Lila, zöld Pipacs, avagy a belvárosi mulató és futballista törzsvendégei

A belvárosi hely két okból is vonzotta a pázsit ördögeit. Egyrészt Cseke László, a dobos nagy Újpest-drukker volt, ezért aztán „hivatalból” bejárt a bárba Harsányi László, Horváth József, Noskó Ernő, Szusza Ferenc, Törőcsik András vagy Zámbó Sándor, igaz, a Harsányi, Horváth védő kettős csak addig, amíg 1975 őszén a szabad világot nem választotta. Másrészt az üzletet Vadas György, a nemzetközi futballbíró vezette – jól.

Törzsvendégei közé tartozott idősebb Albert Flórián, Farkas János, Fister Ferenc, Mészöly Kálmán, Szűcs Lajos, időnként megfordult nála az absztinens Nyilasi Tibor. A két szakmát nem keverte, mint a mixer a gint a limonádéval. Hatvanhat májusában, amikor a Vasas szűk húsz perc alatt 3-0-ás előnyt szerzett az FTC ellen a Népstadionban, majd az utolsó előtti percben, amikor már csak 4-3-ra vezetett, és Vadas tizenegyest ítélt a Ferencváros javára, a bíró ezekkel a szavakkal küldte le a pályáról Mészöly Stammgastot: „Hármas, menjen le!” A poén az volt, hogy a büntető megadását hevesen vitató angyalföldiek közül Ihász Kálmán rúgta vádlin Vadast, aki megfordult, és Mészölyt látta maga előtt. Ihász mindig nevetve mesélte a történetet, bár aznap ő sem volt vidám, mert Novák Dezső belőtte a tizenegyest, így a Vasas szempontjából már-már megnyert rangadó 4-4-gyel ért véget. Igaz, a magyar–brazil vb-gálamérkőzést (3-1) harminc nappal követő őszi első fordulóban – szóló meccsen, 80 ezer néző előtt – a piros-kékek 3-0-ra verték a zöld-fehéreket, és veretlenül hódították el a tavaszi, őszi rendszerű bajnokság aranyérmét.

Farkasék örömükben, Alberték bánatukban indultak a Pipacsba.

Oda amúgy nem mehetett mindenki, és nemcsak azért nem, mert méregdrágán mérték a ginfizzt, hanem azért sem, mert belső utasítás volt érvényben, hogy „a fegyveres testületek – néphadsereg, határőrség, rendőrség, büntetés-végrehajtás, munkásőrség – tagjai bizonyos szórakozóhelyeket sem egyenruhában, sem polgári ruhában nem látogathatnak”, és a Pipacs a tiltott területekhez tartozott. Az előírás mögött pedig az húzódott meg, nehogy valaki illuminált állapotban kifecsegjen valamit.

A Pipacsban a Kármán, Cseke duó muzsikált, de éjszakánként fél tizenkettőtől „mini show” is volt Eva Sorg sztriptízével, Medveczky Ilona táncfantáziájával és Kerényi Gabi az előbbieknél kevésbé felkavaró olasz slágeregyvelegével. Akadtak egyéb művésznők is, akik a bárpultnál ültek, ám nem fordulhattak meg az ajtónyitásra. De hiába viselkedtek a lokálban viszonylag diszkréten, csak 1967-ben hármukat ítélték el üzletszerű kéjelgésért, majd 1976-ban négy pipacsos nő mehetett a rács mögé. Hatvanhétben még csupán valutában lehetett fizetni a szolgáltatásért, és a tarifa ezer forintnak megfelelő dollár, nyugatnémet márka vagy schilling volt, a hetvenes években azonban már hazai pénzben is leperkálhatta a felajzott delikvens az 1500-2000 forintnyi díjat.

Előfordultak egyéb izgalmak is. Kilencszáz-hatvanban például a Pipacs apróhirdetésben tette közzé: „Elveszett Kármán György aktatáskája. A tulajdonos arra kéri a becsületes megtalálót, hogy legalább a kottakönyvet juttassa vissza a Pipacs bárba, mert az nélkülözhetetlen munkaeszköze.” A jelek szerint meglett a füzet, mert Kármán 1976-ig játszott a belvárosi mulatóban, aztán Fűzy Gábor ült be Cseke mellé. Első fizetése 2400 forint volt, miközben az átlag kereset 3174 forintra rúgott, de a zenészeknek bekalkulálták a „jattot”. Az újabb Pipacs-hős azzal a bemondással jellemezte a látogatottságot:

„Mindenki egyig maradt. Egy óra egyig, két óra egyig, három óra egyig…”

Szerinte a Pipacs „abszolúte disztingvált hely volt, néha történtek ugyan összezördülések, de korántsem annyi, mint, mondjuk, az Emkében vagy a Tavaszban”. Arra a kérdésre, melyik dalt kellett a legtöbbször eljátszania, kapásból azt válaszolta: „Az Újpest- és a Fradi-indulót.” Mészöly nyilván nem lelkendezett, amikor a lilák vagy a zöldek „himnuszát” hallgatta. Miként akkor sem, amikor egy bolgár követségi alkalmazott a bárban belekötött Farkasba: „Mocskos cigány!”

Amikor e mondatot harmadszor megismételte, Mészöly leütötte a diplomatát.

Farkas riadtan kérdezte tőle: „Miért csaptad le?” – Nem hallottad? Lecigányozott! „Na és? Nem vagyok az?”

A Pipacs este tízkor nyitott, eleinte hajnali ötkor, majd négykor zárt, s nem csupán szomjas, de éhes sem maradt senki sem, mert lehetett kapni hidegkonyhás készítményeket, valamint bablevest, bélszínt, cigánypecsenyét. A helynek a vendégek között is művészköre volt többek között Alfonzóval, Darvas Ivánnal, Hofi Gézával, Kabos Lászlóval, Kibédy Ervinnel, Kovács Károllyal, Lukács Sándorral, Somogyvári Rudolffal, de egyikük sem léphetett fel, mert a zenészek nem adhatták oda a mikrofont még a hírességeknek sem. A szabályok szigorú betartását azért is megkövetelte a karakán Vadas, mert 1971-től az addigi 19 500 forintról 130 ezer forintra emelték a bár havi bérleti díját, azaz a Pannónia Szálloda és Vendéglátó Vállalatnak, amelyhez az üzlet tartozott, kész vagyont kellett befizetnie a tanácsnak.

Vadas másban sem ismert tréfát. Hatvanöt tavaszán ő dirigálta az Internazionale–Real Madrid visszavágót a Bajnokcsapatok Európa Kupája elődöntőjében. Madridban a királyi gárda 1-0-ra nyert, a milánói szállodájába beköltöző játékvezető pedig aranyórát talált az éjjeli szekrényén. Ezen aligha lepődött meg, mert kontinens szerte elterjedt, hogy Italo Allodi, az Inter sportigazgatója és az auschwitzi túlélő Solti Dezső, aki a kék-fekete klub „bundaügyi” megbízottja volt, rendszeresen lefizeti a bírákat. Vadas eltette a drága időmérőt, majd korrekten levezette a meccset, amely 1-1-gyel zárult, tehát továbbjutott a Real Madrid. Az Internél őrjöngtek, és Angelo Moratti, az olajmágnás klubelnök kijárta, hogy Vadas soha többé ne vezethessen nemzetközi mérkőzést.

Idehaza még hat és fél évig dirigált, utolsó bajnoki meccse az 1971. december 3-án rendezett Tatabánya–Vasas (1-3) volt. Vadas ötcsillagos, maximális minősítést, Farkas pedig 8-as osztályzatot kapott a Népsporttól, noha a mezőny legjobb labdarúgója már nem futballozhatott volna. Hetvenegy júniusában ugyanis az angyalföldiek otthon 3-0-ra kikaptak az MTK-tól, és kiderült, hogy a Farkas, Mészöly tandem a Pipacsban töltötte a meccs előtti éjszakát. A Vasas-vezérkar balhét csapott már csak azért is, mert a csapattársak ketté oszlottak: az egyik csoport védelmezte a „kimaradókat”, a másik pedig tabula rasát akart. Az új Illovszky-stadion megnyitására megjelent Pályamű című könyvemben Puskás Lajos csaknem ötven év elteltével elismerte, hogy vezérletével a játékosok egy része fellázadt a sokadszor botrányba keveredő labdaművész csibészek ellen.

A páros tagjait ugyanúgy felháborította, hogy el akarták tiltani őket, mint az, hogy 1969 júniusában is elmeszelték mindkettejüket, mert két nappal a válogatott 3-2-es koppenhágai veresége és húsz órával

a Volán–Vasas MNK-mérkőzés előtt békésen borozgattak előbb a Hársfa, majd a Moszkva Étteremben.

Mészöly a kupameccsen mellé lőtte a büntetőt, és a Vasas az utolsó percben kapott góllal kiesett, mert a 2-2 az NB II-es vendéglátónak kedvezett.

A hetvenegyes történet odáig fajult, hogy Farkas és Mészöly 1972 májusában, a 3-1-es egri vereség alkalmával tényleg utoljára játszott a Vasasban. Harminc éves világválogatottak köszöntek el örökre… Az illetékes elvtársak részéről ez egyenesen bűnnek minősült a magyar labdarúgással szemben.

Az csupán hiba volt, ha valaki kedden zörgetett a Pipacs ajtaján. Az üzlet ugyanis a hét második napján mindig zárva tartott.