1.0Sport24https://sport24.24.huDajka Balázshttps://sport24.24.hu/author/dajkab/Volna itt két, egymásnak látszólag ellentmondó állítás, amiket érdemes közelebbről megnézni. Az egyik az, hogy az egész torna alapján Olaszország vastagon megérdemelte az Európa-bajnoki címet. A másik pedig az, hogy Anglia, illetve <strong>Gareth Southgate</strong> kapitány nélkül Olaszország nem nyerte volna meg az Eb-t. [central_article_recommendation title="Kapcsolódó" url="https://sport24.24.hu/foci/2021/07/12/podcast-ajtoablak-olasz-angol-eb-donto/" image="1" lead="1"] <strong>Roberto Mancini</strong> fiainak győzelme egy epikus hősköltemény. Nincs rá jobb kifejezés, mert azok a játékosok, akik a meccs lefújásának a pillanatában a pályán voltak, sem játéktudásuk, sem a bajnoki formájuk alapján nem tűntek Eb-győztes matériának. Legalábbis azok, akik meccs közben jöttek be. <h2>Csak nyomai maradtak a legerősebb csapatnak</h2> Könnyű lenne azt mondani, hogy a csoportkörben, illetve az egyenes kieséses szakaszban látott olasz válogatott között a legnagyobb különbség az ellenfelek minőségében volt. Bár ez a megállapítás nagy koncentrációban tartalmaz igazságot, azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Mancini csapata a torna végére úgy elfogyott, hogy az angolok töketlenkedése nélkül soha nem nyerte volna meg a finálét. Mancini nem kap mellszobrot a calcio elefántcsonttornyában, Covercianóban, taktikailag nem volt egy nagy truváj, amit kitalált, és a legerősebb kezdőcsapatával kapcsolatban sem árult zsákbamacskát. Ha tehette volna, a Mister minden meccsen így küldte volna pályára az övéit: <em>Donnarumma - Florenzi, Bonucci, Chiellini, Spinazzola - Barella, Jorginho, Verratti - Insigne, Immobile, Berardi. </em> Ahogy <a href="https://sport24.24.hu/sport/2021/07/11/eb-donto-elott-latszik-mivel-foghatok-de-nyerni-nagyon-tudnak-mancini-olaszai/">korábban megtárgyaltuk</a>, a csapat játéka nem túl bonyolult, viszont nagyon is hatékony, a középpálya tele van jól passzoló, de a védekezésben is aktív játékosokkal, megvan benne a sebesség, a lövőerő, és egy titkos fegyver, a támadásokkal fellépő balhátvéd, <strong>Leo Spinazzola</strong>. Így futott neki az Európa-bajnokságnak Olaszország, és amíg fennállt a status quo, a végső győzelemre is esélyesnek tűnt a játéka alapján. De ez nem tartott sokáig. <div class="payable-content-section"></div> <h2>Hátul beüt a ménkű</h2> A csillogó-villogó olasz játék nem tartott sokkal tovább a csoportkör végénél, ami nem is csoda, hiszen Spinazzola már a negyeddöntőben megsérült. Normál esetben egy balhátvéd kiesése nem okoz óriási gondot, csakhogy ahogy fent is láthattuk, a Roma szárnyvédőjének nem a védekezésben, hanem sokkal inkább a támadásokban volt pótolhatatlan szerepe. Spinazzola kiesése alapjaiban változtatta meg az olaszok játékát. Persze nem az AS Roma játékosa volt az első kieső, hanem egy másik római, <strong>Alessandro Florenzi</strong> (ő a főváros szülötte, de jelenleg a PSG játékosa), méghozzá egyből az első meccsen. Florenzivel azt az opciót veszítette el Mancini, hogy a védelem jobb oldalán nyisson ki háromvédősre az olasz válogatott, ha esetleg valami történne Spinazzolával, és az elgondolás abszolút jogos volt, hiszen Florenzi hasonló profilú szélső védő, mint csapattársa. <span class="highlight-block-small">Még a legjobb nyolc között jártak csak az olaszok, amikor mindkét játékos kidőlt, így az átmeneti játék óriási ütést kapott, és ez olvasható volt az olaszokon a torna hátralevő három meccsén. </span> <h2>Elöl is gondok adódnak</h2> A két sérülés súlyos csapás volt, főleg annak a fényében, hogy volt más gondja is Mancininek. Először is ott volt a centerposzt, ahol papíron tökéletes megoldást kínált <strong>Ciro Immobile</strong>, csakhogy az a játékkép, ami az olaszok meccsein kialakult, nagyon nem a sajátja a Lazio csatárának. A tavalyi európai aranycipős – 36 gólt szerzett a 2019-2020-as olasz bajnokságban – semmit nem tudott hozzátenni a csapata játékához (ez nem meglepő, a háromszoros Serie A-gólkirály egészen más típusú csatár, mint amilyenre szüksége lett volna Mancininek), ráadásul mögötte csak az abszolút hasonló attribútumokkal rendelkező <strong>Andrea Belotti</strong> jelentett opciót, akitől pont annyit lehetett várni, amennyit végül a közösbe tett (semmit). Mancini ugyan beválogatta a szezont remekül záró, rendkívül ígéretes <strong>Giacomo Raspadorit</strong>, de azt lehetett sejteni, hogy rá nem vár komoly szerep. Az olaszok csatárgondjai nem számítanak újdonságnak, a Serie A-ban is nyomozni kell a nemzetközi mércével is kiemelkedő egyéniségeket, és Mancini talán lett volna akkora punk, hogy húz egy mindenki számára meglepőt, és magával viszi a döbbenetes pályafutást teljesítő <strong>Franco Caputót</strong>, ha nem szól közbe a sors. Caputo 30 évesen lépett pályára életében először a Serie A-ban, addig alacsonyabb osztályokban játszott. A kieső Empoliban nagyszerűen mutatkozott be, és a Sassuolóhoz kerülve is bizonyította, hogy pont az a fajta középcsatár, akire rendkívül nagy szüksége lett volna az Eb-n Mancininek is. [central_article_recommendation title="Kapcsolódó" url="https://rangado.24.hu/nemzetkozi_foci/2020/08/15/francesco-ciccio-caputo-sassuolo-serie-a/" image="1" lead="1"] A már harminchárom éves csatár mögött viszont egy sérülésekkel tűzdelt szezon volt (tizenkilenc meccsen így is vágott tizenegy gólt), és a kapitány nem akart kockáztatni. Immobile használhatatlansága egyúttal azt is jelentette, hogy az olaszok csak a két szélső sebességében bízhattak, ám ez – különböző okok miatt – sem az osztrákok, sem később a spanyolok és az angolok ellen nem volt átütő erejű fegyver. Nagyon kellett volna egy befejező csatár. <h2>Az olaszok Eb-flopja, Nicoló Barella</h2> A mögöttünk hagyott szezon során többször is leírtam azt a bátor gondolatot, hogy Barella nemcsak az Inter, hanem az egész Serie A legjobb középpályása. Nehéz is volt vele vitatkozni, a szárd játékos kiegyensúlyozottan szállította a markáns klasszisteljesítményeket, és biztosan nem én vártam tőle egyedül, hogy az olaszoknak is akkora vezére lesz, mint a milánóiaknak. Ebből megdöbbentően kevés vált valóra. Barella sajnos egyszerűen elfogyott. Van rá mentsége, hiszen nemcsak végigdarálta a bajnoki címmel zárt szezont, de tavaly még a döntőig menetelt az Európa Ligában is, így ő valóban szinte végigfocizta az egész évet. Attól azonban, hogy van rá mentsége, még tény marad, hogy az olasz csapat pont a nyolcas poszton maradt el messze a várakozásoktól, és ez természetesen hatással volt az átmeneti játékra, a labdakihozatalokra és az ellenfelek védőharmadában kifejtett nyomás fenntartására is – utóbbit a csoportkör után kvázi el is engedte Mancini. Mivel a csoportkör alatt az olasz középpálya egyik legjobbja <strong>Manuel Locatelli</strong> volt, sok szurkoló vélte úgy, hogy Barella fáradtsága nem fog komoly gondot okozni, csakhogy a Sassuolo középpályása a játéka alapján nem Barella, hanem <strong>Marco Verratti</strong> logikus cseréje. Támadó középpályással nagyon nem állt jól Mancini, aki a fenti gondok miatt már olyan szinten került kényszerpályára, hogy mindkét keze meg volt kötve. <span class="highlight-block-small">Nemcsak meglepetést nem tudott okozni az ellenfeleknek, de még az alapjátékhoz sem álltak össze a dolgok igazán. </span> Barellát a belgák elleni negyeddöntő (ez volt egyébként a legjobb meccse az Eb-n) kivételével minden mérkőzésen lecserélte Mancini, pedig tudhatta, hogy a helyettesek inkább csak pótlékok. <strong>Bryan Cristanténak</strong> nem volt jó szezonja a pocsék Romában, ahol ráadásul gyakran a védelem közepén kellett játszania, <strong>Matteo Pessina</strong> pedig egy fél sorral feljebb érzi igazán jól magát, ahogy azt láthattuk az Atalantában. <h2>Hogy lesz ebből Eb-győzelem?</h2> Nem elég, hogy Anglia a második percben megszerezte a vezetést, Mancini mindkét szélen a cserevédőivel, egy használhatatlan centerrel, és egy fáradt, kicsit talán fásult támadó középpályással kellett, hogy megoldja a helyzetet, méghozzá úgy, hogy hiába mustrálgatta a kispadot, igazi clutch-cserét sehogy sem találhatott. Kétségbeejtő helyzet. Ebből csak és kizárólag úgy lesz Eb-győzelem, ha a csapat fennmaradó része nemcsak brutális melót tesz a közösbe, de a teljesítményének a színvonala is magasan az átlag feletti. Mancini szerencséjére ebben nem volt hiba: a védelem közepén a <strong>Leonardo Bonucci, Giorgio Chiellini</strong> páros, a regista posztján<strong> Jorginho</strong>, a támadósorban pedig <strong>Fede Chiesa</strong> játszott óriásit – és nem csak a döntőben, hanem az egész tornán. Azon már a fentiek fényében kevesen lepődnek meg, hogy Chiesát is sérülés miatt kellett lecserélni, és Jorginho is a frászt hozta minden olaszra, amikor még az első félidőben leült a földre, és ápolást kért. A mélységi irányító szerencsére tudta folytatni a játékot, mert ha ő is kiesett volna, az olaszok játéka összeomlik, és bárhogy fúrja is az angol esélyeket Southgate, ők nyerik meg a döntőt. Jorginho tudta folytatni (négy labdaszerzésével szokás szerint a legjobb volt a mezőnyben), Chiesa kiesése a 86. percben pedig csak annyit jelentett, hogy az olaszok a büntetőket vették célba a hosszabbításban, mert a Juve szélsője nélkül nem is igazán beszélhettünk támadójátékról. <span class="highlight-block-small">A büntetők elérésében viszont joggal bízhattak az olaszok, hiszen az egész Európa-bajnokság toronymagasan legjobb védőpárosa nem sok levegőt engedett az angol támadóknak. A Bonucci-Chiellini páros kiegyensúlyozottan, magabiztosan és szinte hiba nélkül hozta le az egész tornát, és bár ez sokaknak természetes lehetett, egyáltalán nem volt az. </span> A zsinórban megnyert kilenc bajnoki cím után csak egy irtózatos mázlival behúzott negyedik helyig jutó Juventusban nem pont így mentek a dolgok. Chiellini a szezon nagy részét sérülés miatt kihagyta, Bonucci pedig – aki egy az egyben sosem volt igazán erős, és egy háromvédős rendszer liberójaként tud igazán kiteljesedni – rengeteget szenvedett Pirlo négyvédős rendszerében. Egyikük sem fiatal, és Bonucci végigjátszotta az egész szezont, úgyhogy bőven volt mitől tartani. Ehhez képest a két rutinos védő a legszebb napjait idézve játszotta végig a tornát, bónuszként Bonucci a fináléban döntő érdemeket szerzett a góljával is. Bár az UEFA úgy döntött,<strong> Gigi Donnarummát</strong> választja meg a torna játékosának, saját magamat is meglepve ki kell jelentenem, hogy az Európa-bajnokság legjobbja véleményem szerint Leonardo Bonucci volt. [central_article_recommendation title="Kapcsolódó" url="https://eb2020.24.hu/hirek/2021/07/12/gianluigi-donarumma-foci-eb-gyozelem-zlatan-ibrahimovic-uzenet/" image="1" lead="1"] <h2>Ahogy a magyarok: első a csapat!</h2> Az olasz csapat szervezettsége és kompakt játéka nem lehetett senki számára meglepetés, amit viszont egységben mutatott ez a társaság, az nem mindig volt jellemző az olaszokra. Ezúttal mindenki egy irányba húzott, nem volt durrogás és széthúzás, a folyamatosan fenntartott koncentráció pedig olyan határozott csapatjátékot eredményezett, ami nem volt mindig jellemző Mancini csapatára sem. Annak, hogy fejben ennyire rendben volt az olasz válogatott, akkor értjük meg a fontosságát, ha egyénileg nézünk végig az Európa-bajnok kereten, illetve azon, ahogy az Eb-t kezdték a játékosok. Donnarummát teli szájjal árulózzák Milánóban, miután nem hosszabbított szerződést, <strong>Giovanni Di Lorenzo</strong> az utolsó fordulóban csúszott ki a Napolival a BL-ből, a Juve mélyrepülésben volt Pirlóval szinte egész évben, Spinazzola pedig egy teljesen reménytelen Romában hozott le közepes idényt. [central_article_recommendation title="Kapcsolódó" url="https://eb2020.24.hu/hirek/2021/07/12/eb-donto-olasz-valogatott-aranyerem-leonardo-spinazzola/" image="1" lead="1"] Verratti a francia bajnokságot sem tudta megnyerni a PSG-vel, <strong>Lorenzo Insigne</strong> Di Lorenzóval együtt bukott el a Napolival, <strong>Domenico Berardi</strong> és Locatelli pedig a nyolcadik helyen végeztek a Sassuolóval. A két kakukktojás a Chelsea-vel BL-t nyerő Jorginho és az Interrel scudettót nyerő Barella, valamint talán idevehető Immobile is, aki ugyan tíz ponttal maradt le a BL-helyektől a Lazióval, de a tavalyi aranycipő (és Serie A-örökrekord) után idén is berámolt húsz gólt. A kiegészítő emberből előlépő főszereplőket hagyjuk is: Cristante csak vergődött a Romában, <strong>Emersonnak</strong> még ennyi sem jutott a Chelsea-ben, hiszen összesen 15 meccset játszott, Belotti pedig konkrétan a kiesés ellen küzdötte végig a szezont a Torinóval. Olvastam egy cikket a döntő előtt, amiben egy érdekes tényezőre hívta fel a figyelmet a szerző. A Corriere opinionistája abban látta meg az olasz válogatott erejét, hogy tényleg teljes Olaszország képviselte magát benne. Ez igaz volt földrajzilag is, hiszen a hagyományoknak megfelelően szép számmal voltak oriundók (az olasz diaszpóra re-migránsa a brazil származású Jorginho, <strong>Rafael Tolói</strong> és Emerson is), Insigne és Donnarumma nápolyi születésűek, Florenzi római, Chiesa genovai, Chiellini és Di Lorenzo toszkánok, Pessina és Belotti lombardok, és még két szárd is befigyelt Barella és <strong>Salvatore Sirigu</strong> személyében. <span class="highlight-block-small">Ez egész Olaszország, illetve az olasz futball győzelme.</span> Az egyetemi végzettségű Chiellini, valamint a szintén főiskolát végzett Pessina ugyanúgy kulcsszereplő volt, mint a már középiskolás korában a Milan kapuját védő Donnarumma. Mancini csapatának a játéka már nem úgy olaszos, ahogy azt évtizedeken át megszokhattuk, de azért az is kiderült az Európa-bajnokságon, hogy a zsigerből jövő catenaccióhoz bármikor vissza tud nyúlni. A végső győzelemhez talán kellettek az angolok is, de hogy Olaszország megérdemelten ült fel a trónra, azt senki nem vitathatja.richhttps://s.24.hu/app/uploads/sites/24/2021/07/chie-150x150.jpg150150