Egy jó MLS-játékos az egy jó játékos az MLS-ben

1.0Sport24https://sport24.24.huDajka Balázshttps://sport24.24.hu/author/dajkab/Egy jó MLS-játékos az egy jó játékos az MLS-ben<blockquote>Árulkodó tény, hogy bár a fiam az Egyesült Államokban, a Sporting Kansas City futballegyüttesében jól bizonyít, Marco Rossi szövetségi kapitány immár hónapok óta nem veszi őt figyelembe a kerethirdetéskor</blockquote> – nyilatkozta nemrégiben a Metropol című lapnak Sallói István, a csak rá jellemző, természetszerű lezserséggel hozzátéve azt is, hogy miképp fia, Sallói Dániel, úgy ő maga is „megbékélt” a helyzettel, „nem frusztrált”, és „biztos abban, hogy a németországi Eb-re sem utazik” majd a 27 éves támadó. A nyilatkozatnak – és ez objektíve is könnyűszerrel megállapítható – különös íze van, na pláne a hangoztatott megbékélés jegyében. A magyar sportsajtót lapozgatva nem lehet ugyanis nem észrevenni, hogy kampány van: persze nem önkormányzati vagy európai parlamenti értelemben (bár némelyik sportorgánum ebben sem akar – vagy tud – elmaradni az elvárásoktól), hanem kifejezetten és egyértelműen Marco Rossi Eb-keretének befolyásolása érdekében. Ilyet persze már láttunk korábban néhányszor, és éppen ebbéli tapasztalataink – például Dzsudzsák Balázs állhatatos és kitartó mellőzése a három évvel ezelőtti Eb-re fordulva – erősíthetnek meg bennünket abban, hogy a szövetségi kapitány ezúttal is magasról tesz majd a dolgába kívülről beleokoskodni vágyó szirénhangokra. [caption id="attachment_12495" align="alignnone" width="2000"]<img class="wp-image-12495 size-full" src="https://sport24.24.hu/app/uploads/sites/24/2024/04/000_9pf78l.jpg" alt="" width="2000" height="1125" /> Sallói Dániel eddig négyszer szerepelt a válogatottban, utolsó meccsét 2021 októberében játszotta, az albánok elleni hazai vb-selejtezőn.[/caption] Sallói nyilatkozata tehát nem abból a szempontból igazán érdekes, hogy mennyiben befolyásolhatja a végleges keret kialakítását a már javában zajló hangulatkeltés – semennyire, Rossi azokat viszi majd ki magával a tornára, akikkel nagyobb esélye van meccseket nyerni –, hanem onnan nézve, milyen tényezők húzódhatnak meg a kapitány egy-egy személyi döntése mögött. Én azt mondom, tegyünk egy próbát. Abban nincs vita, hogy Sallói Dániel nem rossz játékos. Magyar szinten kifejezetten példaértékű karriert fut, megbecsült játékosa az MLS egyik, a jobbak között számon tartott csapatának, klubjában elfoglalt státuszát pedig kiválóan mutatja, hogy 1,1 millió dolláros (1,02 millió eurós) éves apanázsával a keret harmadik legjobban fizetett játékosa jelenleg (a ligában ez a gázsi a 66. helyre elég, amit persze valamelyest árnyal az amerikai major ligákra jellemző fizetési plafon intézménye, ennek köszönhető például, hogy a vonatkozó rangsorban csak Sallóié mögött következik az ismerősen csengő Jordi Alba név). Ha hihetünk a rendelkezésre álló (boldogabb országok futballtársadalmaiban nyilvánosnak számító) adatoknak, akkor ma mindössze hét, jegyzett bajnokságban szereplő magyar futballista keres nála is jobban (forrás: Capology.com): <ol> <li>Szoboszlai Dominik (Liverpool, Premier League) – 9,1 millió euró (3,57 milliárd forint)/év</li> <li>Willi Orbán (RB Leipzig, Bundesliga) – 6,6 millió euró (2,59 milliárd forint)/év</li> <li>Gulácsi Péter (RB Leipzig, Bundesliga) – 5,6 millió euró (2,19 milliárd forint)/év</li> <li>Szalai Attila (Hoffenheim/Freiburg, Bundesliga) – 2 millió euró (785 millió forint)/év</li> <li>Kerkez Milos (Bournemouth, Premier League) – 1,6 millió euró (628 millió forint)/év</li> <li>Schäfer András (Union Berlin, Bundesliga) – 1,2 millió euró (471 millió forint)/év</li> <li>Gazdag Dániel (Philadelphia Union, MLS) – 1,1 millió euró (431 millió)/év</li> </ol> A keresett pénz nagysága persze nem determinálja föltétlenül pontosan egy játékos minőségét – ehhez legyen elég annyi, hogy az a Sallai Roland, aki Sallói egyik közvetlen posztriválisa a válogatottban, mindössze 720 ezer eurós (283 millió forint) éves fizetéssel is a Freiburg egyik legjobbja jelenleg, és értelemszerűen a nemzeti csapatban is megingathatatlan a helye. (Alulfizetettsége egyben jó indikátora annak is, miért téma most már hónapok óta folyamatosan az esetleges eligazolása a baden-württembergi klubtól.) <h2>MLS: jobb, rosszabb – vagy csak más?</h2> Oké, de ha Sallói értéke ennyire magas a nemzetközi piacon lévő magyar játékosokéhoz viszonyítva, miért nem opció mégsem a válogatottban? Ahhoz, hogy ezt megértsük, elsősorban azt kell megvizsgálnunk, mennyit ér az MLS, mint bajnokság a nemzetközi összevetésben. A sportsajtóban ugyan évek óta állandó téma az amerikai futball-liga feltartóztathatatlan fejlődése – és ebben van is némi igazság –, ám a számok azt mutatják, hogy hiába a relatív értelemben ugrásszerű előrelépés, abszolút értelemben az MLS még a saját kontinensén sem számít megfellebbezhetetlen első erőnek. Ha például azt vesszük alapul, hogyan teljesítenek a bajnokság csapatai a CONCACAF-zóna Bajnokok Ligájában, meglehetősen ambivalens képet kapunk: a sorozat idei kiírásában 9 MLS-csapat indult, de ezek közül mindössze három (New England, Columbus, Inter Miami) szerepel a negyeddöntős mezőnyben – ennél 2019 és 2022 között mindig több amerikai klub érte el a legjobb nyolc mezőnyét, még úgy is, hogy ebben az időszakban csupán öt résztvevő indulhatott el a sorozatban az MLS-ből. Sokatmondó, hogy a kontinens legrangosabb kupasorozatát az elmúlt 24 évben mindössze egyszer tudta MLS-csapat megnyerni (még 2022-ben az a Seattle Sounders, amely aztán az első szembejövő ellenféllel szemben elvérzett a FIFA klubvilágbajnokságán), miközben az egyeduralkodónak számító mexikói liga mellett Costa Rica bajnoksága is föl tud mutatni legalább két kupasikert a vonatkozó időszakban (Alajuelense 2004, Saprissa 2005). Még szomorúbb a kép, ha az MLS csapatait a közvetlen rivális mexikói klubokkal vetjük össze: 2018 óta a két bajnokság nemzetközi párharcainak mérlege 12-22 – nem a jenkik javára. A CONCACAF Bajnokok Ligája idei kiírásában eddig négyszer mérkőztek meg egymással mexikói és MLS-klubok, és mindannyiszor előbbiek jutottak tovább – közte olyan söprésekkel, mint például a Pachuca <a href="https://www.youtube.com/watch?v=xfMDcOkIRRg&feature=emb_err_woyt">6-0-s győzelme</a> a Gazdag Dánielt is soraiban tudó Philadelphia Union ellen. A fentiekből természetszerűleg következik, de említsük meg, hogy a közép-amerikai kontinens klubrangsorának első hét helye között 6-1 az arány a mexikóiak javára (az egyedüli amerikai reprezentáns a Philadelphia Union a 4. helyen). A teljes igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy az elsőre meglehetősen lehangolónak tűnő kép könnyedén árnyalható: az MLS erőviszonyai a major ligákra jellemző esélykiegyenlítő szabályok miatt folyamatosan változnak, nincsenek hosszú időn keresztül egyeduralkodó csapatok, ami nyilvánvalóan a nemzetközi eredményesség fenntarthatósága ellen hat. Szemben Mexikóval, ahol olyan tradicionális, nagy klubok domináljak a hazai porondot, mint a Club América, a Pachuca, a Monterrey vagy a hozzájuk az elmúlt években csatlakozó Tigres. <img class="alignnone wp-image-12484 size-full" src="https://sport24.24.hu/app/uploads/sites/24/2024/04/concacafuj.jpg" alt="" width="604" height="230" /> (A legsikeresebb klubok a CONCACAF-zóna Bajnokok Ligájában. Az MLS klubjai közül mindössze egy, az LA Galaxy ért el legalább két döntős szereplést a sorozat 1962 óta íródó történetében.) Az persze, hogy az MLS klubjai – ilyen vagy olyan okok miatt – nem érik el a mexikói topcsapatok szintjét, egy dolog. Az meg egy másik, hogy nemzetközi összevetésben milyen minőséget képvisel a liga, valamint annak csapatai – nem kizárt ugyanis, hogy a mexikói bajnokság színvonala nem marad el sokkal a közvetlenül a topligák mögé helyezett európai sorozatok némelyikétől. Ennek objektív megítélése majdhogynem lehetetlen feladat, de nagyságrendileg megválaszolhatjuk a kérdést, ha vetünk egy pillantást a FiveThirtyEight nevű – egyébként amerikai illetőségű – adatelemző cég úgynevezett globális klubrangsorára. A <a href="https://projects.fivethirtyeight.com/soccer-predictions/global-club-rankings/">Global Club Rankings</a> (GCR) 641 klubot rangsorol egymáshoz képest a világ minden tájáról. A statisztikusok által használt metódus alapja az ún. <a href="https://fivethirtyeight.com/methodology/how-our-club-soccer-predictions-work/">Soccer Power Index</a> (SPI), amely minden egyes, az adatbázisban szereplő csapathoz rendel egy támadó és egy védekező értéket, mégpedig annak megfelelően, hogy egy átlagos ellenféllel szemben, semleges pályán várhatóan mennyi gólt lőne, illetve kapna. Ebből már lehet prediktálni az egyes klubok egymás elleni meccseinek várható eredményeit (illetve pontosabban az erre vonatkozó valószínűségeket), ami kirajzol egy erősorrendet a csapatok között. Ez az erősorrend aztán a szezon során dinamikusan változik a lejátszott meccsek adatainak fényében, amelyet az elemzők természetesen kiigazítanak az egyes ligák/versenysorozatok egymáshoz viszonyított erősségének különbségeivel (nem mindegy ugyanis, hogy egy csapat az európai vagy éppen a CONCACAF-zóna Bajnokok Ligájában vitézkedik, és így tovább). Nos, ebben a globális klubrangsorban jelenleg a legmagasabban jegyzett MLS-csapat a Philadelphia Union – a 146. helyen. Összehasonlításképp, közvetlenül előtte a német másodosztály kilencedik helyét elfoglaló Hertha BSC tanyázik, mögötte pedig a Ligue 1-ben a kiesés ellen hadakozó Lorient. Ja, és még valami: ugyanebben a rangsorban per pillanat a 140. helyen áll a Ferencváros. <img class="alignnone wp-image-12486 size-full" src="https://sport24.24.hu/app/uploads/sites/24/2024/04/keletabla.jpg" alt="" width="604" height="279" /> (A CONCACAF-zóna legerősebb klubcsapatai a FiveThirtyEight GCR-helyezése alapján.) Bár lehet – és kell is – objektív adatokat fölsorakoztatni az egyes ligák és csapatok egymáshoz képesti összevetéséről szóló viták során, érdemes elfogadni, hogy a különböző bajnokságok általános színvonalának meghatározása döntően szubjektív műfaj. Ebből következően az igazán fontos kérdés nem is az, hogy pontosan mennyire magas az MLS színvonala – nagyságrendet persze nyugodtan be lehet lőni magunknak a fenti adatsorokra támaszkodva –, hanem az, mennyire hasonlít vagy éppen különbözik a stílusa az európai bajnokságokétól. <div class="payable-content-section"></div> <h2>Miben különleges az MLS?</h2> Ez a válogatott szempontjából is kiemelten fontos, ugyanis a nemzeti csapatba döntően európai bajnokságokban szereplő játékosokat tud meghívni a kapitány. És bár a futball az utóbbi évtizedekben megélt globalizáció hatására elképesztő ütemben uniformizálódott, a ligák közötti stílusbeli különbségek nem tűntek el teljesen. Sőt: éppen azért van és lehet nagy jelentősége a statisztikailag akár aprónak tűnő különbségeknek is, mert a nagy kép alapvetően az uniformizáció – következésképp, aki kilóg, az nagyon kilóg, és csak nehezen illeszthető be a puzzle-be, mondjuk egy válogatott-összetartás korlátozott időtartama alatt. Az MLS márpedig kilóg, mégpedig alapvetően három dimenzióban. 1.) Intenzitás Ha pusztán futásmennyiséget vizsgálunk, az MLS alapvetően hozza azt, amit Európában látunk: egy csapat mezőnyjátékosai átlagosan 101,1 kilométert futkosnak össze 90 percre vetítve. A BL-meccsek átlaga ugyanebben a mutatóban 101,9 kilométer, az Európa Ligáé pedig pontosan ugyanannyi, mint az MLS-csapatoké. Az eb tehát nem itt van elhantolva – hanem ott, hogy pontosan milyen intenzitású is ez a mozgás. <img class="alignnone wp-image-12488 size-full" src="https://sport24.24.hu/app/uploads/sites/24/2024/04/keletabla2.jpg" alt="" width="603" height="283" /> Forrás: CIES Report Ha azt nézzük meg, hogy egy átlagos mezőnyjátékos 90 percre vetítve mekkora távolságot tesz meg magas intenzitású (> 5,5 m/s, azaz 19,8 km/h) mozgással, akkor már beszédesebbek a számok. Az MLS-átlag 700,6 m, ami jelentősen elmarad a Sporttudományok Nemzetközi Központja (CIES) <a href="https://football-observatory.com/IMG/sites/mr/mr68/en/">által készített vizsgálatba</a> bevont 31 bajnokság átlagától (734 méter), és pláne szembetűnő a különbség a négy nagy európai topliga játékosainak átlagától (774 méter). <img class="alignnone wp-image-12489 size-full" src="https://sport24.24.hu/app/uploads/sites/24/2024/04/keletabla3.jpg" alt="" width="600" height="255" /> Forrás: CIES Report Az intenzitás alacsonyabb átlagos szintjének irányába mutat az is, hogy az MLS-ben az átlagéletkor nagyjából ugyanazt a szintet karcolja, mint amit a topfutball krémjének számító bajnokságokban megszoktunk (27,4 év), miközben az U21-es játékosok pályán töltött perceinek aránya nemzetközi összehasonlításban is kifejezetten alacsony (6,1 százalék – éppen ugyanannyi, mint az idei NB I-ben). És hogy mit jelent mindez a játékra vonatkoztatva? Kevesebb sprint, alacsonyabb sebesség, kisebb nyomás a labdás játékoson, több idő a döntéshozatalra, nagyobb területek a játékosok és a csapatrészek között, azaz alacsonyabb nívójú meccsek, amik csak korlátozottan képesek arra, hogy szimuláljak az európai topfutball vagy a magasabb színvonalat képviselő válogatottak szintjét. Elég csak összehasonlítani, <a href="https://football-observatory.com/Major-League-Soccer-technical-analysis-of">hányszor jut el a labda</a> egy átlagos MLS-meccsen a támadóharmadba (132,1) – ez mindegyik (!) európai topliga átlagánál magasabb. Hogy minek köszönhető mindez? Részben annak – és ez is összefügg az intenzitás alacsonyabb szintjével, a rendelkezésre álló nagyobb területekkel –, hogy az MLS-ben szignifikánsan kevesebb a párharc egy átlagos meccsen (51,1), mint az európai top bajnokságokban. 2.) Védekezés Abból, hogy fent megállapítottuk, miszerint egy átlagos MLS-meccsen a csapatok többször jutnak el a támadóharmadba, mint az a Premier League-ben megszokott, már adódik a következtetés: érdemes megvizsgálni a csapatvédekezés minőségét a ligában. Az, hogy magas intenzitású sprintekben az amerikai bajnokság jelentős lemaradással küzd – nem csak a topligákhoz, de – a világátlaghoz képest is, már jól mutatja, miben van a valós különbség a stílusok között, de erre csak ráerősítenek az adatok. Mivel az MLS-ben nagyobb a játékosok számára rendelkezésre álló terület, és több az idejük a labdával (hiszen az alacsonyabb futásintenzitás miatt nem elég erős a letámadás), értelemszerűen nagyobb esélyük van a pálya közepén átjátszani az ellenfeleket. Érdemes megfigyelni, hogy az amerikai ligában meccsenként szignifikánsan kevesebb a beadás (12,1), mint akármelyik topligában, ezzel párhuzamosan pedig a fejpárbajok száma (14,4) is elmarad a topfoci szintjétől. Cserébe több a lövés, ami azt eredményezi, hogy sokkal többször áll a játék, amit kiválóan jelez például az, hogy az MLS-ben cirka 20 százalékkal több kirúgást végeznek el a kapusok meccsenkénti átlagban, mint a Premier League-ben. Annak persze, hogy az MLS sokkal inkább orrnehéz liga, mint akármelyik európai topbajnokság, a színvonalkülönbségnél sokkal prózaibb okai is vannak. Az egyik ilyen például a fizetési plafon, és az úgynevezett designated player szabály megléte. Ez arra ösztönzi az amerikai csapatokat, hogy a fizetésekkel kapcsolatban meglévő mozgásterüket minőségi támadók finanszírozására fordítsák, ami pedig azt eredményezi, hogy a védekezéssel megbízott játékosok – kis túlzással – maradékelven kerülnek a csapatokhoz. A tavalyi MLS-szezonban például összesen 81 játékost alkalmaztak az úgynevezett designated player (magyarul: kiemelt játékos, ők azok minden csapatnál, akiknek a bérét nem a fizetési plafon határozza meg) szabály hatálya alatt, ám ezen játékosoknak mindössze 6 százalékuk volt védő. (Az arány akkor sem sokkal jobb, ha beleszámoljuk a védekező középpályásokat: ebben az esetben 13,5 százalék.) 3.) Taktikai fegyelem/struktúra És akkor alighanem elérkeztünk a lényeghez. Ez pedig a taktikai fegyelem, a csapatrészek kompaktsága, az egyes játékosok – pláne támadók – által a pályán betöltött szerepkörök kötöttsége. Nem túlzás azt állítani, hogy az MLS ebben jár leginkább az uniformizálódó topfutball mögött, nem véletlenül: a ligába csábított, sokszor korosodó sztártámadókat nem azért szerződtetik különleges feltételekkel, hogy aztán gúzsba kössék őket a pályán, hanem éppen ellenkezőleg. Az egész liga imázsának lényege, hogy szórakoztat: a meccsek lüktetnek és pulzálnak, a pálya szétszakad, a sztároknak pedig van helyük és idejük, hogy csodát műveljenek a labdával. Itt például Bernardeschi és Insigne, két korábbi Serie A-sztár, két Európa-bajnok fűzi be az oktatófilmet egy bajnoki meccsen: https://youtu.be/Zdip9zEdUxE?si=7HyXGqd4KTSfsGQh Ha végignézünk a ligában dolgozó edzők névsorán, akkor az egy szem Tata Martinón kívül – aki a Barcelona történetének egyik legnagyobbat bukó vezetőedzője volt tíz évvel ezelőtt – nem sok kipróbált, komoly európai edzői múlttal rendelkező arcot találhatunk. Van néhány játékosként ismert név (mint például Phil Neville, Steven Cherundolo, Ben Olsen), a korábban a Premier League-ben is edzősködő Dean Smith, de ezzel együtt kijelenthető: az igazi tudásimport nem a kispadra, de legalábbis nem az edző stáb élére érkezik az MLS-ben. (A teljes képhez persze hozzátartozik, hogy a ligának megvannak a maga legendás edzői-menedzserei, mint például a Sallói Dánielt is foglalkoztató Sporting Kansas City magyar származású mestere, Peter Vermes, aki 14 éve vezeti a franchise-t, vagy éppen Jim Curtin, aki kvázi saját nevelésű edzőként immáron 358 meccse ül a Philadelphia Union kispadján.) <h2>Gazdag és Sallói: ezért nem</h2> Na, de vissza az elejére: Marco Rossi válogatottjának alapja a precíz, pontos taktikai felkészítés, a szinte milliméterre kiszámolt, összehangolt csapatmozgás, valamint az egyes szerepekre tökéletesen definiált feladatkörök. Tekintve, hogy mennyire (nem feltétlenül jobb vagy rosszabb, hanem egyszerűen:) más az MLS futballja, mint az európai topfocira jellemző jelenlegi trend, hogy mennyire kevésbé szabályozott, tudatos és intenzív a játék, valószínűleg nem sok meglepetés van abban, hogy az Amerikából érkező játékosokat nehezebb – pláne a rendelkezésre álló rövid idő alatt – beilleszteni egy tradicionálisabb, átgondoltabb futballt játszó válogatottba. Nyilván ebben is van eltérés, azok a játékosok például, akik korábban éveket, évtizedeket húztak le meghatározó európai bajnokságokban (vegyük mindjárt a korábbi Bayern- és Inter-játékos Shaqirit, aki jelenleg úgy is meghatározó tagja a svájci nemzeti csapatnak, hogy immáron a Chicago Fire játékosa), könnyebben ugorják meg ezt az akklimatizációs szintet, de Gazdag Dániel vagy Sallói Dániel nem tartozik ebbe a kategóriába. Ráadásul ők a válogatottban legjobb esetben is kiegészítő játékosként jöhetnek szóba, azaz nem személyükre és erényeikre szabott pozícióban, szerepkörben futballozhatnak a nemzeti csapatban, hanem olyan taktikai feladatok megoldását várná tőlük a stáb, amit alapvetően mások stílusára szabtak ki az alapjátékban. Ezt a sok felkészülést, nagyon komoly taktikai érettséget kívánó peremszerepet ők láthatóan nem tudják/tudták ellátni, és – meglehet, a sok utazással járó leterheltség okán is – rendre könnyűnek találtattak az alkalmazkodás folyamatában. Ettől még sem Sallói, sem Gazdag nem lettek rossz futballisták, sőt, a magyar futball sok évtizedes trendjeit alapul véve igencsak figyelemre méltó, hogy megtalálták azt a futballkultúrát, amelyben kamatoztathatják erényeiket, és ahol a leghatékonyabban képesek kiaknázni a bennük rejlő potenciált. Ez azonban nem jelenti azt, hogy automatikusan a válogatottban is ők jelentenék a második sort, vagy a vészmegoldást: sajnos, amint azt a fönti példák mutatják, az MLS egyszerűen túl unikális stílusú liga ahhoz, hogy a benne jól működő játékosok teljesítménye automatikusan átültethető legyen egy uniformizáltabb, tradicionálisabb, szabályozottabb játékkörnyezetbe. Vagy ha igen – mert erre is vannak szép számmal példák –, ahhoz vagy több idő, vagy jobb alapképességekkel rendelkező játékosok kellenek Gazdagnál és Sallóinál. [central_article_recommendation title="Kapcsolódó" url="https://sport24.24.hu/foci/2024/04/02/marco-rossi-magyar-valogatott-gazdag-daniel-jateka-kritika-elemzes/" image="1" lead="1"]richhttps://s.24.hu/app/uploads/sites/24/2024/04/central-0784562193-150x150.jpg150150