Európa Liga-döntő: visszaült a trónra a király

Kevés olyan edző van Európában, aki annyira hatékonyan és szakszerűen tudja elrontani az ellenfelei játékát, mint Unai Emery. A baszk vezetőedző ezen kiemelkedő tulajdonsága tette lehetővé, hogy a Manchester United legyőzése után immár pályafutása negyedik Európa Liga-címét gyűjtse be, amivel még a legendás Giovanni Trapattonit is sikerült megelőznie.

Emery nem kisebb feladatra vállalkozott tavaly nyáron, amikor leült a Villarreal kispadjára, mint hogy helyre állítsa megtépázott renoméját a balul elsült párizsi és londoni kaland után.

A Paris-Saint Germainnél és az Arsenalnál ugyanis nem volt elég, hogy az edző egy-egy mérkőzésen jól tud alkalmazkodni az ellenfelekhez, az elvárás a domináns stílus kialakítása, valamint a folyamatos jó eredmények szállítása volt.

Ez azonban sosem tartozott Emery legnagyobb erényei közé. Amikor a Sevilla kispadján háromszor egymás után megnyerte az Európa Ligát (2014, 2015, 2016), a csapata a bajnokságban egyszer sem tudott a legjobb négy között végezni, sőt: utolsó sevillai idényében idegenben egyetlen győzelmet sem sikerült bezsebelni.

A Villarrealnál viszont Emerynek pontosan elég volt ismét elővennie a Sevillában már jól ismert formátumot: a bajnokságban csak a 7. helyen végzett a csapata, viszont az Európa Liga fináléjában kiszipojozta az életet a Manchester Unitedből, miközben az ellenfél kispadján Ole Gunnar Solskjaer száz percig nézte tétlenül csapata vergődését.

Ami a kezdőcsapatokat illeti, Emery nem készült nagy meglepetésekkel. A Villarreal ezúttal is 4-4-2-ben állt fel, a kapuban pedig – ahogyan az várható is volt – az Arsenal elleni elődöntő mindkét mérkőzésén lehetőséget kapó Gerónimo Rulli állhatott. A védelem jobb oldalára visszatért az argentin Juan Foyth, középen az állandó védő páros, Raúl Albiol és Pau Torres szerepelt, míg a balhátvéd Alfonso Pedraza volt.

A védelem előtt a csapat egyik legfontosabb játékosa, a labda előrejuttatásáért felelős Dani Parejo mellett a védekezésben jeleskedő Etienne Capoue szerepelt, a bal oldalon a gyakran középre húzódó Manu Trigueros, míg a jobb oldalon a sérült Samuel Chukwuezét helyettesítő Yeremy Pino igyekezett biztosítani a szélességet.

A csatárposzton a La Liga legeredményesebb spanyoljaként Gerard Moreno helye volt megkérdőjelezhetetlen, mellette pedig Paco Alcacer helyett az utóbbi hetekben remek formát mutató – és Emeryvel korábban már Sevillában Európa Ligát nyerő – Carlos Bacca jutott szóhoz.

A másik együttesben jóval több volt a kérdőjel.

Solskjaernak a bajnokság végére elsőszámú kapussá előlépő Dean Henderson és a csapat legjobban kereső játékosa, az AS Roma elleni elődöntő visszavágóján remekül védő David De Gea között kellett választania, és végül utóbbi állhatott oda a gólvonalra.

A védelem két szélén Luke Shaw és Aaron Wan-Bissaka helye garantált volt, viszont középen hatalmas problémát jelentett Harry Maguire hiánya, akit végül Eric Bailly jobb oldali középhátvédként helyettesített, így Victor Lindelöf áthúzódott a bal oldalra.

Maguire hiányának alighanem a középpálya összetételére is hatása volt. Az angol játékos a Premier League védői között az egyik legjobb a labda felhozatalában és felpasszolásában, így az ő kiesése miatt is kezdhetett végül a bal szél helyett – Scott McTominay mellett – belső középpályásként Paul Pogba. A francia játékos ebben a szezonban nagyon sokszor tűnt fel a bal oldalon, ahonnan a befelé mozgásaival egyrészt területet nyithatott a felfutó Shaw-nak, másrészt létszámfölényt tudott kialakítani a középpályán vagy az ellenfél védelmi vonalai között. Most viszont arra volt szükség, hogy gyakran mélyen, közvetlenül a belső védőktől vegye fel a labdát.

A támadósorban így Bruno Fernandes két oldalán Marcus Rashford illetve Mason Greenwood szerepelt, előttük pedig a nemrég a szerződését meghosszabbító Edinson Cavani töltötte be a középcsatár szerepét.

A meccs képét tekintve hamar kialakult a Manchester United mezőnyfölénye, ami két dolognak volt köszönhető: részint Unai Emery a nagy mérkőzéseken szereti átengedni a területet az ellenfélnek, hogy nagy létszámmal tudja védeni a kapuhoz legközelebb eső területeket, és az ellenfél maximum alacsony minőségű lövésekhez jusson, részint pedig a Manchester United jól működő letámadása miatt a Villarreal csak elvétve volt képes hatékonyan kihozni a labdát.

A Vörös Ördögök a fenti képen látható módon egy aszimmetrikus 4-2-3-1-es alakzatban keltettek zavart a Villarreal labdakihozatalaiban, és szerezték vissza gyorsan a labdát. A pálya jobb oldalán kezdő Mason Greenwood ilyenkor behúzódott középre a bal oldali középhátvéd Pau Torresre, miközben Cavani Raúl Albiolra figyelt. Bruno Fernandes feladata ilyenkor a labdához közelebb helyezkedő belső középpályás (ebben az esetben Parejo) felügyelete volt. Őt segítette az ellentétes oldalon helyezkedő szélső, Marcus Rashford középre mozgása, így a Manchester United teljesen le tudta zárni a középre vezető passzopciókat, ráadásul Paul Pogba szabad emberként maradhatott hátul, hogy felvehesse az esetleg a labdáért visszamozgó Gerard Morenót, míg Scott McTominay a balról befelé mozgó Triguerosra figyelt.

Az egyetlen menekülési útvonal ebben az esetben a balhátvéd Pedraza lehetett volna Greenwood középre mozgása miatt, de Wan-Bissaka jobbhátvédként nagyon magas pozíciót vett fel, hogy oldalra kitett labda esetén azonnal megkezdje a letámadást. Az angolok jobbhátvédje mögött így megnyíló terület ugyan ígéretes lehetőségekkel kecsegtetett a Villarreal számára, és Emery csapata főleg a második félidőben és a hosszabbításban próbálta ezt kihasználni, de Eric Bailly az atletikusságát kamatoztatva ilyen esetekben rendre agresszívan kiváltott középről a beinduló játékosokra.

A Manchester United viszont hiába alakított ki mezőnyfölényt, azt nem tudta helyzetekké konvertálni a saját kiszámítható játéka és a Villarreal remekül megszervezett védekezése miatt.

A spanyolok a védekezést többnyire középmagas, 4-4-2-es alakzatban kezdték meg, amelyben a két csatár feladata a Manchester United mélyen helyezkedő középpályásai felé vezető passzsávok zárása volt, Parejo és Capoue pedig figyelhetett a védelem előtti területre.

Viszont amikor a Villarreal időnként magasan kezdett nyomást gyakorolni az ellenfélre, akkor ez a 4-4-2 átalakult 4-1-3-2-vé, vagy 4-3-1-2-vé, köszönhetően annak, hogy Parejo feljebb lépett, így helyezve nyomás alá Paul Pogbát. Amikor a csatárok feljebb léptek a védőkre, a labdától távol helyezkedő szélső szűkebb pozíciót vett fel a pálya közepének védelme érdekében, míg Etienne Capoue rendszeresen mélyen maradt a védelem előtt, hogy szinte emberfogással figyeljen az ellenfél legveszélyesebb játékosára, Bruno Fernandesre. Utóbbi a feladatát olyannyira jól oldotta meg, hogy

a Premier League nemrég zárult évadában a legtöbb kulcspasszt kiosztó portugál ezen a meccsen egyetlen lövést sem tudott előkészíteni.

Unai Emery híres arról, hogy rendkívül alaposan felkészül az aktuális ellenfelekből, és a meccset megelőző taktikai tréningből is kiderül, hogy semmi sem érte váratlanul a spanyol csapat játékosait. Ráadásul egy ilyen letámadás eredményezte végül azt a szabadrúgást is, amelyből megszerezte a vezetést a Villarreal.

A spanyol együttes játékosai azonban a meccs nagy részét mélyen, a saját kapujuk előtti területet megszállva töltötték. A Manchester United ilyenkor a két szélsőhátvéd magas pozíciójával és Scott McTominay visszamozgásával a védelem bal oldalára 3-1-6-os alakzatot vett fel, amire válaszul Emery visszarendelte mindkét szélsőjét. Továbbá a két csatár, Moreno és Bacca is nagyon mély pozíciót vett fel komoly védő feladatokkal, és kialakult a 6-2-2-0-s felállási forma, labda nélkül.

Itt pedig már látható is, mi volt a Manchester United legnagyobb problémája: azzal, hogy balszélsőként Yeremi Pino is visszazárt a felfutó Shaw-ra, Gerard Moreno pedig támadóként szintén szorosan követte Paul Pogbát, az angoloknak egyszerűen nem maradt szabadon megjátszható emberük. Ráadásul Moreno védőmunkája miatt Capoue bemozoghatott a középhátvédek és a szélsővédő között megnyíló félterületben, így lényegében négy a három elleni helyzet alakult ki a Villarreal javára.

A helyzet talán még rosszabb volt, amikor a labda átkerült a bal oldalra: a Villarreal a visszazáró csatárral és szélsővel itt is kialakította a négy a három elleni fölényt a labda körül, ráadásul ezen az oldalon játszott McTominay és Wan-Bissaka; ők –  különösen Pogbához és Shaw-hoz képest – kevés váratlan megoldással tudják meglepni az ellenfelet.

A Manchester United rendkívül statikusan, az egyik oldalról a másikra járatta a labdát, miközben a Villarreal tankönyvien követte le ezeket az akciókat. Az idő előrehaladtával Bruno Fernandes is hátrébb lépett, hogy többet találkozzék a labdával, de így távolabb került azoktól a területektől, ahonnan igazán veszélyes képes lenni az ellenfél kapujára.

A legnagyobb kérdés egészen a Manchester United egyenlítéséig az volt, hogy meddig tartható fenn ennyire mélyen hiba nélkül a spanyolok védekezése. Végül egy levágódó lövés után Edinson Cavani egalizálni is tudott, de gyakorlatilag egészen a tizenegyespárbajig ez volt az angolok utolsó komoly lehetősége.

Az egyenlítő gól után a Villarreal szurkolói egy emberként kaptak az arcukhoz, amikor Emery Carlos Bacca helyére egy védekező középpályást cserélt be Francis Coquelin személyében.

A baszk mester korábban többször is pórul járt a túlságosan óvatos változtatásai miatt, de ezúttal neki lett igaza.

Coquelin a jobb szélre beállva még nagyobb biztonságot adott a Manchester United kreatív játékosaival szemben, ráadásul Emery a rendes játékidőben kihasználta mind az öt rendelkezésére álló cserelehetőségét, s így frissen tartotta csapatát.

Ellentétben Solskjaerral, aki annak ellenére várt az első cseréjével a kétszer tizenöt perces hosszabbításig, hogy a csapata látványosan kezdett fáradni, és a kispadon ott ült többek között a végül szóhoz sem jutó, de tavaly nyáron 40 millió euróért megvásárolt Donny van de Beek is.

Solskjaer pocsék meccsmenedzsmentje ahhoz vezetett, hogy a hosszabbításban már a Villarreal alakított ki több lehetőséget, a Manchester United pedig büntetőpárbajra kényszerült.

Fontos szerepet kapott Solskjaer azon döntése is, hogy Henderson helyett David De Geát állította a kapuba. A spanyol válogatott kapus legutóbb 2016 áprilisában védett ki tizenegyest, azóta negyven próbálkozásból (a tizenegyespárbajokat is beleszámítva) egyszer sem járt sikerrel.

De Gea végül nemcsak, hogy egyetlen tizenegyest sem védett ki a maratoni csatában, hanem a 11. körben ő volt az, aki elrontotta a saját kísérletét, ezzel magára vállalva a bűnbak szerepét. Holott a Manchester Unitednek a torna és a döntő toronymagas esélyesként el sem kellett volna jutnia eddig a pontig.

Nem csoda tehát, ha az angolok szurkolói keserű szájízzel kezdik a nyarat.

A csapatuk ősszel kipottyant a Bajnokok Ligája csoportköréből, most pedig az Európa Ligát sem sikerült megnyernie, így sorozatban negyedik alkalommal zár évadot trófea nélkül.

A bajnokságban ugyan összejött a második hely a Manchester City mögött, de ez leginkább a riválisok, elsősorban a Chelsea és a Liverpool különböző okokból gyengébben sikerült szezonjának tudható be, nem pedig a Vörös Ördögök látványos fejlődésének. Solskjaer csapata a 2019/20-as évadot még +0.58-as xG különbséggel zárta, a most zárult bajnokságot viszont +0.47-tel fejezte be. A kérdés továbbra is az, hogy a jelenlegi vezetőedzővel képes-e előrelépni a csapat, vagy ez a maximum, amit a norvég szakember képes kihozni az alakulatából.

Ez a döntő mindenesetre nem Solskjaert erősített, ugyanakkor Emery megmutatta, hogy a saját szintjén, a saját terepén, a saját, jól ismert környezetében még mindig kiemelkedő szakembernek számít az európai második vonalban. És ez most a Villarreal történetének első komoly trófeáját jelentette.

Az Európa Liga királya pedig – a 2019-ben az Arsenallal elveszített döntő után – ismét elfoglalta a trónját.