1.0Sport24https://sport24.24.huFutó Csabahttps://sport24.24.hu/author/futocs/„Aligha lehetne komolyan vehetően vitatni, hogy szakmai szempontból, a taktikai megoldások kifinomultságát, a pályán bemutatott játék minőségét tekintve a futballipar csúcsát ma a Bajnokok Ligája jelenti” – érvelt néhány hónappal ezelőtt egy cikkében <strong>Michael Cox</strong>, a The Athletic elismert szakírója. Hozzátette ugyanakkor azt is, miszerint emellett “azt is be kell lássuk, hogy a minőség a futballban nem minden. Szükség van a kiszámíthatatlanságra, a kiegyensúlyozott versengés illúziójára is, ez a kettő együtt pedig teljesen más típusú szurkolói élményt hoz létre, mint a klubfutball sorozatai.” <span class="highlight-block-small">Cox ugyan nem nevesíti, mire gondol pontosan más típusú szurkoló élmény alatt, de mi ennél lehetünk bátrabbak, és felfedhetjük a titkot: ma a futballipar legkiszámíthatatlanabb, legizgalmasabb, legváratlanabb történéseket produkálni képes tornája az Európa-bajnokság.</span> Az Eb történetileg igencsak érdekes-furcsa képződmény. Egy világbajnoksághoz képest – szól a régi fáma – ez valójában gyerekjáték, kismiska, bemelegítés. Futballelméleti axióma, hogy a játék nagy, meghatározó nemzetei a vb-kre hegyezik a formát, ide, ezekre a tornákra építik a keretüket, a két világbajnokság közé beékelődő Európa-bajnokságok pedig csak afféle főpróbák, tesztversenyek az igazán fontos megmérettetés előtt. Nincs ezen mit magyarázni, mondják a futballtudorok, elég csak rápillantani arra, ki mindenki nyert eddig világbajnokságot (ez a legszűkebb futballelit, mindössze nyolc nemzet – Uruguay, Olaszország, Németország, Brazília, Anglia, Argentína, Franciaország, Spanyolország - részvételével), és mellétenni az Eb-győztesek listáját, amelyen a fenti európai országok (mínusz Anglia) neve mellett ott van az oroszoké/szovjeteké, a cseheké, a hollandoké, a dánoké, a görögöké és a portugáloké is. Az Eb tehát alapvetően a meglepetések tornája, ráadásul az UEFA – reagálva ezzel az utóbbi évtizedben a válogatottak versengését illetően egyre fokozódó európai dominanciára – olyan lebonyolítási forma mellett határozta el magát, amely kifejezetten garancia a szórakoztató, kiszámíthatatlan versengésre. A 24 résztvevős formátum jól reagál a mezőny sűrűségére, ugyanakkor nem ró túlzott jelentőséget a csoportkör meccseire: egy Eb-n, ha valaki elveszíti az első két meccsét, még simán továbbjuthat, ennek köszönhetően pedig viszonylag ritkák a fullasztóan unalmas, kockázatkerülésbe fojtott meccsek a torna első egy-két hetében. Összehasonlításképp: egy vb-n két vereséggel kezdeni egyenlő a szinte tuti biztos kieséssel, tehát a rajton mindenki leginkább nem kikapni próbál. Vonatkozó statisztikai adat: a 2022-es katari világbajnokság 48 csoportmeccse közül 24 a félidőben gól nélküli döntetlenre állt. (Ehhez némi adalék, hogy a történeti minta azt mondja, aki egy meccsen az első gólt kapja, az 80%-os valószínűséggel nem győz.) Lényeg a lényeg, az Eb kiegyensúlyozott, kiszámíthatatlan harcot ígér. Nincsenek toronymagas esélyesek, nincsenek „játékban” utcahosszal a többiek előtt járó gigászok. Vannak ugyan válogatottak, amelyek jobban el vannak látva tehetségekkel, mint mások – elég csak a minden poszton nettó világklasszisokat felvonultató franciákra, az angolokra, vagy épp a németekre és a portugálokra gondolni –, de szinte mindegyik résztvevő csapatban találni legalább egy-két sztárt, négy-öt ismertebb nevet, öt-tíz olyan játékost, akinek nem ismeretlen a nemzetközi mezőny, a nagy felhajtás, a komoly tét. (Arról meg oktondi redundancia lenne beszélni, hogy a tehetségeloszlás mennyivel egyenletesebb itt, mint a klubfoci topszintjén.) <span class="highlight-block-small">Mi következik mindebből? Például az, hogy felértékelődik az edző szerepe, nívója, teljesítménye.</span> <div class="payable-content-section"></div> Éppen ezért az Eb-re fordulva, az esélyek megtippelése felől közelítve talán az a legokosabb megoldás, ha a kispadokra pillantunk. Kinek van a legjobb edzője? Kinél a legjobb a „kémia” a csapat karaktere, játékosai és az edző fölfogása között? Hogy ki mennyire „jó” edző – és ezt most kéretik jól érteni, hiszen nyilván az, aki egy olyan válogatott kispadján ül, amelyik Eb-re készül, definíció szerint sem lehet nyeretlen kétéves kókler –, azt persze sok tényező alapján lehet vizsgálni. Elfogadott tézis például, hogy a válogatott munka a mai topfutballban már inkább amolyan nyugdíjas állás, évi 8-10 meccs, kisebb (avagy inkább: sporadikusabb) nyomással, kevesebb direkt hatással a játékstílusra, a megvalósított csapatjáték minőségére (hiszen elegendő edzés, közös munkanap sem áll rendelkezésre ahhoz, hogy olyan nüanszokig megtervezett, aprólékos meccsterveket dolgozzon ki egy edző, mint ami például <strong>Xabi Alonso</strong>, <strong>Gian Piero Gasperini</strong>,<strong> Jürgen Klopp</strong>, <strong>Mikel Arteta</strong>, vagy éppen Pep <strong>Guardiola</strong> sajátja). De mégis, kik azok, akik komoly topligás tapasztalattal, erős ázsióval irányítanak most válogatottakat? Tényleg igaz, hogy a válogatott futball alapvetően a klubfoci második-harmadik vonalába szorult edzők játszótere? Nézzük meg, mit mondanak a számok: <img class="size-full wp-image-12934 aligncenter" src="https://sport24.24.hu/app/uploads/sites/24/2024/06/edzorangsor.jpg" alt="" width="1008" height="343" /> Ha végigtekintjük a mezőnyt, azt látjuk, hogy mindössze kilenc edző akad (a résztvevők cirka egyharmada), aki eddigi pályafutása során egyetlen topligás meccsen sem ült a kispadon (<strong>Rossi</strong>, <strong>Yakin</strong>, <strong>De la Fuente</strong>, <strong>Dalic</strong>, <strong>Stojkovic</strong>, <strong>Kek</strong>,<strong> Probierz</strong>, <strong>Rebrov</strong>, <strong>Iordanescu</strong>), de közülük is mindössze öten olyanok, akik emellett sem BL-, sem EL-csoportkörös, vagy egyenes kieséses mérkőzésen nem dirigáltak még klubot (Rossi, De la Fuente, <strong>Dalic</strong>, <strong>Stojkovic</strong>, Probierz). Vegyük ki ebből a klubból a horvát válogatottat irányító Zlatko Dalicot, aki lehet, hogy klubkarrierje során nem aratta számolatlanul a sikereket, ám cserébe világbajnoki ezüst-, illetve bronzérme is van edzőként, és máris arra a következtetésre kell jussunk, hogy a 24 csapatos mezőnyben mindössze négy olyan edző akad, aki ezen objektív kritériumok alapján nem tekinthető valamiféle szűkre szabott elitklub tagjának. Ám éppen a magyar csapatot dirigáló Marco Rossi a bizonyíték rá, hogy a válogatott futballban a klubpedigré nem minden, sőt, de pláne: az olasz vezetőedző korábban sem a Honvéd, sem a DAC kispadján nem ért el világraszóló sikereket – bár azt épp lehetne vitatni, hogy a kispestiekkel elért valószínűtlen magyar bajnoki aranyérme mennyivel kisebb teljesítmény (ha ugyan), mint amit Vincenzo Montella, Ronald Koeman, vagy épp Domenico Tedesco fel tud mutatni a különböző topligákban –, miközben egymás után a második Eb-re vezeti ki a magyar válogatottat, amellyel feljutott a Nemzetek Ligája A-csoportjába, ott kis híján bement a négyes döntőbe, és amúgy mintegy mellékesen hat év alatt az Élő-rangsor 65. helyéről a 18. pozícióba kormányozta csapatát. Éppen ezért talán tekintsünk is el attól, hogy pusztán a fönti mutatók alapján igyekszünk sorba rendezni a válogatottak kispadjain helyet foglaló edzőket. Helyette játsszunk el a gondolattal, hogy power ranking helyett ún. suitability rankinget állítunk fel közöttük, és az alapján osztályozzuk őket, hogy mennyire illenek ahhoz a csapathoz, amely éppen alkalmazza őket, és milyen esélyeik vannak az adott játékosállományhoz viszonyítva sikeresnek mondható szereplés elérésére. Hangsúlyozom, hogy a lenti sorrend nem objektív értékelés eredménye, csupán az én személyes benyomásom, amely rendkívül sok ponton torzít(hat), ráadásul nem egy, nem kettő edző kapcsán kell kifejezetten szűk mintából dolgoznunk – tekintve, hogy tíznél is kevesebb mérkőzésen ültek eddig jelenlegi csapatuk kispadján. <h3>24. Dragan Stojkovic (Szerbia)</h3> Harminchét válogatott meccsén kifejezetten tisztességes pontátlag (1,89), két sikerrel megvívott selejtező-sorozat, ám semmi, ami ezen túl különösebben meggyőző volna. A vb-n a szerbek kifejezetten gyenge edzői munka mellett estek ki a csoportból úgy mint a tejfog, a selejtezőkön oda-vissza kikaptak tőlünk, ráadásul mindkét egymás elleni meccsen feltűnő volt, hogy <span class="highlight-block-small">Marco Rossi simán lemeccseli Stojkovicot.</span> Nem akarok rosszmájú lenni, de őt a szerb kispadon látni körülbelül ahhoz hasonlítható élmény, mintha a magyar válogatottat <strong>Détári Lajos</strong> irányítaná. <h3>23. Ronald Koeman (Hollandia)</h3> Kifejezetten nagy topligás tapasztalat (Valencia, Barcelona, Everton), dermesztő bukások, nehéz természet. A holland futball ugyan éledezni látszik a néhány évvel ezelőtti mélypont megjárása után, még mindig nem épp legszebb napjait éli, ennek pedig kiváló lakmuszpapírja Ronald Koeman szövetségi kapitányi kinevezése – rövid időn belül másodszor is, hiszen 2018 és 2020 között egyszer már irányította a csapatot. A selejtezőkben nem villogott a válogatottja, a franciák oda-vissza megcsapták őket (0-4, 0-1), de az írek és a görögök ellen is volt egy-egy kifejezetten nyögvenyelős meccsük, nem lennék meglepve, ha ez a trükkös Eb-csoport nem várt kihívás elé állítaná az Oranjét. <h3>22. Michal Probierz (Lengyelország)</h3> Az egyik kései beugró. A lengyelek a selejtezőket még a 2016-ban Eb-győztes <strong>Fernando Santos</strong> irányításával kezdték, de mivel a portugál sztáredző többek között Moldova (2-3) és Albánia (0-2) ellen is megégett a kvalifikációs meccseken, rövid úton kiadták a munkakönyvét. Ekkor jött el Probierz ideje, aki hat veretlen meccsel – igaz, ebbe is belefért egy Moldova elleni kínos döntetlen – végül kivezette az Eb-re a saját csoportjában Csehország és Albánia mögött végző lengyeleket. A csoportbeosztás ugyanakkor nem volt vele kegyes, Franciaország, Hollandia és Ausztria ellen már a pontszerzés is bravúr volna a csapatától. <h3>21. Edward Iordanescu (Románia)</h3> A románok nem kerültek kifejezetten nehéz selejtező csoportba – a kijutáshoz Koszovót és Izraelt kellett megelőzniük – de tíz veretlen meccsel és Svájc meglepetésszerű megelőzésével bőven túlteljesítették az elvárásokat. Iordanescu szisztematikusan és aprólékosan építkezik csapatával, de azt nem lehet mondani, hogy vele a kispadon túlzottan vérmes reményeik lehetnek a tornán – már a csoportból való továbblépés is bravúr lenne. <h3>20. Sylvinho (Albánia)</h3> Klubedzőként nem volt sikeres Franciaországban – bár papíron BL-elődöntősnek mondhatja magát a Lyonnal –, Albániában azonban magára talált, és talán mondhatjuk, hogy a helyén van. A selejtezőkben bravúr volt a széteső lengyelek megelőzése, az Eb-n azonban kifogták a halálcsoportot (olasz, spanyol, horvát), és bármennyire jó alapokat tett le <strong>Edy Reja</strong>, ez a falat most túl sok lesz a korábbi Barca-bekknek. <h3>19. Ivan Hasek (Csehország)</h3> 2024 elején vette át a csapat irányítását a kisebb meglepetésre a szerződését nem meghosszabbító <strong>Jaroslav Šilhavýtól</strong>, aki bár első helyen végzett a selejtezős csoportban, nem várt buktákba is belefutott Moldova, illetve Albánia ellen. Hasek bőven nem nullkilométeres edző – korábban vezette a Saint-Étienne-t és a Strasbourg-t, volt egy kevésbé sikeres időszaka a cseh válogatott kispadján, illetve szövetségi kapitánykodott Libanonban és Gabonban is –, de hogy vele megismétlődhet-e a három évvel ezelőtti bravúr, amikor a csehek Schick vezetésével a nyolcba jutottak, erősen kérdéses. <h3>18. Murat Yakin (Svájc)</h3> Nehéz ember, konfliktusos személyiség, akit a kínkeservvel, de végül sikeresen megvívott selejtezők után kis híján úgy vágtak ki a csapat éléről, mint a gerelyt. Csapata kemény, mint a kád széle, és kutya nehéz megverni, ugyanakkor nem várt döntetlenekbe is sikerült belefutnia olyan ellenfelekkel szemben, mint Koszovó, Izrael, vagy Fehéroroszország. <span class="highlight-block-small">Állítólag összeveszett <strong>Granit Xhakával</strong> is, a newcastle-ös <strong>Fabian Schärről</strong> pedig kitalálta, hogy nem illik a stílusa <strong>Manuel Akanjiéhoz</strong>, ezért nem játszatja őket egyszerre.</span> <img class="alignnone size-full wp-image-12938" src="https://sport24.24.hu/app/uploads/sites/24/2024/06/murat-yakin.jpg" alt="" width="2622" height="1748" /> <h3>17. Francesco Calzona (Szlovákia)</h3> A Napoli élére történő beugrása álomszerűen indult, de végül nem lett tartós sikersztori, 1,21-es meccsenkénti pontátlagát látva nem meglepő, hogy föl sem merült a marasztalása. A szlovák kispadon ennél egyelőre eredményesebben dolgozik, a selejtezőkön csak a portugáloktól kapott ki, és annak ellenére nem volt kérdéses csapata kijutása, hogy az első meccsükön csak egy ikszre futotta Luxemburg ellen. A csoportjuk harmadik helyén akár tovább is csoroghatnak az Eb-n, de ha ebben ennél több lenne most, az sokakat meglepne. <h3>16. Luis de la Fuente (Spanyolország)</h3> Az egyik legnagyobb kérdőjel. Úgy kapta meg a válogatott kispadját a sokat támadott <strong>Luis Rubialestől</strong> a vb után, hogy lényegében nincs tapasztalata a felnőtt topfutballban, viszont hosszan és eredményesen dolgozott a különböző spanyol utánpótlás-válogatottakkal. A mérlege egyelőre jó, bár a skótok csúnyán megcsapták őt egy ki-ki meccsen a selejtezők elején, és a legutóbbi, brazilok elleni meccsükön sem nézett ki kifejezetten jól a válogatott labda elleni játéka. A keret összeállítása miatt máris komoly támadásokat kap – állítólag nincs benne elég Real Madrid-játékos –, ha tippelnem kellene, azt mondanám, hogy ebből újra a lassan megint szokásossá váló spanyol mutatvány lesz: meddő mezőnyfölény, kézilabdás passzolgatás, aztán az első közepes ellenfél nagyon csúnyán szétkontrázza őket. <h3>15. Steve Clarke (Skócia)</h3> Hétmeccses nyeretlenségi sorozattal melegítenek a skótok az Eb-re, és bár ez várhatóan a rajtig megszakadt – a következő nekifutásra Gibraltár ellen kell bizonyítani –, talán kijelenthető: nem most van a csúcson Clarke és a csapat kapcsolata. A selejtezőkben viszont nagyot mentek, az első öt meccsüket zsinórban nyerték, megcsapták a spanyolokat, a <strong>Haaland</strong>-<strong>Ödegaard</strong> tandemmel támadó norvégokat, és a kötelező feladatokat is kipipálták a csoportjukban. Clarke-nak így ez már a második Eb-je lesz, a rutin tehát adott, de a következő lépcsőt (csoportból való továbbjutás) megugrani komoly előrelépést kíván tőle is. <h3>14. Vincenzo Montella (Törökország)</h3> Komoly topligás tapasztalat kiugró siker nélkül, és néhány közepesen nagy megégés (khm, Sevilla) – egyelőre ez a korábbi kiváló csatár pedigréje a kispadon. Kevesebb mint egy éve, 2023 szeptemberében váltotta a válogatott kispadján<strong> Stefan Kuntzot</strong>, és gyorsan kiegyenesítette a csapat arcvonalát a selejtezőkön: idegenben csapta meg a horvátokat (1-0), lesimázta a letteket (4-0), végül pedig egy walesi iksz (1-1) is elég volt neki a csoport első helyének megszerzéséhez. Márciusban viszont két nem várt pofonba is belefutott vele a válogatott (Budapesten 0-1, Bécsben 1-6), ami nem kifejezetten jó jel a három évvel ezelőtti komoly égés után feltámadni vágyó török futballnak. <h3>13. Domenico Tedesco (Belgium)</h3> Az aranygenerációnak annyi, ez a belga keret talán a legkevésbé kiegyensúlyozott az elmúlt tíz évből. Persze így is tele vannak kiváló futballistákkal, igaz, közülük az egyik legsikeresebbet, <strong>Thibaut Courtois-t</strong> Tedesco egy személyes vita és ellentét miatt végül kihagyta a keretből. Mindez jól mutatja a német-olasz edző karakterét: <span class="highlight-block-small">nem fél kemény, ellentmondásos döntéseket meghozni, a kompromisszumokat hírből sem ismeri, a játékfelfogása makacs és idealista</span> – nem épp a legjobb tulajdonságok ahhoz, hogy valaki hosszú távon sikeres tudjon lenni a válogatott futballban. <h3>12. Ralf Rangnick (Ausztria)</h3> Az osztrákok játszi könnyedséggel vették a selejtezőket, az utóbbi tizennégy meccsükből pedig csupán egyet veszítettek el – igaz, az épp a csoportelsőségükbe került a belgákkal szemben. Rangnick munkája beérni látszik a csapattal, utolsó meccsükön 6-1-re gyalulták le a törököket, olybá tűnik, most épp megvan a Rangnick esetében mindig nagyon törékeny lelki és szellemi béke a játékosok és az edző között. Amit nem látni előre, hogy miképp fog ez működni tornaszituációban: Rangnick legendásan rosszul tűri a nyomást, és miközben szinte minden állomáshelyén teljhatalmat vár el, rendre felőrli önmagát a mikromenedzsmentben. <img class="alignnone size-full wp-image-12939" src="https://sport24.24.hu/app/uploads/sites/24/2024/06/rangnick.jpg" alt="" width="2785" height="1857" /> <h3>11. Willy Sagnol (Georgia)</h3> Ígéretesen induló, ám gyorsan földbe álló vezetőedzői karrierje Georgiában támadt fel: immár három éve irányítja a kaukázusi csapatot, amelyet története első nagy tornájára vezetett ki a Nemzetek Ligája jelentette vigaszágon keresztül. Nem volt kis meló, a selejtezőben ugyanis nem termett nekik sok babér (Spanyolország, Skócia és Norvégia társaságában nehéz is lett volna ilyesmit elvárni), ám a kötelező feladatokat a másik ágon megoldották: elgyepálták a bolgárokat (5-2), Észak-Macedóniát (3-0), majd a pótselejtezőn előbb az egyre erősebb Luxemburg ellen nyertek (2-0), hogyan aztán tizenegyesekkel a görögöket is elüssék az Eb-részvételtől. Sagnol valószínűleg nem topkategóriás edző, de jól láthatóan tudja, amit egy válogatott irányítása megkövetel, és akárhogyan alakuljon is a torna, Tbilisziben jó eséllyel szobrot állítanak neki egyszer. <h3>10. Roberto Martínez (Portugália)</h3> Középkategóriás topligás edző (Everton, Wigan), és most már rutinosnak mondható, nagypályás szövetségi kapitány, hiszen a belga aranycsapat után Portugáliával dolgozhat. A kerete bombaerős, a selejtezők abszolválásával nem is volt gondja, tíz meccsből tízet nyert a csapatával, 36 rúgott gól mellett mindössze kettőt kapott, és papíron az egyik esélyesként készül csapatával az Eb-re. Más kérdés, hogy a győztes gént továbbra sem igazán látni benne, és azt sem tudni, mit kezd a <strong>Cristiano Ronaldo</strong>-problematikával a csapatjáték megszervezésekor. <h3>9. Matjaz Kek (Szlovénia)</h3> Didier Deschamps mellett az egyetlen olyan edző a mezőnyben, aki már legalább 100 meccsen ült egy válogatott – esetében a szlovén – kispadján. A rutinja tehát megkérdőjelezhetetlen, mint ahogyan az is, hogy a szlovén futball egyik legnagyobb alakja: az idei Eb előtt már a 2010-es világbajnokságra is ő vezette ki a válogatottat, ami onnan nézve igazán nagy szó, hogy az ország eddig összesen négy nagy válogatott tornán vehetett részt rövid története során (2000, 2002, 2010, 2024). A selejtezőben a finneket és a kazahokat simán megelőzték, a dánokat pedig megszorongatták, ami kifejezetten jó előjel a tornára – az már kevésbé, hogy a csapat meglehetősen kétarcú: a legutóbbi két felkészülési meccsbe például belefért egy Málta elleni iksz (2-2) és egy Portugália elleni győzelem (2-0) is. <h3>8. Szerhij Rebrov (Ukrajna)</h3> Egy régi ismerős, ha lehet mondani, egy igazi „felső polcos” edző. A Fraditól való távozása óta ugyan a nagy áttörés még várat magára, de ha valahol, hát az ukrán válogatott kispadján most ez is összejöhet Rebrovnak. A selejtezők alatt úgy voltak pariban a legutóbbi Eb két döntősével (Anglia, Olaszország), hogy ismert okokból egyetlen meccset sem játszhattak hazai pályán, ezzel együtt egyetlen meg nem adott tizenegyesre volt a csapat attól, hogy egyenes ágon vívja ki a tornán való részvételt. Ez ugyan nem jött össze, de szemre ez a csapat akár még arra sem esélytelen, hogy zsinórban másodszor jusson a legjobb nyolcba az Eb-n. Ennek pedig egyik legfőbb oka, hogy ezúttal erősebbek a kispadon, mint három évvel ezelőtt. <h3>7. Kasper Hjulmand (Dánia)</h3> A három évvel ezelőtti torna nagy edzőfelfedezettjének csillaga azóta kissé megkopott – a katari vébén például úgy álltak földbe, mint a gerely, de az Eb-selejtezőkön is belefutottak pár kellemetlen pofonba például a kazahok, vagy Észak-Írország ellen –, ám még így is az egyik legizgalmasabb edzőnek számít a placcon, akinek a habitusa és stílusa ráadásul kifejezetten jól passzol a keret értékeihez, erényeihez. Ezzel együtt viszonylag sok jel mutat arra, hogy ez a viszony elfáradt, és nagy kérdés, mennyire tudja összekapni Hjulmand ezt a helyenként már megkopottnak látszó, fáradt, öregecske benyomást keltő csapatot. <h3>6. Julian Nagelsmann (Németország)</h3> <span class="highlight-block-small">Ha abszolút értékén nézzük, valószínűleg ő a mezőny legjobb, legprogresszívebb, legmagasabb minőséget képviselő edzője,</span> akinek ideális esetben egy topligás klub kispadján volna a helye, nem pedig a válogatott futballban. Ezzel együtt nem egyértelmű, volt-e, lesz-e elég ideje rendbe szedni az utóbbi tornákon történelmi mélységekbe visszahulló német válogatottat – még, ha Toni Kroos visszatérése, illetve ezzel párhuzamosan a két legutóbbi felkészülési meccs (egyaránt sima győzelem a franciák és a hollandok ellen) eredménye egyértelműen pozitív irányba is mutat. Nagelsmann ugyanakkor nem szívbajos, simán kihagyta a például a keretből Goretzkát, Hummelst, Brandtot és Gnabryt is – azaz, ha nem a remélt eredmény születik, könnyen gyors bűnbakként képezheti meg őt az eredmények hiánya miatt egyébként is évek óta frusztrált német közvélemény. <img class="alignnone size-full wp-image-12936" src="https://sport24.24.hu/app/uploads/sites/24/2024/06/nagelsmann.jpg" alt="" width="3971" height="2425" /> <h3>5. Zlatko Dalic (Horvátország)</h3> Nominál értéken valószínűleg nincs az Eb-mezőny tíz legjobb edzője között, de ha valamihez nagyon ért, az a válogatott foci és a torna-menedzsment. Három nagy válogatott dzsemborin irányította eddig a horvátokat, ezeken pedig írd és mondd, mindössze két meccset veszített el csapatával a rendes játékidőben: 2021-ben egy angolok elleni csoportmeccset (0-1), illetve a 2022-es világbajnokság elődöntőjét Argentína ellen (0-3). Igen, tudom, a keret egyre vénebb, igen, ez már az utolsó utáni dobása ennek a generációnak - ha valaki, akkor viszont Dalic pontosan tudja, hogyan kell kifacsarni az utolsó csepp eredményt is ebből a kivételes társaságból. <h3>4. Luciano Spalletti (Olaszország)</h3> Nagelsmann mellett a másik egyértelműen topkategóriás edző a mezőnyben, aki csak azért nem került listám első három helyezettje közé, mert még nem láttuk, hogyan működik egy nagy válogatott torna közben. Részben kényszerűségből került a posztra amiatt, mert az Eb-címvédő Roberto Mancini elfogadta a szaúd-arábiai szövetség mesés ajánlatát, és eddig hozza a kötelezőt: Angliában simán kikapott a selejtezők alatt, a többieket verte, a utolsó fordulóban pedig szőrös tökű profiként menedzselte le Gdanskban azt a 0-0-t az ukránok ellen, ami az Eb-kijutáshoz kellett, és ami az olasz edzőiskola beugró szintje. <h3>3. Marco Rossi (Magyarország)</h3> A tökéletes választás a magyar kispadra. Reális az ön- és énképe, kiváló vezető, szuggesztív kapitány, a válogatási elveit transzparensen képviselő, hiteles szakember, aki ráadásul olyan háttércsapatot épített ki a válogatottnál, amelyre nála magasabbra taksált edzők is szívesen és bátran támaszkodnának Európa bármely országában. Tizennégy meccses veretlenségi sorozattal készül az Eb-re, mégsem mondanánk, hogy ez neki ugródeszka: <span class="highlight-block-small">ő is érzi, mi is tudjuk, hogy a helyén van, ez a csapat az övé, szisztematikusan, ha tetszik tégláról téglára építette fel – nekünk.</span> <h3>2. Gareth Southgate (Anglia)</h3> Nem, nem ő a mezőny második legjobb edzője. A klubfociban megbukott, meccselni nem tud (érdemes visszanézni a három évvel ezelőtti Eb-döntőt, esetleg a 2018-as vb elődöntőjét), ellenben kiváló kommunikátor és akkurátus vezető, aki mintaszerűen brandelte újra az arroganciában fürdőző, ám többnyire otrombán sikertelen angol válogatottról alkotott nyilvános képet. Van rutinja, akadnak eredményei, tudja, mit követel a válogatott foci (elsősorban stabilitást, jó védekezést, labdával pihenős periódusokat, összeszokott csapatot), az egyetlen tragédiája, hogy ezzel a kerettel most már illene nyernie is valamit – amit viszont nem fog. Ez viszont nem teszi semmissé a nagyon is létező és valós érdemeit. <h3>1. Didier Deschamps (Franciaország)</h3> <img class="alignnone size-full wp-image-12937" src="https://sport24.24.hu/app/uploads/sites/24/2024/06/didi.jpg" alt="" width="6000" height="3128" /> Southgate pepitában – csak minden összetevőjéből egy picit több és jobb. Villámgyorsan felmérte, hogy a válogatott fociban az eredmény a legfontosabb, azt pedig az adott versenyrendszer, illetve körülmények között úgy tud legnagyobb valószínűséggel elérni, ha minimalizálja a kockázatokat. Nagyon konzervatív felfogású edző, a kipróbált emberi-szakmai kapcsolatokat többre tartja, mint a jó formát – volt is baja Benzemával, nem kevés –, mint ahogyan a rakkolást és a középpályás rombolóharcot is bármikor előbb választja, mint hogy olyan csapata legyen, amelynek játékosai a fülükön táncoltatják a labdát, de kiesnek a nyolc között. Papíron ennek az Eb-nek is ők a legnagyobb esélyesei, <span class="highlight-block-small">Deschamps pedig bizonyította már, hogy képes győzni, képes a döntőig jutni, képes megharcolni a szerencséjéért,</span> ugyanakkor előállhat olyan helyzet, amikor egy éles szituációban – mondjuk Nagelsmann, vagy épp Spalletti – simán lemeccselik. Oda viszont el kell jutni, és miközben a riválisairól nem tudni, képesek-e hibátlanul megtenni ezt az utat, Deschamps-ról nagyjából biztosan kijelenthető, hogy nem bukik el a saját lábában. Ennyit erre a hétre, jövő pénteken folytatjuk, aztán pedig már célegyenes, irány Németország!richhttps://s.24.hu/app/uploads/sites/24/2024/06/rossi-150x150.jpg150150