Tatabányán üveges és képkeretező a leghűségesebb magyar futballista

Mint tudjuk: a futball a hűségről szól. S e hűség legfelső foka: a klubhűség. A klubhűség magyarországi élő szobrát, a nyolcvanadik évét taposó Szabó Györgyöt egy tatabányai maszek képkeretező műhelyben találni meg. Idehaza ő az első labdarúgó, aki eljutott az ötszáz első osztályú bajnokiig, ráadásul ezt egyetlen egyesület, a Bányász színeiben érte el.

Felvidéki mezővárosban, Gútán született 1942 áprilisában, a háború után egy éjjel két bőrönddel, csónakon szökött át családja Magyarországra. Szőnyben leltek lakhatásra, apja kőművesként építette az olajgyárat, édesanyja a háztartást vitte.

Gyuri végigcselezte magát az életen.

Mióta eszét tudja, a labda az első, minden életkorból van focis sztorija; focizott óvodásként, focizott kisiskolásként, focizott nagyiskolásként, focizott lakatos tanoncként. Alsóban hegedülni íratták be a szülei, de inkább félrehúzott, hogy a tanár kizavarja az udvaron labdázó srácok közé. Még vízhordás közben is futballistának készült. „Már kölökként én jártam ki vízért a közkútra. Majd’ leszakadt a vállam, de csináltam. Eleinte magam mellett tartottam a karomat, aztán apránként egyre jobban elemeltem a testemtől; tizenkét éves koromra odáig jutottam, hogy a százméteres távon végig képes voltam kilencven fokban kitartani a két teli kannát, mint valami szőnyi Toldi. Így erősítettem. Fütyörészve. Nem csoda, hogy később a súlyemelők is irigyelték az erőmet.”

Igazolt focista a megye egyes Almásfüzitői Timföldgyárban lett; vitte a hátán az ifit, tizenhat évesen feljátszott a felnőttbe. Kis híján ez lett a veszte. 1958 őszén a Sárisáp elleni bajnokira tartott a csapat, amikor a buszukat elcsapta egy tehervonat. „Köd volt, majdnem átfértünk, de a jármű farát csak telibe kapta a robogó szerelvény. Befordultunk az árokba, hármat bucskáztunk.

Több társam szörnyethalt, én tán azért úsztam meg, mert belekapaszkodtam a mellettem lógó nagykabátba.

Szerencsére nem vagyok lelkizős alkat, megráztam magam, továbbléptem a történteken. A csapatot újjászervezték, tizenhét évesen állandó kezdőként végleg átkerültem a felnőttbe.”

Edzője ballábasnak hitte, balszélen játszatta. „Amikor megemlítettem neki, hogy amúgy született jobbos vagyok, áttett a másik oldalra. Mindegy volt nekem, egyik lábamat sem csupán arra tartottam, hogy támaszkodjam rajta.”

Közönségkedvenc lett, a város Gyurikája. „Leginkább apám elismerésére vágytam, de ő sose jött ki a mérkőzéseimre. Nem rám haragudott, egész egyszerűen fogalma nem volt a futballról. Mígnem egy vasárnapi ebédnél szólt neki édesanyám, hogy Gyurka siet, felnőttmeccse lesz. Fater odamordult, hogy mit akar ez a taknyos a férfiak között, de csak kibiciklizett a pályához. Két gólt lőttem, ünnepeltek az emberek, na, onnantól odahaza is megnőtt a respektem.

Az Almásfüzitő megnyerte a megyei bajnokságot, a következő szezonban az NB III-as csoportját is, és följutott a másodosztályba. Ám Gyuri ott már nem próbálhatta ki magát, mert behívták katonának, Tatára, sportszázadba, egyúttal át is igazolták, „nem kérdezték a véleményemet”. Kiváló évjárat jött össze, a laktanya csapata sorra húzta be a meccseket. „Az idény felénél tizenöt gólnál jártam. A parancsnok közölte, ha elérem a harmincat és megnyerjük a bajnokságot, ad háromezer forint jutalmat, ami hatalmas összegnek számított. Mondhatnám, hogy fölszívtam magam, de én mindig, mindenütt apait, anyait beleadtam, sosem a pénzért hajtottam, hanem a játék öröméért. A lényeg, hogy bajnokok lettünk, viszont csak huszonkilenc gólig jutottam. Az évzáró vacsorán szól az ezredes, hogy ugyan van egy gól híja az egyezségünknek, de értékeli az igyekezetemet, ezért megkapom a háromezer forintot, illetve választhatok, hogy a prémiumot kérem, vagy elenged az NB I-es Tatabányai Bányászhoz, merthogy bejelentkeztek értem.

Érdekelt is engem a suska, szinte kiugrottam a bőrömből, hogy bemutatkozhatok az első osztályban.

Hab a tortán, hogy a szerződéskötéskor kiderült, a Bányász ötezer forintot fizet nekem az aláírásomért.”

*

1965-öt írtunk, ekkor startolt Gyuri közel két évtizedes, 1983-ig tartó tatabányai futballkarrierje, melybe ötszáztíz mérkőzésen hetvenöt gól fért bele, plusz egy bajnoki ezüst, két bajnoki bronz, egy magyar kupadöntő, valamint két Közép-európai Kupa-győzelem.

Az NB I-ben a Ferencváros ellen mutatkozott be 1965. március tizennegyedikén. Jobbszélsőként a balhátvéd Dalnoki Jenővel került szembe. „Népstadion, ötvenötezer ember, de csöppet sem izgultam, bíztam a rendkívüli gyorsaságomban és a labdaérzékemben. Dalnoki az első akciónál úgy felrúgott, taknyom-nyálam egybefolyt. Felálltam, csináltam tovább a dolgomat. Lepergett az első félidő, a másodikból is tíz perc, null-nullra álltunk, megindultam, jött Jenő, az egyik oldalon elpöcköltem mellette a labdát, a másikon pedig megkerültem a nagy Dalnokit a salakon, ő utánam eredt, nem a labdát nézte, agyon akart rúgni megint, hát hogy jövök én, a tejfeles szájú a megkerülős cselhez. Csakhogy utolérhetetlennek bizonyultam számára, beadtam, gól, egy-null. Később kaptak egy tizenegyest, Novák bevarrta, egy-egy a vége.”

A Népsport azt írta az újoncról, hogy „Szabó gyors, tehetséges csatár”.

Bő hónappal később Csepelen vendégszerepelt a Bányász, Gyuri ekkor szerezte első NB I-es gólját. Ismét olvassunk bele a Népsportba: „A félpályáról indulva hatalmas sprintet vágott ki, nem tudták szerelni, 8 méterről lőtt, pontosan, s a labda a kifutó és vetődő Török fölött a kapu közepébe vágódott.”

A nyitógólt további öt követte az első NB I-es idényben, mely során a huszonegy éves Gyuri huszonkét meccsen lépett pályára.

A soron lévő év, 1966 bronzérmet hozott a Bányásznak, Gyuri remekelt, nyolc gólig jutott.

A következő bő évtizedet erős középcsapatként abszolválta a Tatabánya, melynek ’72-re a csapatkapitányává érett Gyuri. A lokális csúcsot ’72-ben a Magyar Népköztársasági Kupa elveszített döntője, ’73-ban és ’74-ben pedig a megkopott fényű Közép-európai Kupa elhódítása jelentette.

A Bányász a nyolcvanas évek elején ért a zenitjére: az 1980-81-es bajnokságban ezüst, az 1981-82-esben bronzérmet szerzett. A kettő között pedig az UEFA Kupában hajszál híján kiejtette a pár hónappal korábban BEK-döntős Real Madridot. Az odavágót 1981. szeptember tizenhatodikán, itthon játszotta a Lakat Károly irányította tizenegy. A mester állítólag a következő szöveggel küldte pályára a tanítványait: „Kit akartok ellenfélnek? A Plovdivot? Vagy a Tiranát? Megveritek, aztán holnapra elfelejtik. Erről a meccsről harminc év múlva is beszélni fognak. Aki ma játszik, az a Real Madrid ellen volt pályán, és egy életre része lesz a tatabányai futballtörténelemnek. Itt van huszonkétezer ember. Ebből húszezer egy életet húzott le a föld alatt. Fáj a dereka, vizes a térde, cukros, magas a vérnyomása, az asszony csalja, a gyerek megbukik az iskolában. Egyetlen öröme az életben, ha titeket, a Bányászt győzni lát. Adjuk meg nekik ezt az örömet. Ez a minimum, amivel tartozunk… Úgy állunk föl, ahogy vasárnap, Békéscsabán kezdtünk. Lehet kimenni.”

A Békéscsaba azon a vasárnapon elvérzett a Bányász ellen, s három napra rá tán skandálták a szurkolók, hogy „az eredmény reális, így jár most a Real is”.

Mivel a stadionban nem volt világítás, a meccset délután háromkor rendezték; hepciáskodtak is a királyiak, hogy ők ilyenkor nem focizni szoktak, hanem sziesztázni. A körítésről még annyit, hogy a spanyol újságírókat a kapu mögött felállított iskolapadok mögé ültették a szervezők, nem kiszúrásból, hanem szegénységből, puritánságból.

Az első gólt a Bányász szerezte Weimper tizenegyeséből, erre még válaszolt Santillana, de Csapó legurított szabadrúgásból lőtt bombája már győzelmet ért. „Megmondjam, mi volt a legcsodálatosabb a győzelemben? Az, hogy másnap csupa mosolygós embert láttam a városban. Igaza volt Lakatnak, járt a népnek ez a falat boldogság.” (Nem mellesleg abban is igaza lett a mesternek, hogy noha lassan nem harminc, hanem negyven év is eltelik, és lám, még mindig beszélünk arról a meccsről. Írjuk is ide a névsort: Kiss Imre, Szabó György, Lakatos Károly, Fejes Ferenc, Fischer László, Emmer László, Csapó Károly, Hermann Sándor, P. Nagy László, Kovács István, Weimper István.)

A kinti visszavágó szoros meccsen hozott 1-0-ás hazai sikert és idegenben lőtt góllal spanyol továbbjutást. Lakat Károly azt nyilatkozta, hogy negyvenéves edzői pályafutása alatt ilyen játékvezetéssel nem találkozott; Gyuri meg ma azt mondja: „Kétségtelenül volt némi csalogány. Fejes Ferit már az első félidőben kiállították a nagy semmiért, engem pedig elkaszáltak a tizenhatoson belül, de a bíró szögletet ítélt. Akkor fájt a kiesés, utóbb viszont büszke voltam rá, hogy az utolsó percig partiban maradtunk”.

*

A válogatottba mindössze egyszer fért be Gyuri, egy barátságos összecsapáson az akkoriban nem túl acélos Egyesült Államok ellen lépett pályára 1979 októberében a Népstadionban, 2-0-ra kikaptunk. „Gyönge, motiválatlan csapattal álltunk fel, rengeteg helyzetet kihagytunk, még tizenegyest is hibáztunk. Pech, hogy pont ez jutott nekem, mert amúgy rengeteg kiváló játékos szaladgált Magyarországon abban az egy-két évtizedben. A bő keretnek többször is tagja voltam, de az utolsó szűkítésnél rendre kitettek. Illetve Londonba vittek volna játszani az angolok ellen, de az utolsó napon eltörött egy csont a lábfejemben; ritkán sérültem meg, de ez a legrosszabbkor jött. Ráadásul vidékről eleve szinte lehetetlen volt bekerülni a nemzeti tizenegybe.”

Hívták őt fővárosi klubok, csábították külföldre is, de rendre nemet mondott.

„Annak idején nem lehetett ám csak úgy lelépni Tatabányáról, mert a bánya vezérigazgatója, Gál elvtárs megnyúzta volna az embert. Szerette a focit, kijárt a meccseinkre, mindent megtett értünk, kaptunk sportállást, egyéb juttatást, de cserébe elvárta a hűséget. Még így is mehettem volna a Rapid Wienbe, de csak a család nélkül, az meg nekem kibírhatatlannak tűnt, oly végtelenül szerettem az asszonyt és a gyerekeket. Ráadásul tényleg kaptam annyi pénzt a Tatabányától, hogy tisztességgel megéltünk belőle.

Olykor extraprémium is leesett. A legenda szerint egy Újpest elleni méta előtt Lakat Károly „elfelejtette” közölni a taktikát. Már masírozott ki a csapat az öltözőből, amikor Gyuri, mint csapatkapitány, kérdezte a mestert, mi legyen a játék. Erre Lakat odafordult a szakosztályvezetőhöz, hogy mi a taktika, s azt a választ kapta, hogy „tízezer”. Mármint a győzelmi prémium összege. Nyert a Bányász.

Amúgy az Újpesti Dózsa is hívta Gyurit, mégpedig a legendás generációjába, Fazekas, Bene, Dunai II és Zámbó mellé.

„Több volt az szimpla megkeresésnél. 1972-ben vendégjátékosként kivittek egy dél-amerikai túrára, hat ország, hat meccs, öt győzelem, egy döntetlen. Jól játszottam, szerződést kínáltak, nem akármilyet, de nem vitt rá a lélek, hogy elhagyjam azt a Tatabányát, amely elengedett a turnéra.”

Tizenkét évet csatárként zakatolt végig Gyuri, aztán hat év hátvédség jött. „Nem mintha lassultam volna, csak megszerettem védőt játszani. Volt egy trükköm: toporgott előttem a csatár, kicsit beijesztettem az egyik oldalra, de már léptem is a másik irányba, ő meg az ijesztés miatt szintén, s már vittem is a labdát.”

Negyvenegy évesen játszotta az utolsó NB I-es meccsét.

„Volt még bennem legalább két év, csakhogy 1982 tavaszán megkaptuk edzőnek azt a Dalnokit, akit, ugye, az első osztályú debütálásomon megkerültem a salakon. Jenő hozta magával a saját játékosait, engem pedig kihagyott, holott addig húzóember voltam és csapatkapitány. Őszre elég cudarul álltunk, mire szurkolói nyomásra visszatett a kezdőbe, sikerült is felzárkózni, ám az utolsó bajnokin lőttem egy balszerencsés öngólt, nem mellesleg életem egyetlen öngólját. A téli alapozást tisztességgel végigcsináltam, Jenő szemtől szembe azt mondta, számít rám, de a hátam mögött mindenfélének elmondott, emiatt párszor összeszólalkoztunk. Végül megkérdeztem, mi a terve velem, azt felelte, hogy semmi, én meg azt mondtam, jó, akkor abbahagyom. Nem támasztott kifogást a döntésem ellen. Nem titok, hogy megbántottan vonultam vissza. Sovány vigasz, hogy kitelt Dalnoki ideje. Amikor menesztették, én már a Bányász technikai vezetője voltam, és maradtam egészen addig, míg sok évvel később kiestünk az NB I-ből.”

Még ekkor is hívták levezetni, „zsebpénzt keresni” alsóbb osztályba, haknizni Ausztriába,

de csúcstartó NB I-es játékosként méltatlannak éreztem bohóckodni.

Inkább kipróbálta magát edzőként, a Vasasban, egyetlen szezonban. „Illovszky Rudi keresett meg, igent mondtam, de hamar éreztem, hogy nem passzol hozzám a dolog, lemondtam.” Utóbb egy megyei csapatnál Tarjánban is próbát tett, „de az se jött be, megbolondulok attól, ha csak elfocizgatunk, és nincs semmi célkitűzés”.

Az NB I után állandó elfoglaltságot a kisiparban lelt. „Még 1990 környékén megüresedett egy üveges- és képkeretező műhely a városban, megvettem, azóta csinálom, van hozzá vénám. A feleségem segít. Illetve én segítek a feleségemnek.”

A mostani asszony már a harmadik feleség.

Az első házasságból fia született Gyurinak. „Gyönyörűen éltünk, mígnem beteg lett az asszony, leukémia, egy év alatt végzett szegénnyel, harminckét évet élt, ott maradtam a gyerekkel. Újranősültem, ott még két fiú született, ismét szépen éltünk, legalábbis azt hittem, de kiderült, hogy rosszul viselkedett a nő, el kellett válni. A mostani a harmadik feleségem, egy kislányt hozott magával. Dacára a huszonéves korkülönbségnek igazán szépen élünk.”

Méghozzá abban a házban, ahol a Bányászhoz szerződésekor lakást kapott Gyuri.

„Egyetlen egyszer költöztem, a negyedikről az elsőre.”

Az előszobában két fogas várja a kabátokat, az egyiken az a felirat, hogy HAZAI, a másikon meg az, hogy VENDÉG. A nappali egy múzeum, érmek, serlegek, fontos meccsek labdái, a fiókban mezek, csupa kék-fehér.

*

Gyuri nemcsak hűséges, hanem sportszerű is. „Soha senkit nem bántottam, a durvaság, a szándékos szabálytalanság nem fér össze se a futball szellemével, se az én mentalitásommal. És szükségem sem volt rugdosódni, hiszen olyan gyors voltam, lehetett neked három méter fórod, utolértelek. A bírókkal sem vitáztam. Minek? Ha igazam van is, nincs az a duma, ami miatt megváltoztatnának egy ítéletet. Egyszer szakadt el a cérna, de akkor is csak majdnem, mégis begyűjtöttem életem egyetlen piros lapját. A Salgótarján ellen játszottunk, egy jó barátom állt velem szemben. Egyszer csak belém rúg úgy, hogy ott sincs a labda. Ránézek, röhög. Mondom, Józsi, ne szórakozz velem. Pár perc múlva ismét megrúg, Mondom, Józsi, ne provokálj. Röhög. És harmadszor is megrúg. Emelem a lábam, hogy törlesztek, de nem gondolom ám komolyan, csak úgy lendítek egyet, az utolsó pillanatban visszafogtam. Csakhogy a bíró, Nagy Béla meglátja, belefúj a sípjába, és már rohan is felém azzal, hogy Szabó sporttárs, lehet menni zuhanyozni. Hang nélkül leballagtam. Budapesten zajlott a fegyelmi tárgyalás, előadtam az esetet, és a testület becsületére legyen mondva, hogy nem kaptam eltiltást, sőt a szezon végén nekem ítélték az idény fair play díját.”

Gyuri még mindig focizik. „Hetente egyszer teremben. Kétszer harminc perc, középiskolások ellen. Simán bírom szusszal, bárkit lefutok, de inkább csak hátulról irányítok. Legutóbb nyolc-hétre kikaptunk, de kettőt én lőttem, az egyiket tizenötről varrtam be. Mintasportoló voltam, vagyok, tán ezért nem fog rajtam az idő. Odatettem magam meccsen épp úgy, mint edzésen, nem maradtam ki éjszakára, nem dohányoztam.

Egy pohár sört ugyan megittam, de kettőt már nem ittam meg.

Szóval más az életfelfogásom, mint a jelenlegi focistáké. Leginkább azt sajnálom, hogy nem most születtem. Bele se merek gondolni, hogy az én mentalitásommal és tehetségemmel mire vihettem volna ebben a világban.”

Tán még stadiont is elneveznének róla.