1.0Sport24https://sport24.24.huFutó Csabahttps://sport24.24.hu/author/futocs/<strong>Zidane</strong> soha nem tartozott a kedvenceim közé – pedig volt rá esély, hogy az legyen. A kilencvenes évek végének <strong>Marcello Lippi</strong> által vezényelt Juventusa nagy kedvencem volt. Egy kis szerencsével lehetett volna olyan legendás és korszakos csapat is, mint amilyen korábban a Milan, később pedig a Barcelona és a Real Madrid lett. Egymás után három BL-döntő (ebből csak az elsőt nyerte meg a Juve, pont Zidane nélkül), brutális letámadófocival, szerethető futballsztárokkal. A Juventus Zidane 1996-os leigazolása után kerülhetett volna igazán a csúcsra. Azon a nyáron a PSG ellen 9-2-es összesítéssel nyerte meg az Európai Szuperkupát a csapat, majd olyan emlékezetes meccsek után jutott be a BL-döntőbe, mint az Ajax elleni hazai 4-1. (A kettő közt 6-1-re győztek a San Siróban a Milan elleni bajnokin.) Aztán elbukták a BL-döntőt a Dortmunddal (az a vereség máig a futballidentitásom egyik legfájdalmasabb emléke), egy évvel később pedig a Real Madriddal szemben, így Zidane lényegében „semmit” sem nyert a Juventusszal. Szerettem, ahogy Zidane abban a csapatban futballozott, sokáig megvolt a kémia közte és a többiek között. Aztán 2001-ben akkori világrekordot jelentő összegért eligazolt a Real Madridhoz, ahol az első szezonjában mindjárt meg is szerezte a korábban elmaradt BL-trófeát. Az a Leverkusen elleni felejthetetlen gól milyen szép lett volna zebracsíkos mezben… Nem tudtam neki örülni. Néztem a galaktikusokat, <strong>Figót</strong>, <strong>Beckhamet</strong>, Zidane-t, de egyáltalán nem érdekelt a dolog. <span class="highlight-block-small">Ellendrukker lettem, és a 2006-os vébé-döntőben már semmiféle sajnálatot sem éreztem iránta.</span> <div class="payable-content-section"></div> <img class="alignnone size-full wp-image-1930" src="https://sport24.24.hu/app/uploads/sites/24/2021/09/043_ddp_par831693.jpg" alt="" width="1500" height="1171" /> Emlékezetes kép, Zidane a pályafutása utolsó meccsén lefelé ballag a lépcsőn, az előtérben a világbajnoki trófea. Valahol a pályán meg a bunkó <strong>Materazzi</strong> röhög a markába. Különösebben nem érdekeltek Zidane érzelmei, az olaszoknak drukkoltam, a 2000-es Eb-döntő katasztrófája miatt ennyi kijárt nekik. Különben sem szeretem, ha valaki egy nagy olaszalázással lesz nemzetközi sztár, márpedig Zidane ezzel kezdte. Az 1996-os Bordeaux–Milan UEFA-kupa visszavágón a franciák 3-0-ra nyertek, Zidane és <strong>Dugarry</strong> élete egyik legjobb meccsét hozta, a Bordeaux pedig később bejutott a kupadöntőbe is. (Érdekesség, hogy az a Milan elleni felejthetetlen meccs nemcsak Zidane-t, hanem Dugarryt is Olaszországig vitte, a center ugyanazon a nyáron átment a Milanba, ahol egy szezon alatt öt gólt szerzett.) Szóval Zidane kábé húsz éve lekerült a radaromról, mint mindenki, akinek bármi köze lesz a Real Madridhoz, kivéve <strong>Hagit</strong> és <strong>Prosineckit</strong>, de ezt most hagyjuk. Az edzői karrierjét nehéz lett volna ignorálni, mindannyian láttuk, ahogy a jól szabott öltönyeiben mérsékelt érdeklődést mutat az iránt, hogy szuperszonikus csapata sorozatban három Bajnokok Ligája-trófeát lapátol össze (korábban még a duplázás sem sikerült egyetlen klubnak sem). Aztán néhány hete a Facebook bedobott nekem egy videót a 2000-es Eb elődöntőjéről. Csak Zidane megmozdulásai voltak rajta a portugálok elleni meccsről. Eleinte csak az tűnt fel, hogy milyen ütemtelen, darabos a mozgása, miközben mégis van benne valami sikamlós, valami elegáns. Két-három csel után, estében, a földön fekve ugratja ki társait, a portugálok már ettől is teljesen kikészülnek. Vagy azok a külsővel adott, laza bokapasszok, mint a grundon. Keresztlabda, labdatovábbsimítás sarokkal – minden megy neki. Aztán jönnek az átlépős cselek, majd a lehetetlen szólók. Ezekre nem is emlékeztem, számomra Zidane az a futballista volt, aki látott a pályán, olyan lehetőségeket, szögeket és együttállásokat volt képes észrevenni, amit nagyon kevesen – ráadásul pontosan oda is tudta rúgni a labdát a társainak. Csodálatos volt az a képessége, ahogy a testének minden porcikájával mozgatta és fedezte a labdát. Húsz év után le vagyok nyűgözve. <iframe style="border: none;overflow: hidden" src="https://www.facebook.com/plugins/video.php?height=476&href=https%3A%2F%2Fwww.facebook.com%2FEURO2020%2Fvideos%2F985503452211522%2F&show_text=false&width=476&t=0" width="476" height="476" frameborder="0" scrolling="no" allowfullscreen="allowfullscreen"></iframe> Keresek a meccsről egy hosszabb összefoglalót, ebben is csak Zidane szerepel. És ahogy nézem őt, vagyis csak Zidane-t nézem, feltűnik, hogy a társai hozzá képest unalmas robotfigurák. Szükség van rájuk, természetesen, <strong>Vieirának</strong> az a dolga, hogy kinyújtsa a póklábait, és <strong>Deschamps-ra</strong> is szükség van egy kellemes háromszögeléshez. Csak egy négyméteres pöci, kösz, Didier, már viszem is tovább. Tovább viharzik, mondaná <strong>Knézy Jenő</strong>. Szóval Zidane más valóságban mozog a pályán, a társak gyakran nem is tudnak felnőni mellé. Küzd, kattog, kiügyeskedi a labdát, a többiek meg elcseszik. <strong>Petit</strong> lába alatt elgurul, helló. <strong>Thuram</strong> lelkesen beindul, de nem tudja levenni. <strong>Henry</strong> se. <strong>Anelka</strong> csukafejes közben elcsúszik, reménytelen eset. Azt hiszem, Zidane-t soha nem fogják emlegetni minden idők legnagyobb játékosai között, gondolok itt <strong>Puskásra</strong>, <strong>Pelére</strong>, <strong>Maradonára</strong>, <strong>Messire</strong>, <strong>Cristiano Ronaldóra</strong>. Miért nem? A trófeái megvannak hozzá. A tudása is, nyilván. Materazzi lefejelése? Maradonának voltak durvább húzásai, ráadásul Materazzi miatt ez az akció sokaknál inkább ért piros pontot, mint piros lapot. Nem tudom. <span class="highlight-block-small">Nézem Zidane-t, fantasztikus, de továbbra sem tudom szeretni. Vagy legalábbis közel kerülni hozzá. De ez a kis videó arra mégis jó volt, hogy megvegyem az önéletrajzi könyvét.</span>richhttps://s.24.hu/app/uploads/sites/24/2021/09/gettyimages-682179794-150x150.jpg150150