Ferreri iszonyat jó név, csaknem Ferrari, ahhoz pedig kétség sem férhet, hogy ez az ő meccse. Egyből élet költözik a franciák bal szélére; lendületes, gyors, a szovjetek nem bírnak vele. Két perccel a szünet után máris betör a tizenhatosra, a lövését Krakovszkij pont Stopyra elé üti, 1-1. És igen, ez már az a meccs, amire emlékszem: futószalagon jönnek a Bordeaux támadásai, Ferrerit egyszerűen nem bírják tartani, minden támadásban benne van. A tempó most teljesen olyannak tűnik, mint egy mai mérkőzésen: ha nem foghatná meg a kapus a hazaadást, és nem lennének a mezek/frizurák olyanok, amilyenek, alig látnék különbséget.
de a Bordeaux most tényleg úgy játszik, ahogyan ezektől a játékosoktól elvárható.
Azonban csak helyzetekig jut, a remek Visnyevszkij vezérletével biztosan áll még a lábán a Dnyepr védelme, ha pedig nem, akkor ott van Krakovszkij kapus, aki szórakoztató kamikazetechnikával minden beívelésre kiront a kapujából, és közben rendszerint letarolja valamelyik csapattársát. Kicsivel több, mint negyedóra van már csak hátra, amikor aztán a Bordeaux nyomása góllá érik: Stopyra az ötösről fejeli vissza a labdát Allen elé, őt viszont legyalulja egy védő (2-1). A tizenegyest Scifo (aki megdöbbentően hasonlít John Travoltára) a kapufa belső élére lövi, a gólvonalon végigguruló labda Krakovszkij derekáról pattan a kapuba. Szerencsés gólt, de megérdemelt. A Dnyeprnek most már ki kell jönnie, de a támadójátéka nagyrészt abból áll, hogy a langaléta Ljutij fejére ívelgetik a labdát. Így is van egy alkalom, amikor Dropsynak bravúrral kell védenie Soh fejese után, de az utolsó negyedórában is inkább a Bordeaux-nak akadnak helyzetei, Ferreritől pedig egy szabályos gólt is elvesznek les címén. A hazaiak most felszabadultan fociznak, úgy, ahogyan talán egész évben nem tették, a Dnyepr pedig a végén szögletekig jut, de az egyik után újra a Bordeaux szerezhetne gólt: természetesen Ferreri ugrik ki, és kerül helyzetbe, de aztán hajszállal mellé lő. És itt a vége.
Nyilván nem volt ez egy futballklasszikus – a mostani fogalmaink szerint. De tényleg olyan fajta kupacsata, amire azt mondják a hozzám hasonló, nosztalgiából élő fociszurkolók, hogy ilyenek ma már nincsenek. Akkor ez a mostoha sorsú UEFA Kupa (melynek ugye a döntőjét se láthattuk) rögtön az első fordulóban ilyen intenzitású meccsekkel szolgált, de nem féltek összesorsolni a Sportingot sem az Ajaxszal, miközben a Belenenses kiütötte a címvédő Leverkusent, a Groningen pedig az Atletico Madridot. Vajon érdekelne bárkit, ha ez a két csapat ma összekerülne az Európa Liga nevű kupasorozat csoportkörében? Vagy akár a kieséses szakaszban? A saját szurkolóikon kívül aligha bárkit.
Epilógus
Ekkor még nem tudhattam, hogy néhány héttel később személyesen is láthatom a Bordeaux-t, hiszen összesorsolták a következő fordulóban az Újpesti Dózsával. Már elengedtek szülők nélkül is meccsre a barátaimmal, és persze, hogy elmentünk megnézni a Fáy utcába (valamiért ott játszották) a francia sztárcsapatot, mint ahogyan előzőleg a Celticet is láthattuk Kispesten. Amilyen nagy élmény volt azonban a Dnyepr-meccs, olyan kiábrándító volt ez a budapesti: a Bordeaux igen-igen visszafogott teljesítményt nyújtva is nyert ugyan 1-0-ra, de semmivel sem volt jobb az itthon kiesés ellen küzdő Újpestnél. Rém gyenge meccsre emlékszem, két formán kívüli csapattal és barátságtalan hideggel.
A Bordeaux továbbszenvedte magát ugyan, ám a következő fordulóban kiesett a Napoli ellen, majd a szezon közben kirúgták Jacquet-t, az elöregedett csapat nagy korszaka pedig visszavonhatatlanul véget ért. A kilencvenes évek már nem róluk szólt a francia fociban, hanem a Marseille-ről, a Monacóról meg a PSG-ről; Tigana még két évet játszott a nagy Marseille-ben, Scifo is az Auxerre-ben és a Torinóban talált csak magára. Ami pedig a fiatalon Platini utódjaként emlegetett Ferrerit illeti, még egy évtizeden át futballozott ugyan, de megmaradt örök ígéretnek, sehol sem lett olyan meghatározó játékos, mint amilyennek fiatalon tűnhetett. Vagy éppen itt, egy félidő erejéig.
Még szomorúbb a Dnyepr jövője: a Szovjetunió bukásával a játékosok többsége elszerződhetett külföldre, de igazán nagy karriert egyikük se futott be, talán még az említett Ljutij vitte a legtöbbre a Schalkéban.
ráadásul mind fiatalon haltak meg: Visnyevszkijt 39 évesen melanoma vitte el, Szorokalec 52 évesen hunyt el súlyos betegségben, Kudrickij 31 évesen motorbalesetben, a csapatkapitány Soh 49 évesen infarktusban, a csereként beállt Tiscsenko pedig 52 évesen tüdőgyulladás utáni szövődmények miatt. És nem él már az edző, Jevgenyij Kucserevszkij sem, vele is autóbaleset végzett. A Bordeaux játékosai közül egyedül Dominique Dropsy nem él, ő 63 évesen halt meg leukémiában. Persze hasonló a helyzet, ha a 6-3 vagy a berni döntő szereplőinek életútját tesszük egymás mellé, a kelet-európai futballistasors mindig rosszabb, de a Dnyepr-játékosoké még ezekhez képest is kirívó.
Pedig a klub aztán Dnyipróként nagy sikereket ért el, még Európa Liga-döntőt is játszott 2015-ben,
pedig azt még valamiért láttam.