Ronaldinho, a boldog Törőcsik

Közmegegyezés körvonalazódik a tekintetben, hogy Mbappé és Haaland a két új győztesember. Duzzadnak, kicsattannak, ha nem is annyira, mint az ifjú Maradona, aki félő volt, hogy szétfeszül – de azért a diadalmas fiatalság ellentmondást nem tűrésével. Van egyéb út is, az én alaphősöm „a kedves kis szőke srác kilencessel a hátán” más típus volt. A sebesség – kezdetben – nála is megvolt, a megfelelő izomzat (genetikai és elszántsági okokból) csekélyebb mértékben. A két titánnál nincs ilyen jellegű gond, van bennük erő, lendület, ész, és van inspiráló közegük is. Messit és Ronaldót egyelőre nem látom bennük, mindazonáltal érdekes, hogy így egyszerre, párban jöttek. Mbappét érzem játékosabb játékosnak, őt látnám szívesebben egy alternatív világban lila-fehérben. Talán Haaland is beférne. Még ebbe a kupagyőztes Újpestbe is.

A Megyeri úti lelátón a nyolcvanas évek első felében a szurkolók előszeretettel minősítették képzetlennek az aktuális ellenfél aktuális hibázóit. Minden vendégcsapat védekezett, megannyi Huesca próbálta megúszni a kilencven perceket. És minthogy a hatvanas-hetvenes évekhez képest kisebb intenzitással ugyan, de folyamatosan gördültek a hazai támadások, gyakorta pattantak el a labdák a megzavart védőktől. Hazai oldalon ilyesmi nem fordult elő, ha Tóth Jóska elhagyta a labdát, az nem ügyetlenségnek minősült, hanem túlzott lelkesedésnek.

Sorban bukkantak fel a penge figurák.

A kis Törőcsikek, Kiss Sanyik. Dékány, Horváth, Bodnár, Kerekes, Freppán, a tartalékcsapatban rengeteg gólt szerző Handel bárhol máshol alapember lett volna. Meghatott, hogy egy ideig Újpesten maradtak. Egyikük, aki Kisshez hasonlóan Pécsről érkezett, évtizedekkel később ellenfelem volt valami öregfiúk meccsen, egy szögletnél pár szóban méltattam őt, örült, hogy emlékszem rá, majd arról informált, hogy miközben Újpesten játszott, a szobája falán Nyilasi posztere lógott. Válaszoltam volna, hogy az enyémen is, csak nálam nem zöld-fehér, hanem piros-fehér-zöld mezben, de jött be a labda, ellépett mellőlem, és gólt fejelt. Vagy lőtt. Ahogy ma mondják: jegyzett. (Egy másik hasonló típusú meccsen ugyancsak egy szögletnél Steidlnek meséltem, mit művelt az első NB I-es meccsén, középkezdés után végigvitte a pályán a labdát a Videoton ellen, majdnem gólt lőtt, micsoda karrierstart lett volna – mintha nem emlékezett volna, vagy csak halványan, a labdát mindenesetre ő is elfejelte előlem.)

Régen volt hazai és külföldi kedvencük is az embereknek. Csapat is, játékos is. Törőcsik volt a magyarom, a nemzetközi Törőcsikem pedig Ronaldinho. Nem ugyanaz az időszak, az egyik 66 éve született, a másik 1980-ban, akkortájt, amikor Bodnár Fazekas cseréjeként külsővel rúgta be a szögleteket. Fazekas meg hol jobbal, hol ballal, neki mindegy volt. Törőcsikről különféle csatornákon megemlékeztem már néhányszor, Ronaldinhót pedig a Vígszínház színpadára csempésztem be 2006-ban.

Pontosan száz alkalommal hangzott el majdnem a teljes a neve, ennyiszer ment a Pán Péter-átiratom, amelyben a George Darling nevű szereplő George de Assis Moreira Darlingként beszél magáról. Biztos akadt a nézőtéren, aki tudta, ki az a (Ronaldo) de Assis Moreira, bár Ronaldinho eredeti neve valamiért közel sem annyira közismert, mint Edson Arantes do Nascimento, aki, ugye, Pelé. Ronaldinho szintén Ronaldo, viszont három már nagyon sok lenne, kell az az „inho” becézés; ha engem valaha leigazolt volna egy brazil vagy egy portugál csapat, jó eséllyel Zolinho lett volna a hátamra írva. Nem igazolt, máshogy alakult.

Az évek során, ahogy néztem a játékát, arra kellett rájönnöm, hogy Ronaldinho tulajdonképpen Törőcsik sikeres verziója. A boldog Törőcsik.

És még mindig csak negyvenegy éves, ami valójában őrület, egyfelől döbbenet, mennyivel fiatalabb nálam, másrészt ehhez képest milyen régen nincs már színen. Mindenki tudja, mi mindent csinált először:

más irányba nézés passz közben,

sorfal alatt ellőtt szabadrúgásgól, vagy az a száz méterről rúgott, cselek meg cselsorozatok, egyáltalán, ahogy az egészet élvezte. Felidéződhet a madridi szurkolók neki szóló tapsa a szólója után, vagy Messi első barcelonás gólja, ami után hátára veszi a kis utódot. Ahogy örül neki.

Idéznék a Lila csík, fehér csík című műből, amelyben a kortárs szerző kétszer említi a nevét. Először azt írja: „Törőcsik sorsában is kezdettől ott a balvégzet, ő a sikert képtelen kezelni, a hozzá hasonló adottságú Ronaldinho hogy imádja ezt a fajta terhelést, a felhajtást, végigvigyorogja a pályafutását, igaz, ő ufó; a túlélés az alkalmazkodóképességen múlik, újra meg újra haladékot kap az ember, írja Füst Milán (…), és nem ebből áll különben is az egész, ez is kérdés, ez vezeti fel a haladékos megállapítást, igen, van haladék, egy darabig.”

Másodszor szintén Törőcsikkel kapcsolatban jön elő, itt az író szerénytelenül magát is beleszövi harmadik szereplőnek az eszmefuttatásába: „Akárhogy forgatom, több a különbség az azonosságnál, a legfontosabbak egyike, hogy kiskorom óta lelkiismeretesnek gondolom magam, ő viszont lázadó, nem súlyosan, de az, bohém Beatles,

mindenki Beatles akar lenni, csak nem tud vagy nem mer,

közben meg az is jó, amikor kiderül, milyen normálisak ők, hülyülnek csak, mert feldolgozhatatlan a helyzetük, meg mert a zsenik mindig játszanak, Ronaldinho ritkán vicsorog, és van lelkük, hogyne lenne lelkük, az egész csak úgy érdekes.”

Van egy harmadik rész, tisztán a magyar alaphősről, mégis idecitálnám: „Valami hasonlót akarok belelátni a kedvencembe én is, olyasmit, hogy nagyon is lelkiismeretes, csak megtesz mindent, hogy ez ki ne derüljön, valójában azonban tékozló fiú, azokat mindig jobban szeretik a simán jóknál,

amolyan mégis-srác, muszáj-Herkules, herkulesség nélkül,

amikor néha becsúszik egy-egy meccsen, elalélok a gyönyörűségtől, hát hajt ő is, akarja, láthatja mindenki, örül ő is a góljainknak, viszont hagyják ezzel békén, érzelmet ne lássanak rajta, szégyelli, ne hatódgassanak meg folyton azon, amit csinál, értem ezt, ismerem az érzést, önkéntelen védekezés, olyasmi, mint hogy a mellemre ne feküdjön senki, legalábbis a szív oldalára.”

Törőcsik, a szomorú Ronaldinho.