Tényleg az AS Roma Mourinho utolsó esélye?

José Mourinhóról azért hálás dolog írni, mert José Mourinhót nagyon könnyű utálni. Vagy szeretni. Nem olyan edző, aki iránt a közönség közömbös marad.

Ahol dolgozik, ott sosincs nyugalom. Csapkodnak a villámok, sztárjátékosok kerülnek partvonalon kívülre, viták és összetűzések pattannak ki. Hálás dolog lesz akkor is írni, amikor visszatér a Serie A-ba, és leül az AS Roma kispadjára. Lehet, hogy az olasz élvonal, amely pragmatizmusával illik hozzá, ismét felfelé ívelő pályára állítja a karrierjét? Statisztikák és Plutarkhosz segítségével eredünk a tünedező „M-faktor” nyomába.

Caesar szerencséje

„Folytasd tovább az utat, barátom! Légy merész, és ne félj semmitől! Caesar van veled, és bárkádra bízta jó szerencséjét.” Így idézi fel Plutarkhosz a római anekdotát, amelyben az álruhás Julius Caesar viharban Itália felé tartott, hogy átcsússzon Pompeius hajói között a két vezér közti polgárháborúban.

Caesar és szerencséje közmondásos volt, és jól jellemzi a vezérkultuszt. A vezért nem csak azért követik, mert kiváló képességű, mert diadalmas, mert félnek tőle; hanem azért is, mert Fortuna fogja a kezét. Egyszerre kell tehetségesnek lenni, sármosnak, szerencsésnek és persze győzni – ha ez a négy együtt van, kialakul a rajongás.

Hogy jön ide Plutarkhosz és Julius Caesar? Úgy, hogy José Mourinhóról ugyanezeket elmondhatjuk. Tehetséges? Kétségtelen – két mentora, Sir Bobby Robson és Louis van Gaal szuperlatívuszokban beszélt annak idején a stábjukban dolgozó fiatal portugál szakember kristálytiszta elemzéseiről, meglátásairól, futballérzékéről.

Sármos? Mindenképpen. Hogy ismét Plutarkhoszhoz nyúljunk vissza, aki az „ifjú vezér” Pompeiust írta le így: „Pályája kezdetén jó megjelenése is hozzásegítette, hogy elnyerje a nép szeretetét.” Mourinho jóképű sármőr volt, egyben krakéler, egyszerre volt képes elbűvölni, feltüzelni és felbőszíteni a közvéleményt.

Személyes vonzereje nagyban hozzájárulhatott ahhoz, hogy még rutintalan, kezdő edzőként maga mögé tudta állítani a játékosokat.

Szerencsés volt? Mondhatjuk. Nem azért nyert, mert szerencsés volt, de kellett a szerencse is felemelkedéséhez. Gondoljunk arra, amikor az FC Porto a 2004-es BL-nyolcaddöntőben papírforma-kieséssel nézett szembe az Old Traffordon. A Manchester United Paul Scholes fejes góljával vezetett, majd megszerezte a másodikat is, de Scholes szabályos találatát az asszisztens lesnek minősítette. A 90. percig maradt az 1–0, amikor Benni McCarthy szabadrúgását Tim Howard sután Costinha elé ütötte, a középpályás a hálóba küldte az ajándékot, Mourinho meg fekete kabátjában sprintelt az oldalvonal mellett, hogy végül a Portóval a BL-győzelemig meneteljen. Kellett Fortuna segítsége? Hát persze!

Nyert? Nyert. Sokat.

Megvolt benne az, ami a leghíresebb vezérekben: azért követték az emberei, mert hittek benne, tudták, hogy jó, szerencsés és nyer. Sorozatban. Caesar szerencséje nem ért volna semmit a sorozatos győzelmek nélkül és Mourinho szerencséje sem ért volna semmit az első évek diadalmenete nélkül. Elment Portóba, és nyert. Elment a Chelsea-hez, és nyert. Elment az Interhez, és nyert. Csúcséveiben, 2002 és 2010 között tizenhét trófeát, közte két Bajnokok Ligáját nyert.

Különlegesből hétköznapi

Eredményessége alapján Mourinho a jelenkor legjobb edzői között van. Minden országban, amelyben valaha edzősködött, megnyerte a két legfontosabb versenysorozatot, a bajnokságot, illetve a nemzeti kupát. Bajnokok Ligáját nyert a Portóval és az Interrel, UEFA Kupát a Portóval, Európa Ligát a Manchester Uniteddel. A nagy trófeákat tekintve minden idők legeredményesebb trénerei között van a helye.

Mourinho = győzelem.

A Mourinho-brand erre épült, ez volt Mourinho ígérete klubjainak. A győzteseket pedig szeretik és követik. Nem csoda, hogy csapatai eleinte tűzbe mentek volna érte. Tudás, sárm, szerencse, győzelem, minden együtt volt.

A 2002–2003-tól 2016–2017-ig tartó periódusban csak három olyan évad volt, amelyben Mourinho csapata nem nyert trófeát. A portugálnak ezek közül kettőben hamar, öt, illetve tizenhat bajnoki után mennie kellett a kispadról. Ebben az időszakban az egyetlen évad a 2013–2014-es, amelyben végig ő irányított, ám csapata (akkor a Chelsea) semmit sem nyert.

A sikersorozat azonban megszakadt, és 2017–2018 után a „Special One”-ból „Special None” lett.

Legutóbbi négy idényében nem nyert az égvilágon semmit, a Manchester Unitedtől, majd idén a Tottenham Hotspurtől is dicstelenül távozott. Négy egymást követő évad trófea nélkül, ilyen még nem volt vezetőedzői karrierjében.

A visszaesés látható a bajnoki mérkőzéseken megszerzett pontok számában. Mourinho sokáig garancia volt arra, hogy csapata nyerő gépezetté változik: 2002 és 2015 között minden egyes idényben 2,15 pont/meccs (PPG) fölött szerzett csapatával, átlaga kiemelkedő, 2,33 pont/mérkőzés. Azóta zuhanórepülés: a 2015–2021 közötti periódusban csak egyszer volt 2 fölött ebben a mutatóban, átlaga 1,62 pont/mérkőzésre esett vissza.

• Azaz Mourinho olyan edző volt szűk másfél évtizedig, aki csapatával a bajnoki pontok közel 78 százalékát megszerezte.
• Mourinho az elmúlt hat évben olyan edző lett, aki csapatával a bajnoki pontok 54 százalékát szerzi meg.

Összehasonlításul: a lényegesen szerényebb anyagi lehetőségek között dolgozó Gian Piero Gasperini (Atalanta) 2015 és 2021 között 1,77-es pontátlagnál tart, a legutóbbi hat idényből ötször jobb volt e mutatója, mint a mindig sztárjátékosokkal körülvett Mourinhónak, aki a világ leggazdagabb klubjainál tevékenykedett.

A személyes brandjét győzelmeire építő portugál edző a topkategóriából eggyel lejjebb csúszott.

Márpedig ez nagy probléma, ha egy „énmárka” a győzelem hívószavára épül. Jó másfél évtizedig Mourinho bármikor kampányolhatott azzal: ha ő egy csapathoz érkezik, ott jönnek az eredmények.

Betonfalból szita

Mourinho pragmatikus edzőként szerzett világhírnevet, olyanként, akinél a védekezés primátusa megkérdőjelezhetetlen. Ez nem azt jelenti, hogy extrém módon defenzív edző lett volna, azt inkább, hogy – mint azt Michael Cox a Daráló című könyvben megjegyzi – képes volt puffogni, ha egy 5-4-es meccset látott, mondván, az jégkorongeredmény, nem futball. A kitűnő csapatvédekezés, stabilitás, az ellenfél hibáinak kivárása és kíméletlen kihasználása a „Mourinho-futball” megannyi jellegzetessége.

A 2014–15-ös évadig alig fordult elő Mourinho csapataival, hogy bajnoki idényben 1 fölött lett volna a kapottgólátlaguk. Azóta többször volt 1 fölött, mint nem – a portugál építménye pont ott repedt meg, ahol korábban a legerősebb volt. Az elmúlt öt évadban csapatai – a portugál edző karrierátlagával összevetve – támadójátékban is kevésbé voltak hatékonyak, ám a védőmunkában, a „Mourinho-futball” alapkövében még nagyobb a visszaesés. Portói időszaka óta Mourinho először nem töltött legalább 100 mérkőzést valamely csapata kispadján.

Ha Mourinhót kérdeznék, valószínűleg azt mondaná, ő semmit sem vesztett el tudásából és képességeiből, nézzék meg, mennyit nyert. De egyre messzebbre kell visszamutatnia: bajnoki trófeát 2014–2015 óta nem nyert, Bajnokok Ligáját 2009–2010 óta, és bár az egy évadban elhódított három trófea a Manchester Uniteddel (2016–2017) szép eredmény, a bajnoki trónra mégsem tudta visszavezetni a „vörös ördögöket”, a Spursnél meg elmaradt Mauricio Pochettino eredményességétől. Márpedig azon a szinten, amin dolgozik, a második számú európai kupa, illetve a nemzeti kupák egyike sem számít kiemelkedő, legfeljebb jó eredménynek.

Győztes-e a győztes, ha diadalai lassan a múltba vesznek?

Mitől veszett el a varázs?

A kézenfekvő válaszok közül az egyik: a futballvilág úgy változott, hogy az nem kedvezett Mourinhónak. Pragmatikus stílusa már nem elég vonzó – akár a játékosoknak, akár a közönségnek –, személyisége feszültséget kelt öltözőn belül és kívül, és ez néhány éven belül toxikus közeget, szétesést idéz elő. Az állandó feszültséget, a futballisták konfliktusokkal motiválását, a „mi a világ ellen” jellegű összezárást Mourinho addig tudja a maga javára fordítani, amíg győz. Ha nem, a „varázslat” egyik alkotóeleme elvész.

Elképzelhető, hogy maguk a játékosok is változtak: más a percepciójuk a jó futballról, esetleg túl defenzívnek, túlzottan az ellenféllel foglalkozó, óvatos, reaktív edzőnek tartják Mourinhót, ráadásul konfrontatív stílusát is nehezen viselik. Az egók nem lettek kisebbek, mindenki az „énmárkáját” építi, és Mourinho egyik tipikus eszköze – a kiszemelt játékosok nyilvános, kíméletlen kritizálása – visszatetszést szülhet. A hiba (legalábbis a nyilvánosság előtt) nem lehet Mourinhónál: bűnbaknak lennie kell. Hisz Mourinho a vezér. A márkáját győzelmekre és tévedhetetlenségre építő vezér.

Négy vagy öt ember rühellte, négy vagy öt kedvelte, négyet-ötöt hidegen hagyott. Megosztja az öltözőt azzal, amit mond és ahogyan mondja

– idézte Mourinho menesztése után a The Athletic az egyik, névtelenségbe burkolózó, spursös forrását. S lehet (valószínű?), hogy taktikai szempontból is vagy túlhaladták Mourinhót, vagy nem alkalmazkodik elég jól, elég rugalmasan a változásokhoz, szemben „nemezisével”, Pep Guardiolával. Ahogy 2019 elején Guillem Balague írta a BBC-n: „Lehet, Mourinho analóg menedzser egy digitális világban?” Persze ha „csak” ennyi a gond, akkor a futball kereke előbb-utóbb megint jól fordulhat a portugálnak. Lehet, néhány év múlva éppen az ő módszerei jelentenek megoldást egy aktuális problémára.

Leáldozóban van-e José Mourinho csillaga?

Van-e még M-faktor?

Változik-e maga Mourinho? Bár azt állította, tizenegy hónapos pihenője alatt igyekezett változni, szakmailag és pszichológiailag is továbbképezte magát, a Tottenhamnél pontosan úgy járt, mint korábban több állomáshelyén. Csak most nem nyert. Semmit. A Spurs lett a Benfica és az Uniao Leiria után a harmadik klub, amellyel még egy kisebb trófeát sem sikerült elhódítania. Az „M-faktor”, Mourinho varázsa pedig az extrém sikerességre épült.

„Nemrégiben valaki azt mondta, olyan edző vagyok, aki trófeákat nyer, de nem játszik a csapata. Köszönöm. Szeretek olyan edző lenni, aki trófeákat nyer” – szúrt oda tíz éve Mourinho a kritikusainak egy győztes Király Kupa-döntő után.

De milyen edző José Mourinho, ha nem nyer trófeákat? Amikor – olybá tűnik – egész edzői identitása erre épül?

S ha Rómában sem tud visszatalálni a győzelem útjára, akkor kiírják-e az aktív topedzők sorából?

Lehet, hogy az All or Nothing: Tottenham

Hotspur után egyszer az All or Nothing: al-Hilalban látjuk ismét? Mert lehet egy trénernek bármennyi trófeája, ha a győzelemre épít, akkor győzelemre is van ítélve. Mindvégig, mint egy másik nagy pragmatikus futballvezér, Sir Alex Ferguson. Ha visszamutogat arra, hogy négy, öt, tíz éve mit nyert, az nem elég. Egy Marcelo Bielsához hasonló futballromantikus-filozófusnak, aki nyíltan hirdeti, hogy nem csak a győzelem érdekli, elég lehet. De Mourinhónak nem.

Mourinho az AS Románál szokatlan szerepbe kerül. A Porto óta most először lesz olyan csapata, amely nem tartozik a helyi labdarúgás domináns vagy nagyon gazdag klubjai közé. A Porto – még ha három rossz évadot követően jött is a fiatal Mourinho – domináns volt. A Chelsea dúsgazdag, ahogy a Moratti-éra Interjében is megkapott mindent az edző. A Real Madridnál nemkülönben. A Manchester United és a Tottenham a világ legnagyobb bevételű klubjai közé tartozik. A Roma jelenleg nincs (és aligha várható, hogy a jelenlegi helyzetben izomból lenyomja az olasz piacot), ráadásul 2000–01 óta nem nyert bajnokságot, 2008 óta trófeát. Ez Mourinhónak is lehetőség. A hozzá tán legjobban illő bajnokságban alkothat ismét valamit, s újjáépítheti saját renoméját, úgy, ahogyan egy másik kiemelkedően sikeres és megosztó edző, a holland Louis van Gaal tette az AZ-nél sorozatos kudarcok után.

Most úgy tűnik, a futballtörténelem egyik legfényesebb edzői pályafutása lefelé tart.

S hogy a rómaiaknál maradjunk: lehet, hamarosan eldől, még mindig Julius Caesar-kaliberű vezető-e Mourinho, vagy inkább Pompeius. Idősödő, sikereire folyton visszamutogató, de hanyatló vezér, akinek hírneve legendás volt, ám szertefoszlott, mert a világ megváltozása és új riválisai meghaladták.

José Mourinho szerint természetesen még mindig José Mourinho a legjobb választás.

A kérdés, hogy ezt a játékosok, szurkolók, vezetők is így látják-e.