Vezette: Puhl – történetek a mesteri bíró pályafutásából

1992, Európa-bajnokság

Egyetlen meccsen fújta a sípot, a gól nélküli döntetlennel zárult angol–francián. Honfiúi büszkeséggel állapítottam meg Malmőben, hogy az Eb egyetlen magyar résztvevője a mezőny legjobbja volt. Azt mondta, az első sípszóig tartott a lámpaláza. „A játékvezetőnek a mérkőzés kezdetétől kötelező leküzdenie az idegességét. Ha ez nem megy, a bírónak vége van” – magyarázta. Aztán nagyvonalúan csupa Gentlemannek és Monsieur-nek nevezte a két csapat játékosait, akik meghökkentően gyengén futballoztak, ki is estek az akkor még nyolccsapatos vetélkedőről.

Azon, hogy alacsony lett volna a színvonal, Puhl elcsodálkozott: „Fogalmam sincs a nívóról. Én nem néző vagyok, nekem a saját feladatomra kell összpontosítanom.

Már előfordult az is, hogy a mérkőzés után nem tudtam, mi volt a végeredmény.

Itt azért még nekem is sikerült megszámolni a gólokat…”

Hogy csupán egy meccs jutott neki a kontinenstornán, azért – Eb-újoncként – egyáltalán nem lehetett csalódott, hiszen az UEFA már három hónappal korábban közzétette: a két elődöntőt a spanyol Emilio Aladren és az olasz Tullio Lanese, míg a döntőt a svájci Bruno Galler dirigálja. Mielőtt hazautazott volna, felhívtam Puhlt malmői szállodájában. Azért nem személyesen kerestem fel, mert Göteborgban laktam, a mérkőzés után indultam vissza a Malmőtől 250 kilométernyire lévő városba. A főszereplő amúgy is szabadkozott: nem adhat interjút a torna helyszínén. Majd nemsokára visszahívott azzal: ha beírom a cikkbe, hogy a Svédország és Dánia között közlekedő kompok egyikén beszélgettünk, akkor tessék, kérdezzem!

1994, világbajnokság

Harminckilencedik születésnapjára azt kapta ajándékba – huszonnégy órával később –, hogy megbízták a vb-döntő irányításával. Majd három óra sem telt el a brazil–olasz döntő után, és Los Angeles-i szállodai szobájában lehettem. Kérdeztem, másképp készült-e a mérkőzések mérkőzésére, mint a többi találkozóra. Így válaszolt:

„Kivételesen elmentem fodrászhoz.”

Majd elmesélte: két gyönyörű pillanata volt a találkozónak. Az egyik, hogy a felsorakozás után a magyar Himnuszt dúdolta magában; a másik, hogy lefújhatta a mérkőzést. Bár még akkor sem vethetett véget a partinak, mert következtek a tizenegyesrúgások…

Magam a Rose Bowlban azon tűnődtem, itt az első magyar játékvezető, aki világbajnoki döntőt dirigál, és észre sem veszem. Naná, hiszen a jó bíró olyan, mint Gárdonyi és Wells hőse, a láthatatlan ember. Ilyen volt Puhl eszményképe, a labdarúgóként olimpiai bajnok Palotai Károly, aki három vb-n vezényelt, de finalista nem lehetett. A „magyar elsőnek” Los Angelesben megemlítettem, hogy meglepő lesz számára az interjú vége. „Mit akarsz a számba adni?” – érdeklődött. – Titok – válaszoltam. S így fejeződött be a cikk:
– Ha a munkatársa lennék az egri Domus Áruházban, most alighanem készítenék egy transzparenst, és kifüggeszteném a homlokzatra. (Puhl ott volt igazgató – A szerk.)
– Nem kedvelem a felhajtást, de mi állna rajta?
– Vezeti: Puhl.

1996, Európa-bajnokság

A tekintélyes The Times azt írta: „Puhl Sándor a legesélyesebb a döntő dirigálására.” Aztán az UEFA az olasz Pierluigi Pairettóra bízta a csúcstalálkozót, Puhl az angol–német elődöntőt kapta. Ez a meccs még annál is nagyobb indulatokat kavart, mint 1978-ban, Videla szörnyű rezsimjének Argentínájában az argentin–brazil, amelyet Palotai vezetett. A Daily Mirror – „Achtung!” címmel – Chamberlain hadüzenetének stílusában hirdetett háborút a németek ellen, míg a The Sun azt harsogta: „Let’s Blitz Fritz!”

A feszültséget a Wembley-ben tapintani lehetett, ám Puhl fölényes nyugalommal, extraklasszishoz illően dirigált,

és presztízsére jellemző az, ami a kétszer negyedórás hosszabbításban történt. Stefan Kuntz, a német gólszerző újra a hálóba továbbított, a magyar játékvezető azonban lökést látott, és szabadrúgást rendelt el a britek javára. Azt hittem, szétszedik a németek, de még csak feléje sem mozdultak. Magunk közt szólva, én fenn, a lelátón, semmiféle szabálytalanságot nem láttam… Ám nem mindegy, ki ítéli meg a helyzetet. Puhlnak akkora hitele volt, hogy Sammer, Hässler, Möller és maga Kuntz sem tiltakozott. A játékvezető így beszélt az efféle rázós szituációkról: „Nem szabad, hogy bármiféle idegesség látsszon rajtam, mert ha az megmutatkozna, átragadna a játékosokra. S akkor a saját helyzetemet nehezíteném meg.”

1997, Bajnokok Ligája-döntő

Vezetett már Dortmund–Juventus UEFA Kupa-döntőt, négy évvel később pedig eljutott a Dortmund–Juventus BL-döntőig is. Az első gól előtt a partjelző beintette az off-side-ot Jürgen Kohler pozíciója miatt, ám Puhl felülbírálta kollégáját, mert a gólszerző Karl-Heinz Riedle nem állt lesen. „Nem az asszistensemet akartam megszégyeníteni – mondta nekem Münchenben –, csupán annyi történt, hogy szerencsém volt, jobb helyen álltam.” Azt is megemlítette:

Fogadni mernék rá, a visszajátszások alkalmával észreveszek majd néhány tévedést, mert olyan még nem volt, hogy hibátlanul sípoltam volna.

A 3-1-es dortmundi diadal után nyolc Juve-játékos nyújtott neki kezet, mert korántsem volt az olaszok „átka”: az 1997-es angol–itáliai vb-selejtezőn például az azúrkékek nyertek a Wembley-ben 1-0-ra. Mondanám, hogy Puhl közreműködésével, de ő „csak” kifogástalanul bíráskodott, az olasz sikerben nem volt szerepe. (Miként abban sem, hogy az 1993-as dortmundi UEFA Kupa-döntőben a Juventus győzött 3-1-re.)

Ami biztos, a futballnak nem a játékvezetők miatt oly hatalmas a társadalmi hatása. Ám Puhlt élmény volt nézni; örülök, amiért négy legnagyobb meccsén is jelen lehettem. Elvégre e szomorú napon valóban az örökkévalóságnak szól, hogy abban, aminek a mestere volt, nem látott nála nagyobbat a világ.